Isaac Asimov - Nemezis

Genarr elkísérte a tekintetével a távozó Insignát, aztán odalépett Marlenéhez, aki egy öblös fotelban ült a szoba sarkában — kis pont a nagy terem puha tágasságában. Kezeit lazán összekulcsolta az ölében, és gyönyörű fekete szemeit nagy komolyan a parancsnokra emelte.

— Az édesanyád kicsit nyugtalan volt, amikor itt hagyott velem kettesben — humorizált Genarr. — Te nem vagy nyugtalan?

— Egy cseppet sem — felelte Marlene. — És ha az anyám nyugtalan volt, akkor ön miatt volt az, és nem énmiattam.

— Énmiattam? De miért?

— Azt hiszi, hogy én olyasmit mondhatok, amivel kínos helyzetbe hozhatom önt.

— Csak nem teszel ilyet, Marlene?

— Szándékosan nem. Megpróbálom.

— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Tudod, miért akarok négyszemközt beszélni veled?

— Ön azt mondta az anyámnak, hogy ki akar kérdezni a Pitt főbiztosnál tett látogatásomról. Ez igaz, de ezenkívül szeretne meggyőződni arról, hogy milyen is vagyok én. Genarr kissé összevonta a szemöldökét.

— Az csak természetes, hogy szeretnélek jobban megismerni.

— Nem erről van szó — jegyezte meg Marlene sietve.

— Hát akkor miről?

Marlene elfordította az arcát.

— Bocsásson meg, parancsnok úr.

— Mit bocsássak meg?

Marlene arca fájdalmasan megvonaglott, de nem válaszolt.

— Mondd, Marlene, mi a baj? — kérlelte Genarr lágyan. — Meg kell mondanod. Számomra nagyon fontos, hogy nyílt kártyákkal játsszunk. Ha az anyád arra intett, hogy vigyázz a szavaidra, akkor felejtsd el. Ha arra célzott volna, hogy én érzékeny ember vagyok és könnyen megsértődöm, kérlek, ezt is felejtsd el. Vedd úgy, hogy azt parancsolom: nyíltan beszélj hozzám, és egy csöppet se törődj azzal, hogy esetleg megsértődöm, és kötelességed engedelmeskedni, mert én vagyok az Erythro Kupola parancsnoka.

Marlene váratlanul elnevette magát.

— Ön valóban ég a vágytól, hogy kiismerjen engem, nem igaz?

— Hát persze.

— Ugyanis erősen szöget ütött a fejébe, hogyan lehetek az én külsőmmel az anyám leánya.

Genarr tágra meresztette a szemét.

— Én sose mondtam ilyesmit.

— Nem is kellett, hogy mondjon. Ön az anyám régi barátja.

Ennyit anyu is elárult. Csakhogy ön szerelmes volt őbelé, és részben még most is az, és azt remélte, hogy bennem viszontlátja az ő fiatalkori arcát, de amikor engem megpillantott, megrebbent a tekintete, és visszahőkölt tőlem.

— Valóban? Lehetett látni?

— Alig-alig, mert ön udvarias ember, és próbálta magába fojtani, de nem tudta eltitkolni. Aztán az anyámra nézett, majd újból énrám. No meg az első hozzám intézett szavainak a hangsúlya. Mindez nagyon beszédes volt számomra. Ön arra gondolt, hogy én egyáltalán nem hasonlítok az anyámra, s ez csalódást okozott önnek.

Genarr hátradőlt a székén és kitört belőle:

— De hiszen ez csodálatos!

És Marlene arca kigyúlt az örömtől.

— Ön ezt valóban így gondolja, parancsnok úr! Nem sértődött meg. Nem érinti kényelmetlenül a dolog. Sőt boldoggá teszi. Ön az első ember, az első! Még az anyám is utálja.

— Szeretni vagy utálni — ez teljesen mindegy. Ez egy csöppet sem érdekes, amikor a rendkívülivel találkozik az ember. Mióta vagy képes, Marlene, hogy így olvassa mozdulatok nyelvéből?

— Kezdettől fogva, de egyre tökéletesebb lettem benne. De szerintem mindenki képes erre, csak oda kell figyelni és gondolkodni.

— Korántsem, Marlene. Ez képtelenség. Ne hidd, hogy ez megy. És azt mondod, Marlene, hogy szeretem az édesanyádat.

— Semmi kétség, parancsnok úr. Amikor ott van a közelében, minden pillantása, minden szava, a legkisebb mozdulata is erről árulkodik.

— Gondolod, hogy ő is észreveszi’?

— Gyanítja, de ó nem akarja.

Genarr elfordult.

— Sohasem akarta.

— Az apám miatt.

— Tudom.

Marlene némi tétovázás után elszánta magát:

— De szerintem nincs igaza. Ha láthatná önt, mint ahogy én látom most…

— De sajnos nem láthat. Ellenben boldog vagyok, hogy te úgy látsz. Gyönyörű vagy.

Marlene elvörösödött. Aztán:

— Ön valóban ezt gondolja!

— Hát persze.

— Csakhogy…

— Ugye, hiába is hazudnék neked? Így hát meg sem kísértem. Az arcod nem szép. A tested sem az. De te az vagy, és ez a fontos. És te megmondhatod, hogy én ezt valóban így is hiszem.

— Igen, valóban — mondta Marlene, és az arcát egyszerre valósággal megszépítette az igazi boldogság mosolya.

Genarr is mosolygott, aztán témát változtatott:

— Akkor most beszéljünk Pitt főbiztosról. Most, hogy végre megtudtam, milyen ritka agyafúrt ifjú hölgy vagy te, annál fontosabb ez számomra. Beleegyezel?

Marlene lazán összekulcsolta a kezét az ölében, illedelmesen elmosolyodott, és kijelentette:

— Igen, Siever bácsi. Nem bánja, ha így szólítom?

— Nem én. Sőt megtiszteltetésnek veszem. És most mesélj el mindent Pitt főbiztosról. Nekem azt az utasítást küldte, hogy mindenben legyek az édesanyád segítségére, és tegyem lehetővé, hogy szabadon használhassa a csillagászati eszközeinket. Mit gondolsz, mi van emögött?

— Az anyám pontosan meg akarja mérni a Nemezisnek a csillagokhoz viszonyított mozgását, a Rotor viszont eléggé labilis hely az ilyen mérésekhez. Az Erythro sokkal alkalmasabbnak ígérkezik.

— Csak mostanában adta a fejét erre a munkára?

— Á, dehogy, Siever bácsi. Nekem azt mondta, hogy már régóta próbálkozik a szükséges adatok megszerzésével.

— Akkor anyád miért nem kérte már régebben, hogy ide jöhessen?

— Ő kérte, de Pitt főbiztos nem engedélyezte.

— És most miért adta be a derekát?

— Azért, mert meg akart szabadulni tőle.

— Ebben nem kételkedem, ha nem hagyott neki nyugtot a csillagászati problémáival. Csakhogy Pittnek már régebben elege kellett hogy legyen belőle. Miért éppen most jutott eszébe elengedni?

— Azért, mert éntőlem is meg akar szabadulni — suttogta Marlene fojtottan.

Öt esztendő telt el az Eltávozás óta. Crile Fisher számára ez teljesen hihetetlennek tűnt, hiszen sokkal többnek, végtelenül hosszúnak érezte az azóta eltelt időt. Mintha a Rotor nem a múltban, hanem egy egészen más életben történt volna, amelyre egyre növekvő hitetlenkedéssel emlékezik vissza.

Valóban ott élt volna? Valóban volt ott neki felesége?

Csak a kislánya emléke élt benne elevenen, bár ez is kezdett összezavarodni, ugyanis gyakran úgy emlékezett rá, mint egy tizenévesre.

Persze az sem könnyítette meg a dolgát, hogy az utolsó három évben, amióta a Föld is fölfedezte a Szomszéd Csillagot, szinte egy perc megállása sem volt. Hét telepre is el kellett látogatnia.

Ezek mindegyikén hozzá hasonló bőrszínű emberek élnek, nagyjából azt a nyelvet beszélik, amelyet ő, és osztoznak az ő kulturális orientációjában. (Ez a Föld sokszínűségének az előnye. A Föld képes rá, hogy bármelyik telep lakóihoz hasonló külsejű és kultúrájú ügynökkel szolgáljon.) Természetesen megvan a határa, mennyire képes az egyes telepekbe beolvadni. Bármennyire hasonlított is külsejében az ottlakókra, a beszéde megőrizte jellegzetes tájszólását, mozgásából hiányzott a változó nehézségi erőhöz való alkalmazkodás könnyedsége, ő sokkal nehézkesebben libegett a súlytalansághoz közeli állapotban. Tucatnyi módon elárulta magát minden meglátogatott telepen, mire a helybéliek kissé visszahúzódtak tőle, hiába esett át minden alkalommal a vesztegzáron és az orvosi kezelésen, mielőtt egyáltalán megengedték volna, hogy a telepre betegye a lábát.