Isaac Asimov - Nemezis

Fisher úgy látta, hogy az adeliai társadalom korántsem olyan körülményes, de azért jobban teszi, ha nem feszíti túl a húrt. Valahogy mégis mélabú vett rajta erőt.

33

Egy hónap elteltével Fisher és Wendel eléggé összemelegedtek ahhoz, hogy kettesben elmenjenek egy kisgravitációs tornaterembe. Fisher majdnem élvezte a gyakorlatokat, de csak majdnem, mivel sohasem tudta egészen megszokni az alacsony gravitáció mellett végzett tornagyakorlatokat, mindig kisebb űrbetegséget kapott tőlük.

A Rotoron kevesebb figyelmet szenteltek az ilyen dolgokra, és Fishert, mint nem bennszülött rotorit rendszerint amúgy is kizárták az ilyesmiből. (Ami nem volt éppen törvényes, ám a szokás gyakran erősebb a törvénynél is.) Lifttel mentek föl egy magasabb gravitációjú szintre, és Fisher gyomra azonnal kezdett rendbe jönni. Mindketten csak a minimális öltözéket viselték, és a férfi úgy érezte, az asszony ugyanúgy tudatában van az ő testének, mint ő az asszonyénak.

Miután lezuhanyoztak és belebújtak köpenyeikbe, elvonultak az egyik szeparéba és rendeltek maguknak némi harapnivalót.

— Ahhoz képest, hogy földi vagy, Crile — dicsérte meg Wendel —, nem is olyan rossz az alacsony g tornád. Jól érzed magad az Adelián?

— Te is tudod, Tessa, hogy jól. Egy Földlakó sohasem képes teljesen megszokni egy kis világot, a te jelenléted azonban bőven kárpótol mindenféle kellemetlenségért.

— Igen. Mi mást is várhatnék egy jópofa férfi szájából?

Melyik a jobb: az Adelia vagy a Rotor?

— A Rotor?

— Vagy a többi telep, amelyen megfordultál? Vagy soroljam fel mindet, Crile?

Fisher zavarba jött.

— Mi ez? Nyomozol utánam?

— Természetesen.

— Olyan érdekes lennék?

— Számomra mindenki érdekes, aki szinte kibújik a bőréből, hogy engem a bűvkörébe vonjon. Tudni akarom az okát.

Figyelmen kívül hagyva természetesen a szexet. Mert az magától értetődik.

— Akkor mi érdekeset találnék hát benned?

— Hátha te elárulod. Mit kerestél a Rotoron? Elég sokáig éltél ott ahhoz, hogy megnősülj, gyereked szülessen, aztán sietve megléptél onnan, még mielőtt a telep kereket oldott.

Attól féltél talán, hogy egész életedre a Rotoron rekedsz? Nem szerettél ott?

Fisher kezdte úgy érezni magát, mint akit vallatnak.

— Az igazat megvallva — ismerte el —, én nem nagyon szerettem a Rotoron, mivel ők se nagyon kedveltek engem, a Földlakót.

Semmi kedvem sem volt életem végéig másodrendű polgárként ottmaradni. Más telepek nem annyira ridegek hozzánk. Az Adelia sem.

— Csakhogy a Rotornak volt egy titka, nem igaz, amit rejtegetett a Föld elől? — jegyezte meg Wendel, kaján fénnyel a szemében.

— Titka? Gondolom, a hiperrásegítőre célzol.

— Igen, arra. És gondolom, te is arra vetetted ki a hálódat.

— Mármint én?

— Persze hogy te. No és megszerezted? Mert ugye, azért vettél feleségül egy rotori tudóst? — szögezte neki kacéran az asztalra könyökölve, állát a két öklén nyugtatva.

— Ő soha egy szót sem beszélt nekem a hiperrásegítésről — védekezett Fisher. — Félreismersz engem.

Wendel elengedte a füle mellett a védekezését.

— És most tőlem akarod megszerezni. Hogy akarsz hozzáfogni? El akarsz venni feleségül?

— Ha elvennélek, akkor megkapnám?

— Nem.

— Akkor hát, ugye, a házasság ugrik.

— Kár — mosolygott Wendel.

— Azért nyaggatsz ezekkel a kérdésekkel, mert hiperűrász vagy? — firtatta Fisher.

— Hol mondták neked, hogy mi vagyok én? Odahaza a Földön, mielőtt elindultál volna ide?

— A neved benne van az adeliai névjegyzékben.

— Szóval te is nyomoztál utánam? Furcsa egy pár vagyunk, nem igaz? Azt is észrevetted, hogy a nevem mellett az áll: „elméleti fizikus”?

— Ott föl vannak sorolva a munkáid is, és ha jó néhány címben ott szerepel az a szó, hogy „hipertér”, akkor joggal támad az emberben az a gyanú, hogy hiperűrász vagy.

— Igaz, ám mégiscsak elméleti fizikus vagyok, így az egész hipertér ügyet elméleti szempontból közelítem meg. Sose próbáltam aprópénzre váltani.

— De a Rotor megtette. Ez nem izgatott? Hiszen valakik a Rotoron megelőztek téged.

— Miért izgatott volna? Az elmélet érdekes, az alkalmazás már nem. Ha vennéd magadnak a fáradságot, és egy-két tanulmányomat is végigolvasnád, nemcsak a címeiket, akkor rájönnél, hogy kerek perec kijelentem: a hiperrásegítés nem éri meg a fáradságot.

— A rotoriaknak sikerült messze az űrbe elküldeniük egy szondát és tanulmányozni a csillagokat.

— A Távpróbára gondolsz? A segítségével a rotoriak több, viszonylag távoli csillagnak elvégezték a parallaxis méréseit, ám megérte-e mindez a költségeket? Milyen messzire jutott el a Távpróba? Mindössze néhány fényhónapnyira. Ez nem igazán nagy távolság. A Galaxishoz képest a Távpróba végső pontja és a Föld meg a köztük húzódó képzeletbeli vonal együttesen sem több egy pontnál az űrben.

— Ők többet is tettek, mint hogy útnak indították a Távpróbát — ellenkezett Fisher. — Az egész telep kereket oldott.

— Valóban. Ez 22-ben történt, vagyis már hat esztendeje.

És ma is csak annyit tudunk, hogy leléptek.

— Ez nem elég?

— Hogy lenne elég? Hová mentek? Vajon élnek-e még?

Egyáltalán lehetséges-e, hogy még életben vannak? Emberi lényeknek még sohasem kellett egy telep elszigeteltségében élniük. Mindig ott volt a közelükben a Föld meg a többi telep.

Képes néhány tízezer emberi lény egyedül a világmindenségben, egy parányi telep magányában fennmaradni? Fogalmunk sincs róla, vajon ez lélektanilag lehetséges-e? Én azt gyanítom, hogy nem.

— Szerintem ők azt a célt tűzték ki, hogy keressenek maguknak egy lakható világot. Nem hinném, hogy a telepen maradnának.

— Ugyan milyen világot találhatnának? Már hat éve úton vannak. Pontosan két csillag az, amelyet azóta elérhettek, ugyanis a hiperrásegítő átlagosan csupán a fény sebességével röpíti őket. Az egyik az Alfa Centauri, egy három csillagból álló rendszer, ezek közül az egyik egy vörös törpe, négy egész háromtized tényévre innen. A másik pedig a Barnard Csillaga, egy magányos vörös törpe, öt egész kilenctized fényévre innen. Négy csillag: egy napszerű, egy közel napszerű és két vörös törpe csillag. A két napszerű csillag egy viszonylag szoros kettős rendszer tagja, ezért valószínűtlen, hogy stabil pályán Földszerű bolygó keringene körülöttük. Ezeken túl hová mehetnének? Nincs semmi esélyük, Crile. Sajnálom. Tudom, hogy a feleséged meg a gyereked ott van a Rotoron, de nem fog sikerülni nekik.

Fisher hallgatott. Ő tudott valamit, amit a másik nem. Ő tudott a Szomszéd Csillagról — ám az is egy vörös törpe.

— Ezek szerint te lehetetlennek tartod a csillagközi utazást?

— Gyakorlati értelemben igen, ha csak a hiperrásegítésre kell hagyatkoznunk.

— Úgy mondod ezt, Tessa — kapott a szón Fisher —, mintha nem csupán a hiperrásegítésre kellene hagyatkoznunk.

— Meglehet, hogy csak arra. Nem is olyan régen még azt hittük, hogy ez is lehetetlenség, nem is beszélve arról, ami azon túl van. De legalább álmodozhattunk az igazi hipertéri repülésről és a valódi szuperluminális sebességekről. Ha olyan gyorsan repülhetnénk, amilyen gyorsan csak akarunk, és olyan távolságra, amilyenre csak kedvünk tartja, akkor a Galaxis vagy talán az egész Világegyetem egyetlen nagy Naprendszerré zsugorodna, és az egész a miénk lehetne.