Isaac Asimov - Nemezis

Igaz, hogy az egyes telepeken legfeljebb néhány napot vagy néhány hetet töltött. Azt nem várták el tőle, hogy többé-kevésbé állandó jelleggel letelepedjék ott, vagy családot alapítson, amint a Rotoron tette. Csakhogy a Rotor akkor már a birtokában volta hiperrásegítőnek, azóta azonban a Földet már csak kisebb horderejű dolgok érdekelték, vagy legalábbis őt csak kisebb horderejű ügyekben foglalkoztatták.

Most már három hónapja itthon van. Új feladatot nem nagyon kínáltak neki, ő pedig nemigen szorgalmazta. Elege volt az örökös helyváltoztatásból, elege volt a kilógásból, torkig volt azzal, hogy állandóan turistának álcázza magát.

És itt van Garand Wyler, régi barátja és kollégája, aki éppen hogy visszajött egy saját telepről, és most rajta pihenteti fáradt tekintetét. Kecses kezén megcsillant a fekete bőr, ahogy egy pillanatra az orrához emelte a kabátujját.

Fisher halványan elmosolyodott. Jól ismerte ezt a mozdulatot, önmaga is gyakran élt vele. Minden telepnek megvan a maga jellegzetes szaga, attól függően, hogy milyen növényeket termeszt, milyen fűszereket használ, milyen illatszereket kedvel, de sokat számít már az is, hogy milyen gépeket és kenőanyagokat alkalmaz. Az ember gyorsan megszokja a szagot, ám amikor visszatér a Földre, még sokáig magán őrzi a telep illatát. Hiába fürdik meg, hiába mossa ki az öltözékét, hogy mások talán észre sem veszik, ő maga azonban nem tud szabadulni tőle.

— Isten hozott — üdvözölte Fisher. — Milyen volt a mostani teleped?

— Szörnyű, mint mindig. Az öreg Tanayamának igaza van.

Amit minden telep a legjobban gyűlöl és amitől a legjobban fél, az a változatosság. Nem kell nekik a külsőben, az ízlésben, a szokásokban, az életmódban megmutatkozó másféleség. Az azonosság alapján válogatják meg egymást, és lenéznek mindent, ami különbözik.

— Igazad van — bólogatott Fisher. — Elég baj az.

— Ez elég enyhe, semmitmondó kritika — ironizált Wyler. — Még hogy elég baj. „Hoppá, leejtettem a tányért. Elég baj.

Nicsak, a tépőzáram nem passzol. Elég baj az.” — Mi itt az emberiségről beszélünk.

A Földnek arról a hosszú küzdelméről, hogy megtalálja a módját, hogyan élhetnének együtt az összes kultúrák, az összes emberfajták. Még ma sem fenékig tejfel, de összehasonlítva azzal, ami még száz évvel ezelőtt is volt, valóságos paradicsom. Ám ha megnyílik előttünk az alkalom, és kilépünk a világűrbe, egyszerre lerázzuk magunkról mindezt, és visszazuhanunk a sötétség korába. És te azt mondod: „elég baj.” Hogy lehet ezt mondani valamiről, ami szörnyűséges tragédia?

— Egyetértek — mondta Fisher —, csakhogy mit számít az, milyen ékesszóló szavakkal bélyegzem meg, ha nem tudsz ajánlani semmi kézzelfoghatót, hogy mit tehetnék ellene. Ha jól tudom, az Akrumán voltál, nem?

— De igen.

— Ők tudnak a Szomszéd Csillagról?

— Hogyne. Ha nem tévedek, már minden telepre eljutott a híre.

— És nem aggasztja őket?

— Egy csöppet sem. Miért aggasztaná? Több ezer évük van.

Jóval azelőtt, hogy a Szomszéd Csillag ideér, és kiderül róla, hogy veszélyes, ami ugyebár nem is olyan biztos, bőven lesz rá idejük, hogy kereket oldjanak. Ezt mind megtehetik.

Csodálják a Rotort, és csak az alkalmat várják, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek — tette hozzá Wyler, borús arccal, keserűséggel a hangjában.

— Egytől egyig el fognak menni — folytatta —, mi meg itt rekedünk. Hogyan fogunk nyolcmilliárd ember számára elég telepet építeni, hogy mindet elköltöztessük?

— Mintha Tanayamát hallanám. Mi hasznunk lehetne abból, ha utánuk eredünk és megleckéztetjük vagy elpusztítjuk őket?

Mi akkor is itt maradunk, ideláncolva. Vagy attól talán jobb lenne nekünk, ha engedelmes gyerekek módjára mindannyian itt maradnának velünk, és együtt várnánk meg a Szomszéd Csillagot?

— Téged ez az egész közönyösen hagy, Crile. Tanayama nagyon is a szívén viseli, és én az ő pártján vagyok.

Olyannyira a szívén viseli, hogy kész akár az egész Galaxist ízekre szedni, hogy rátegye a kezét a hiperrásegítésre. Azért, hogy a Rotor nyomába kerekedhessünk és elbánjunk vele, ám ha ez nem segít is rajtunk, a hiperrásegítőre mégis szükségünk van, hogy ha a Szomszéd Csillag ezt szükségessé teszi, a lehető legtöbb embert elmenekítsük a Földről. Ezért én csak helyeselni tudom, amit Tanayama csinál, ha az indokaival nem értek is egyet.

— De tegyük fel, hogy meglesz a hiperrásegítőnk, viszont kiderül, hogy csak legfeljebb egymilliárd ember elszállítására van időnk és erőnk. Ki legyen az, aki ebbe a milliárdba bekerül? És mi történik, ha azok, akik az elszállítást intézik, csak a hasonszőrűeket kezdik menteni?

— Erre gondolni sem szabad — vicsorított Wyler.

— Igazad van — hagyta rá Fisher. — Örüljünk annak, hogy mi már régen nem leszünk, amikor egyáltalán elkezdődik az egész.

— Ha már erről van szó… — engedte le a hangját egyszerre Wyler. — Lehet, hogy már el is kezdődött a dolog. Azt gyanítom, hogy már a kezünkben van vagy hamarosan a kezünkben lesz a hiperrásegítés.

Fisher arcán a legmélyebb kételkedés tükröződött.

— Honnan veszed ezt? Vágyálom? Megérzés?

— Szó sincs róla. Ismerek egy asszonyt, akinek a nővére ismer valakit az Öreg emberei közül. Ennyi elég?

— Már hogy lenne elég? Ennél több bizonyítékra van szükség.

— Erre nekem nincs módom. Hallgass ide, Crile, én a barátod vagyok. Tudhatod, hogy segítettelek ismét talpra állni a Hivatalban.

— Tudom, és ezért hálás is vagyok — bólintott Crile. — Én pedig alkalomadtán igyekeztem méltán vissza is fizetni.

— Úgy van, és én ezt méltányolom is. Most pedig szeretnék megosztani veled néhány bizalmas információt, amelyeknek szerintem jó hasznát veheted. Kész vagy meghallgatni, de úgy, hogy engem nem árulsz el?

— Mindig kész vagyok rá.

— Azzal persze tisztában vagy, hogy min dolgozunk.

— Igen — felelte Fisher, hiszen mit is mondhatott volna erre a fölösleges szónoki kérdésre. A Hivatal ügynökei már öt éve (köztük az utóbbi három évben Fisher is) a telepek információs szeméttelepén kutakodnak. Mint a patkányok..

Azóta, hogy kiszivárgott a híre, hogy a Rotor szert tett a hiperrásegítőre, ám azóta bizonyosan, hogy a Rotor a Naprendszer elhagyásával be is bizonyította ezt, a Földhöz hasonlóan minden telep elkezdett dolgozni a hipermeghajtáson.

Feltételezhetően a legtöbb telep, ha nem is mindegyik, hozzájutott valamilyen morzsához abból, amit a Rotor kisütött. A Tudomány Nyitottságáról szóló Egyezmény előírásai szerint ezeket a morzsákat mind oda kellene rakni az asztalra, és ha mindet összegyúrnák, akkor mindenki számára meg is lenne a gyakorlatban is fölhasználható hiperrásegítő.

Ebben a konkrét esetben azonban ez túlzott kívánságnak bizonyult.

Senki sem tudhatta, milyen hasznos melléktermékre tehetnek szert az új technika révén, és egyetlen telep sem mondott le a reményről, hogy élre törhet a mezőnyben, és egyben-másban jelentős előnyre tehet szert a többiekkel szemben. Ezért mindenki ráült arra, amit megszerzett — ha megszerzett —, így viszont mindenki kénytelen volt részeredményekkel beérni. Maga a Föld pedig, az ő szerteágazó Földi Vizsgálati Hivatalával, válogatás nélkül végigszaglászta az összes telepet. A Föld kivetette a hálóját, és Fisher — akinek a neve is azt jelenti, hogy halász — egyike volt a halászoknak.