Isaac Asimov - Nemezis

— De ha ez így van…

— Ha ez így van, akkor több mint két éven át kénytelen ott szorongani több más emberrel együtt az űrhajón. Gondolja, hogy ezt képes lenne elviselni? Jól tudhatja, hogy kis hajók sohasem indultak el hosszú utakra. Ezért szükségünk van egy egész telepre, egy olyan létesítményre, amely elég tágas ahhoz, hogy elviselhető környezetet teremtsen, olyanra, mint a Rotor. Ehhez mennyi idő kellene?

— Fogalmam sincs, igazgató úr.

— Legalább tíz esztendő, ha minden jól megy, és semmilyen váratlan nehézség vagy melléfogás nem szól közbe. Ne feledje, hogy már jó száz éve nem építettünk telepet. Minden mostanában épült telep a meglévő telepek műve. Ha most hirtelen mi is telep építésébe fognánk, minden telep figyelmét magunkra vonnánk, s ezt jó volna elkerülni. Azután meg, ha fel tudnánk is építeni egy ilyen telepet, és ellátnánk hiperrásegítővel, és több mint kétéves útjára a Szomszéd Csillaghoz küldenénk, mihez kezdene, ha elér oda? Telepként nagyon is sebezhető lenne, és egykettőre megsemmisítenék a Rotor hadihajói, mert nem kétlem, hogy lesznek neki ilyenek.

A Rotornak több csatahajója lesz, mint amennyit mi az utazó telepünkkel magunkkal tudunk vinni. Utóvégre ók már három esztendeje ott vannak, és még legalább tizenkét esztendő is beletelhet, mire mi is odakeverednénk. Ám alighanem rögtön elbánnának velünk, mihelyt megpillantanának bennünket.

— Ez esetben, igazgató úr…

— Elég a találgatásból, Fisher. Ez esetben valódi hiperűruta-zásra van szükségünk, hogy képesek legyünk tetszés szerinti távolságot tetszés szerinti rövid idő alatt beutazni.

— Bocsásson meg, igazgató úr, de lehetséges ez? Akár elméletileg is?

— Ezt nem mi ketten fogjuk eldönteni. Tudósokra van szükségünk, akik erre a témára összpontosítják a figyelmüket, csakhogy ilyenek nekünk nincsenek. Jó évszázadon át a telepek elszippantották a Földről a legjobb agyakat. Most ezt meg kell fordítanunk. Hogy úgy mondjam, le kell rohannunk a telepeket, és rávenni a legjobb fizikusokat és mérnököket, hogy költözzenek a Földre. Sok mindent ígérhetünk nekik, ám nagyon óvatosan kell eljárnunk. Nem léphetünk föl nyíltan, ugye, megérti, különben biztos, hogy a telepek az orrunkra koppintanának. Nos… — folytatta, de aztán elhallgatott, és elgondolkodva vizsgálgatta Fishert.

Fisher nyugtalanul mocorgott.

— Parancsol, igazgató úr?

— Az a fizikus, akire én szemet vetettem, egy bizonyos T. A.

Wendel, akiről azt mondják, hogy az egész Naprendszerben nincs hozzá fogható hiperűrász…

— A Rotor hiperűrászai fedezték föl a hiperrásegítést — jegyezte meg Fisher, nem tudva ellenállni a kísértésnek, hogy némi kimért csengést adjon a hangjának.

Tanayama nem vett tudomást róla. Csak annyit mondott:

— Szerencsés véletlen is vezethet fölfedezéshez, és egy másodrendű szellem is az élre törhet, miközben a nagy szellem a szilárd alapok lerakásával tölti az idejét. Számos ilyen példára lehetne hivatkozni a történelemben. Azonkívül az, amire a Rotor szert tett, végül is nem más, mint a hiperrásegítés, azaz a fénysebességű utazás. Nekem azonban a szuperluminális meghajtás kell, olyan, amely messze meghaladja a fény sebességét. És nekem szükségem van Wendelre.

— És azt akarja, hogy én megszerezzem önnek ezt az urat?

— Hölgyet. Tessa Anita Wendelről van szó, az Adeliáról.

— Valóban?

— Ez az oka, hogy magát szemeltük ki erre a munkára. Úgy hírlik — tette hozzá Tanayama, és mintha csendes kajánság sugárzott volna belőle, jóllehet az arca semmit sem árult el ebből —, magának nem tudnak ellenállni a nők.

— Bocsásson meg, igazgató úr, ha ellentmondok önnek — tiltakozott Fisher faarccal —, de ezt én nem tapasztalom. És sohasem tapasztaltam.

— A jelentések mindazonáltal nem hagynak kétséget eziránt. Wendel egy középkorú, negyvenes éveiben járó, kétszeresen elvált asszony. Nem hiszem, hogy kemény dió lenne.

— Nyíltan bevallom, uram, hogy ezt a megbízatást a magam számára undorítónak tartom, és a körülményeket tekintve egy másik ügynök jobban megfelelne erre a feladatra.

— Nekem mégis magára van szükségem. Ha netán attól tartana, hogy fintorogva és fanyalogva nem lesz képes bevetni minden szívdöglesztő csáberejét, akkor én majd megédesítem magának a dolgot, Fisher ügynök. Maga csődöt mondott a Rotoron, de azóta ezt sikerült részben jóvátennie.

Ellenben ha nem hozza ide nekem azt az asszonyt, az a Rotornál is sokkal nagyobb kudarc lenne, s ezt már sohasem volna alkalma jóvátenni. De én mégsem szeretném, hogy csak a korbácstól való félelem vezesse. Elhúzok hát maga előtt egy mézesmadzagot is. Hozza ide nekem Wendelt, és akkor, ha majd megépítjük a szuperluminális űrhajónkat, és az elindul a Szomszéd Csillag felé, ha úgy akarja, maga is helyet foglalhat rajta.

— Megteszek mindent — mondta Fisher —, és akkor is megtettem volna minden tőlem telhetőt, ha sem a korbács rémét, sem a mézesmadzag reményét nem villantatja föl előttem.

— Nagyszerű válasz — engedett meg magának Tanayama egy halovány mosolyt —, bizonyára jól begyakorolta.

Fisher azzal a meggyőződéssel távozott, hogy élete eddigi legdöntőbb halászexpedíciójára kapott parancsot.

Eugenia Insigna mosolyogva megjegyezte Genarrnak a desszertnél:

— Látom, milyen kellemes itt az életed.

— Kellemesnek kellemes — mosolyodott el Genarr is. — Csak a bezártság. Itt élünk egy nagy bolygón, mégis be vagyok zárva ebbe a Kupolába. Az emberek itt hajlamosak a befelé fordulásra. Ha összeakadok egy érdekes figurával, legkésőbb két hónap múlva szedi a sátorfáját és itthagy. Az itteni emberek általában halálra untatnak, bár valószínűleg nem annyira, mint én őket. Ezért a te meg a kislányod idejövetele mindenképpen holovíziós hír lett volna, még ha valaki más lennél, akkor is. De persze, minthogy terólad van szó…

— Hízelgő — jegyezte meg Insigna bágyadtan.

Genarr megköszörülte a torkát.

— Tudod, Marlene a saját érdekemben figyelmeztetett, hogy még mindig nem tudtad megemészteni…

Insigna azonban nem engedte befejezni.

— Nem vettem észre, hogy a holovízió nagyon fölfigyelt volna ránk.

Genarr föladta a próbálkozást.

— Képletesen értettem. Holnap estére tervezünk egy kisebb fogadást, ahol formálisan is bemutatunk, és mindenkinek alkalma nyílik megismerni téged.

— Meg kibeszélni a megjelenésemet, az öltözködésemet és elcsámcsogni a rólam keringő mendemondákon.

— Az biztos. Csakhogy Marlenét is meg fogjuk hívni, s ez azt jelenti, hogy föltehetően sokkal többet megtudsz mirólunk, mint mi terólad. Ráadásul te jobban megbízhatsz a forrásodban.

— Hogy viselkedett Marlene?

— kérdezte Insigna nyugtalanul.

— Vagyis hogy olvasott-e a mimikámból? De olvasott ám!

— Pedig megmondtam neki, hogy ne tegye.

— Szerintem úgysem tudja megállni.

— Igazad van. Nem tehet róla. De azt is megmondtam neki, hogy ne árulja el. Úgy veszem ki, hogy mégis megtette.

— Hát persze. Én parancsoltam meg neki. Méghozzá parancsnoki minőségemben utasítottam.

— Sajnálom. Hiszen olyan idegesítő tud lenni.

— Dehogy volt az. Nekem legalábbis. Kérlek, Eugenia, értsd meg, hogy én kedvelem a lányodat. Nagyon kedvelem.

Elképzelem, milyen nyomorúságos lehetett az élete amiatt, hogy túl sokat tud, és ezért mindenki viszolyog tőle.