Isaac Asimov - Nemezis

— Bizonyára, ha egyszer mi is isszuk. A Kupola alatt nincsenek prokarióták. Minden bejövő vizet — de minden mást is kék és ibolya fénnyel világítunk be, amely pillanatok alatt elpusztítja a prokariótákat. A fény rövidhullámú sugarai túlságosan energiagazdagok, és szétroncsolják a sejtjeik létfontosságú alkotórészeit. De még ha be is jutna közülük valamennyi, amennyire meg tudjuk állapítani, nem mérgezőek, és teljesen ártalmatlanok ránk nézve. Állatokon ellenőriztük őket.

— Ez megnyugtató.

— De ez fordítva is érvényes.

A mi saját mikroorganizmusaink képtelenek versenyezni az Erythro nyújtotta feltételek között a helybéli egysejtűekkel. Legalábbis a mi baktériumaink nem növekednek és nem szaporodnak az Erythro talajában.

— No és a soksejtű növények?

— Ezt is kipróbáltuk, az eredmény azonban siralmas. És a hiba csakis a Nemezis fényében lehet, ugyanis a Kupola alatt kiválóan fejlődnek az Erythro talaján és vizén a növények.

Minderről természetesen beszámolunk a Rotornak, de kétlem, hogy ez az információ széles körű nyilvánosságot kapna. Mint említettem, a Rotort nem érdekli a Kupola. Annyi bizonyos, hogy a rettentő Pittnek mi nem vagyunk érdekesek, és a Rotoron ó az, aki igazán számít, nemde?

Genarr ezt mosolyogva mondta, a mosolya azonban erőltetettnek látszott. (Mit mondana vajon erről Marlene? — gondolta magában Insigna.) — Pitt nem rettentő — tiltakozott az asszony. — Lehet, hogy néha fárasztó, ez azonban nem ugyanaz. Tudod, Siever, amikor fiatalok voltunk, mindig azt hittem, hogy valamikor te leszel a főbiztos. Ha nem tudnád, borzasztóan eszes fickó voltál.

— Csak voltam?

— Biztosan még most is az vagy, de akkoriban nagyon vonzott téged a politika, tele voltál ötletekkel. Valósággal lenyűgözve ittam a szavaidat. Sok vonatkozásban jobb főbiztos lett volna belőled, mint Janus. Te hallgatnál az emberekre. Te nem vinnéd keresztül mindenáron a saját akaratodat.

— Pontosan ez az, amiért gyalázatos főbiztos lett volna belőlem. Tudod, nekem nincsenek pontosan körülhatárolt céljaim az életben. Engem csupán az a vágy mozgat, hogy mindig elvégezzem azt, amit pillanatnyilag helyesnek ítélek, abban a reményben, hogy a végén valami hasznos dolog sül ki belőle. Ezzel szemben Pitt tisztában van vele, mit akar, és mindent megtesz, hogy azt keresztül is vigye.

— Te félreismered őt, Siever. Igaz, hogy szilárd elvei vannak, de amellett nagyon is az észokok mozgatják.

— Hát persze, Eugenia. Épp ez az ó nagy adománya, az okoskodás képessége. Bármilyen célt tűz is ki maga elé, mindig megvan hozzá a tökéletes, a tökéletesen logikus, a tökéletesen emberi észoka. Ilyet bármikor képes kirázni a kisujjából, és annyira komolyan veszi, hogy még önmagát is képes meggyőzni az igazáról. Ha volt már vele dolgod, biztos vagyok benne, hogy mindig besétáltál az ó utcájába, és hagytad rábeszélni magad olyasmire, amit kezdetben hevesen elleneztél; és sohasem paranccsal vagy fenyegetéssel érte el a célját, hanem nagyon türelmes, nagyon racionális észokokkal.

— Hát… — mondta Insigna bizonytalanul.

— Úgy látom — csapott le rá Genarr epésen —, hogy neked is el kellett szenvedned az okoskodását. Akkor magad is meg tudod ítélni, milyen jó főbiztos is ő. Nem jó ember, de jó főbiztos!

— Én azért nem mennék el olyan messzire, Siever — tiltakozott bágyadtan Insigna —, hogy ne tartanám őt rendes embernek.

— Hát jó, ezen nem veszünk össze. Szeretném látni a lányodat — zárta le a vitát, és fölegyenesedett. — Mi lenne, ha vacsora után fölmennék hozzátok?

— Nagyszerű — egyezett bele Insigna.

Genarr elhalványuló mosollyal nézett a távozó asszony után. Eugenia föl akarta idézni a régi időket, mire ó egyből jeges vizet zúdított rá azzal, hogy fölemlítette a férjét.

Mélyet sóhajtott. Még mindig megvan az a rendkívüli képessége, hogy lerombolja a saját esélyeit.

Eugenia Insigna kioktatta a lányát:

— A neve Siever Genarr, a megszólítása pedig parancsnok úr, minthogy ó az Erythro Kupola vezetője.

— Persze, anyu. Ha ez a címe, akkor úgy fogom szólítani.

— És nem szeretném, ha kínos helyzetbe hoznád…

— Nem fogom tenni.

— Akaratlanul is megteszed, Marlene. Ezt te is jól tudod.

Fogadd el, amit mond, és ne cáfold meg a jelbeszéd alapján.

Kérlek! Az egyetemen és egy darabig azután is jó barátok voltunk. És annak ellenére, hogy már tíz esztendeje itt van a Kupola alatt, és közben egyszer sem találkoztunk, még mindig megőriztük a régi barátságot.

— Szerintem ó volt a fiúd.

— Nos, éppen erre céloztam. Nem akarom, hogy figyeld őt, és emlékeztesd arra, hogy valójában mire gondol vagy mit érez. És szeretném leszögezni, hogy igazából nem volt a fiúm és semmiképpen sem a szeretőm. Csupán barátok voltunk és kedveltük egymást, de csak mint barátok. De azután, hogy az apád… — De nem fejezte be, csak megrázta a fejét és legyintett. — És vigyázz, mit mondasz Pitt főbiztosról, ha netán szóba kerülne ez a téma. Van egy olyan érzésem, hogy Genarr parancsnok nem kedveli Pitt főbiztost.

Marlene megajándékozta az anyját ritka mosolyainak egyikével.

— Csak nem tanulmányoztad Siever parancsnok tudatalatti viselkedését?

Ugyanis többről van szó nálad, mint megérzésről.

Insigna megcsóválta a fejét.

— Látod? Egy pillanatra sem tudod fékezni magad. Jó, elismerem, ez nem csak megérzés. Meg is mondta, hogy nem bízik a főbiztosban. És az igazság az — tette hozzá félig önmagának —, hogy meg is lehet rá az oka…

Aztán Marlene felé fordult és kérlelni kezdte:

— Hadd ismételjem meg, Marlene. Figyeld csak kedvedre a parancsnokot, és olvass ki belőle, amennyit csak tudsz, de ne árulj el neki semmit. Mondd el inkább nekem! Megértetted?

— Gondolod, anyu, hogy veszély fenyeget?

— Nem tudom.

— De én igen — jelentette ki Marlene tárgyilagosan. — Én már akkor tudtam, hogy veszélyben vagyunk, amikor Pitt főbiztos elengedett bennünket az Erythróra. Csak azt nem tudom, mi az a veszély.

Siever Genarr számára valóságos sokkot okozott, amikor először meglátta Marlenét, amit csak tovább fokozott az a tény, hogy a kislány dacos tekintete világosan elárulta, hogy nagyon is tisztában van vele, mi játszódik le a férfiban.

Semmi sem volt a kislányon, ami utalt volna rá, hogy Eugenia gyermeke — híjával volt az anyja szépségének, kecsességének, bájának. Csak azok a ragyogó nagy szemei fúródnak bele a férfi tekintetébe, ám azokat sem az anyjától örökölte. Ez az egyetlen dolog, amelyben túlszárnyalja az anyját.

Lassanként azonban módosítania kellett első benyomásán.

Együtt teázott velük, és Marlene kifogástalan illendőséggel viselkedett. Valóságos úrilány, és feltűnően intelligens. Mit is mondott Eugenia az összes szeretetre nem méltó erényekről?

Azért nem olyan vészes. Az volt az érzése, hogy mint néha az egyszerű emberek, Marlene is szeretetre vágyik.

Akárcsak ő maga. Egyszerre elöntötte a férfit a kislány iránti együttérzés hulláma. Kis idő múlva azzal fordult Eugeniához, hogy nem beszélhetne-e Marlenével négyszemközt?

Insigna könnyedséget mímelve megkérdezte:

— Van valami különös okod rá, Siever?

— Utóvégre is Marlene beszélt Pitt-tel és ő vette rá a főbiztost, hogy kettőtöket ide engedjen a Kupolába. Én mint parancsnok eléggé ki vagyok szolgáltatva annak, amit Pitt főbiztos tesz vagy mond, és hasznomra válna, ha Marlene elmesélné azt a találkozást. Úgy vélem, jobban megoldódna a nyelve, ha csak kettesben volnánk.