Isaac Asimov - Nemezis

— Akkor hát a prokarióták.

— Lehetetlen. Sokat lenyelünk vagy beszívunk belőlük anélkül, hogy tudnánk róla, és az állatkísérletekben is sokat felhasználunk. És semmi sem történik. Azonkívül, ha a prokarióták okoznák, akkor a pestis ragályos lenne, de nem az. Kísérleteztünk a Nemezis sugárzásával is, de az is ártalmatlannak bizonyult.

Sőt mi több:

egyszer — egyetlenegyszer — olyasvalaki is megkapta, aki ki sem tette a lábát a Kupolából. Kész rejtély.

— Nincs semmi elgondolásotok?

— Nincs. Be kell érnem annyival, hogy gyakorlatilag megszűnt. Csakhogy mindaddig, amíg ennyire nem ismerjük a pestis természetét és kóroktanát, nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy nem tör-e ki ismét bármelyik pillanatban. Ámbár volt egy vélemény…

— Miféle vélemény?

— Egy pszichológus állított be hozzám ezzel a véleménnyel, amit én továbbítottam Pitthez is. Azt állította, hogy azok, akiket levett a lábukról a kór, azok nagyobb képzelőerővel rendelkeztek, mint azok, akik nem kapták meg; szellemileg jobban kitűntek az átlagból. Intelligensebbek, alkotóbbak, egyszóval nem szokványosak. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy az értékesebb agyak kevésbé ellenállók, könnyebben kizökkenti őket a kór.

— Szerinted ez lehetséges?

— Nem tudom. Az a baj, hogy semmi egyéb különbséget nem találunk. Mindkét nemet megtámadta, nagyjából egyenlő arányban, és sem az életkor, sem a műveltség, sem az általános testi felépítés nem játszik szerepet. Igaz, a pestis áldozatai csak viszonylag szűk csoportját teszik ki a népességnek, így a statisztika csalóka lehet. Pitt úgy gondolta, hogy az átlagostól való eltérés feltevésén el lehet indulni úgy, hogy az utóbbi években eléggé szürke emberanyagot küldtek ide — azt nem mondanám, hogy csupa együgyű frátert, hanem olyan magoló hangyatípust, mint én. Én vagyok a pestistől való védettség ideális típusa, egy szokványos agyvelő. Nincs igazam?

— Ugyan, Siever, te egyáltalán nem vagy…

— Másfelől viszont — folytatta Genarr, nem várva be az asszony cáfolatát — azt meg kell hagyni, hogy Marlene agya jócskán elüt a közönségestől.

— Ó, igen — helyeselt Eugenia. — Most már látom, hová akarsz kilyukadni.

— Könnyen lehet, hogy amikor Pitt fölfedezte Marlene képességét, és amikor az az Erythróra kéredzkedett, egyből belátta, hogy elég, ha teljesíti a kérését, és így könnyedén megszabadul attól az agytól, amelyben azonnal fölismerte a veszélyt.

— Ebből világosan következik, hogy nekünk el kell innen mennünk, vissza a Rotorra.

— Igen, csakhogy egészen biztos vagyok abban, hogy ő ezt egy ideig meg tudja akadályozni. Azt mondhatja, hogy az általad végzendő mérések létfontosságúak, és mindenáron a dolog végére kell járnod, s ebben a pestist nem hozhatod fel mentségül. Ha mégis megpróbálnád, könnyen rád sózhatna egy agyvizsgálatot. Azt ajánlanám, hogy minél előbb végezd el azokat a méréseket, ami pedig Marlenét illeti, megteszünk minden óvintézkedést. A pestis valóban elült, és az, hogy a rendkívüli agyak fokozottan sebezhetők, nem több föltételezésnél. Semmi okunk föladni a reményt, hogy meg tudjuk úszni. Megvédhetjük Marlenét, és fityiszt mutathatunk Pittnek. Majd meglátod.

Insigna mit sem látva meredt Genarra, és érezte, hogy a gyomrát csomóba rántja a görcs.

Az Adelia kellemes telep volt, a Rotornál sokkal kellemesebb.

Crile Fisher a Rotoron kívül már a hatodik telepen lakott, és közülük mindegyik kellemesebb volt a Rotornál. (Fisher gondolatban végigsorolta a nevüket, és fölsóhajtott. Nem is hat, hanem hét. Lassan már maga sem igazodik el. Úgy látszik, már kezd elege lenni.) Akárhányan vannak is, az Adelia a legkellemesebb telep az eddig megismertek közül. Talán nem is a fizikai adottságok okán. A Rotor régebbi telep, amely, hogy úgy mondjuk, már fölépített magának egy hagyományrendszert. Az egész olajozottan működik, mindenki pontosan ismeri a maga helyét, elégedetten és sikeresen teszi a dolgát.

És persze Tessa is itt van az Adelián — Tessa Anita Wendel.

Crile nála még nem dobta be magát, talán azért, mert Tanayama pontosan az elevenére tapintott azzal a kijelentésével, hogy ellenállhatatlan a nők számára. Mindegy, hogy mennyi volt ebben a humor (vagy a gúny), annyit elért vele, hogy szinte akarata ellenére visszafogta magát. Ha kudarcot vall, kétszeresen lejáratja magát olyasvalakinek a szemében, aki, még ha tréfából is, de nőcsábásznak nevezte.

Két hét is eltelt azóta, hogy Fisher berendezkedett a telepen, amikor először találkozott az asszonnyal. Mindig ámuldozott azon, hogy a telepeken bármikor bárkivel meg lehet szervezni egy találkozót. Nem egykönnyen tudta megszokni a telepek kicsiségét, lakóinak korlátozott számát, azt, hogy saját társadalmi körében kivétel nélkül mindenki ismer mindenkit — és azon kívül is csaknem mindenkit.

Amikor azonban végre meglátta, Tessa Wendel mély benyomást tett rá. Tanayama leírása egy középkorú, kétszer elvált nőről — amit aszott ajkát biggyesztve úgy közölt vele, mintha tudatosan egy kellemetlen feladatra készítené föl Fishert — egy szigorú arcú, kemény, ideges asszony képét idézte föl Fisherben, olyan asszonyét, aki vagy kiábrándult a férfiakból, vagy éhesen vadászik rájuk.

Tessa azonban már első pillantásra rácáfolni látszott ezekre az elképzelésekre. Termete csaknem megegyezett az övével, barna haját simára fésülve viselte. Rögtön észrevette, hogy eleven arcán gyakori a mosoly. Öltözéke üdítően egyszerű, mintha szándékosan kerülne minden cicomát. Sikerült megőriznie karcsúságát, és a termete meg lepően fiatalosnak hatott.

Fisher azon tűnődött, vajon miért kellett kétszer is elválnia.

Kész volt elhinni, hogy ő unt rá a férfiakra és nem fordítva, noha maga is jól tudta, hogy számtalan oka lehet a csalódásnak.

Úgy kellett intézni, hogy valamilyen társasági összejövetelen találkozzanak össze. Az a körülmény, hogy a Földről való, okozott némi nehézséget, minden telepen vannak azonban olyanok, akik ilyen-olyan mértékben a Föld zsoldjában állnak. Ezek között bizonyára akad olyan, aki „pályára állítja őt” — hogy a legtöbb telepen alkalmazott kifejezést használjuk.

Végre eljött az idő, amikor ő meg Wendel ott álltak egymással szemben, és az asszony tűnődő tekintetével lassan tetőtől talpig végigmérte őt, aztán föltette az elkerülhetetlen kérdést:

— Ugye ön, Mr. Fisher, a Földről való?

— Igen, dr. Wendel. És fölöttébb sajnálom, ha ez kellemetlen önnek.

— Miért lenne kellemetlen? Gondolom, megtisztogatták.

— De meg ám. Majd belehaltam.

— És mivégre vállalta a tisztogatást, hogy ide jöjjön?

Mire Fisher anélkül, hogy egyenesen a szemébe nézett volna, de azért kíváncsian lesve a hatást, rávágta:

— Azért, mert úgy hírlik, hogy az adeliai nők különösen szépek.

— És gondolom, most majd visszamegy, hogy megcáfolja ezt a híresztelést.

— Ellenkezőleg, hiszen éppen most bizonyosodtam meg róla.

— Tudja, ugye, hogy maga nagyon jópofa?

Fisher nem tudta, hogy mit értenek az adeliaiak „jópofán”, ám Wendel mosolyából arra következtetett, hogy az első társalgásuk jól sikeredett.

Csak nem azért, mert ellenállhatatlan? Hirtelen eszébe jutott, hogy Eugeniának sohasem játszotta meg az ellenállhatatlant. Az csak egy dologra kellett neki, hogy bekerüljön a körülményes rotori társaságba.