Isaac Asimov - Nemezis

Wyler megfontoltan fejtegette:

— Összeraktuk, amit kihalásztunk, és úgy veszem ki, hogy ez már elég. Meglesz a hiperrásegítős közlekedés. És az a gyanúm, hogy a Szomszéd Csillagot vesszük célba. Nem szeretnél részt venni abban az utazásban, ha majd sor kerül rá?

— Miért kellene részt vennem benne, Garand? Ha egyáltalán sor kerül egy ilyen útra, amit én erősen kétlek.

— Szerintem viszont holtbiztos, hogy sor kerül rá. Nem árulhatom el a forrásomat, de a szavamat adom rá, hogy a hír megbízható. És az is biztos, hogy te részt akarsz benne venni.

Hiszen megláthatod a feleségedet. Vagy ha öt nem, a gyerekedet.

Fisher nyugtalanul megvonaglott. Mostanában ideje felét azzal tölti, hogy elhessegeti magától azokat a szemeket.

Marlene most már hatéves lehet, és csendes, megfontolt beszédével bizonyára Roseanne-ra hasonlít. És belelát az emberekbe — akárcsak Roseanne.

Butaságot beszélsz, Garand — tiltakozott. — Még ha létrejönne is ez az út, miért éppen engem választanának ki rá? Mindenféle szakembereket küldenének el inkább. Nem is beszélve arról, hogy ha van olyan ember, akit az Öreg távol akarna tartani, az én vagyok. Hiába vett vissza a Hivatalba és adott nekem feladatokat, te is tudod, hogy fogja föl a kudarcokat, én pedig kudarcot vallottam a Rotoron.

— Ez igaz, de hiszen éppen ez az. Ez tesz téged szakemberré. Ha a Rotor után akarja vetni magát, akkor hogy hagyhatná ki azt az egyetlen embert, aki négy évet leélt a Rotoron? Ki az, aki nálánál jobban ismerné a Rotort, és tudná, hogy kell kezelni őket? Kérj kihallgatást nála. Fejtsd ki neki ezeket az érveket, csak el ne feledd, hogy neked nem szabad tudnod a hiperrásegítésről. Beszélj a lehetőségekről, használd a feltételes módot. És engem mindenképpen hagyj ki a buliból. Mert nekem sem volna szabad tudnom erről.

Fisher mélyen elgondolkodott. Lehetséges volna? Nem merte remélni sem.

Másnap, miközben Fisher még mindig azon tanakodott, hogy megkockáztasson-e egy kihallgatást Tanayamánál, a döntést kivették a kezéből. Ugyanis berendelték öt.

Egy egyszerű ügynököt ritkán rendelnek be az igazgató színe elé. Arra való a sok helyettes, hogy macerálják azok. És ha az öreg maga elé rendel egy ügynököt, ez sohasem jelent jót. Így hát Crile Fisher komor megadással felkészült rá, hogy kinevezik felügyelőnek a műtrágyagyárba.

Tanayama felpillantott rá az íróasztala mögül. Fisher csak egyszer-kétszer és akkor is csak rövid ideig látta ót azóta, hogy a Föld felfedezte a Szomszéd Csillagot. Látszólag semmit sem változott. Már olyan régen apró, aszott emberként él az emlékezetében, hogy talán már nincs is helye rajta a fizikai változásnak. Tekintetének éle sem tompult semmit, mint ahogy fonnyadt ajkát is ugyanúgy összeszorította. Fishernek az volt a gyanúja, hogy még az öltözéke is ugyanaz, mint három évvel korábban.

Ám ha a hangja még mindig ugyanaz az érdes, rikácsoló hang is, a hangszínében meglepő változás következett be.

Úgy látszik, a csillagászati események arra késztették az öreget, hogy ezúttal dicséretet zúdítson rá.

Tanayama a maga fura, de azért nem egészen kellemetlen, nyakatekert planetáris angolságával így fogadta:

— Fisher, maga jól dolgozott. Azt akarom, hogy ezt az én számból hallja meg. Fishernek, akit nem kínáltak ülőhellyel, sikerült elfojtania kisebbfajta megdöbbenését. Az igazgató folytatta:

— Persze emiatt nem rendezünk nyilvános ünneplést, sem lézerparádét, sem felvonulást. Ez nem fér össze a dolgok természetével. De ennyit meg kellett mondanom.

— Ezért is hálás vagyok, igazgató úr. Köszönöm.

Tanayama szúrós tekintetét várakozóan Fisherre szögezte.

Végül nem állta meg: — Ez minden, amit mondani akar?

Semmi kérdés?

— Gondolom, igazgató úr, ön úgyis elmondja, amit tudnom kell.

— Maga ügynök, tehetséges ember. Mi az, amire magától rájött?

— Semmi, igazgató úr. Én semmi olyat nem keresek, amire nincs utasításom.

Tanayama kissé megbiccentette madárfejét.

— Helyénvaló válasz, de én nem helyénvaló válaszokat akarok hallani. Mi az, amit megsejtett?

— Ön, igazgató úr, láthatóan azért elégedett velem, mert bizonyára használható információt sikerült beszereznem.

— Milyen vonatkozásban?

— Szerintem ön mindennél hasznosabbnak azt tartaná, ha sikerülne megszerezni a hiperrásegítés technikáját.

Tanayama szájából kicsúszott egy hangtalan „aha”.

Fennhangon azonban azt mondta:

— No és azután? Tegyük föl, hogy ez így van, utána mi legyen?

— Elmegyünk a Szomszéd Csillaghoz. Megkeressük ott a Rotort.

— Csak ennyi? Ennél jobbat nem tud? Messzebbre nem lát?

Ekkor Fisher rájött, hogy ostoba volna, ha nem játszaná meg a bankot. Talán soha vissza nem térő alkalmat szalasztana el.

— Van egy jobb is: ha majd az első hiperrásegítős földi hajó elhagyja a Naprendszert, én is rajta leszek.

Alighogy kimondta, Fisher már tisztában volt vele, hogy a játszmát elvesztette — vagy legalábbis nem nyerte meg.

Tanayama arca elsötétült. Éles, parancsoló hangon rárivallt:

— Üljön le!

Fisher hallotta a háta mögött a halk zümmögést, amint a primitív komputerrel vezérelt motor Tanayama parancsát hallva megindította feléje a széket.

Fisher helyet foglalt anélkül, hogy hátranézve megbizonyosodott volna róla, hogy a szék ott van-e alatta. Ez különben is sértő lett volna, és a jelen helyzetében egyáltalán nem hiányzott neki, hogy Tanayamát inzultálja.

— Miért akar a hajón lenni? — firtatta Tanayama.

Fishernek erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangjának nyugodtságát.

— Igazgató úr, a Rotoron ott van a feleségem.

— A felesége, akit öt évvel ezelőtt faképnél hagyott.

Gondolja, hogy kitárt karokkal fogadná magát?

— Igazgató úr, van egy gyermekem is.

— Egyéves volt, amikor elhagyta. Gondolja, hogy tud az apjáról? Vagy érdekli egyáltalán, hogy van-e apja?

Fisher hallgatott. Ezek a kérdések őbenne is számtalanszor megfogalmazódtak.

Tanayama várt egy kicsit, aztán ezt mondta:

— Csakhogy nem fogunk a Szomszéd Csillaghoz repülni. Így nem lesz hajó sem a maga számára.

Fisher kénytelen volt palástolni a meglepetését.

— Bocsásson meg, igazgató úr — nyögte ki. — Ön nem mondta azt, hogy birtokunkban van a hipermeghajtás. Ön csak annyit mondott, hogy „tegyük föl, hogy ez így van”.

Figyelnem kellett volna a szavaira.

— Azt kellett volna tennie. Mindig azt kell tennie.

Mindazonáltal valóban birtokunkban van a hiperrásegítés.

Akárcsak a Rotor, most már mi is szabadon róhatjuk a világűrt; vagy legalábbis róni fogjuk, mihelyt fölépítjük hozzá a járművet, és megbizonyosodunk róla, hogy a terv jó és minden részletében működőképes — amibe még beletelhet egy vagy két esztendő. Ám akkor mi legyen? Maga komolyan azt javasolja, hogy vegyük célba a Szomszéd Csillagot?

— Ez is egy lehetőség, igazgató úr — jegyezte meg Fisher óvatosan.

— De semmi értelme. Gondolja csak meg, ember! A Szomszéd Csillag több mint két fényévre van innen. Bármilyen ügyesen használjuk is ki a hiperrásegítőt, több mint két évbe telne, mire odaérnénk. Az elméleti szakembereink azt mondják, hogy jóllehet, egy hajó a hiperrásegítővel rövid időközökre túllépheti a fénysebességet — minél nagyobb mértékben, annál rövidebb időre —, végeredményben azonban az űrnek egy meghatározott pontjára nem érhet oda előbb, mint a fénysugár, amely a hajóval egy időben indult útnak.