Isaac Asimov - Nemezis

— No és mi volt az, Marlene?

— Hát ez az, anyu. A gondolatokban nem tudok olvasni, ezért nem tudnám megmondani. Én csak a külsőségekre vagyok kénytelen hagyatkozni, ezért néha ködösek a dolgok.

Mégis…

— Mégis?

— Az az érzésem, hogy bármit rejteget is, az valami kellemetlen — sőt mi több: gonosz dolog lehet.

Természetesen jókora időbe telt, mire Insigna fölkészült az erythrói útra. Bizonyos rotori ügyeket nem lehetett csak úgy félbehagyni. Számos elintéznivaló akadt a csillagászati osztályon is — utasításokkal kellett ellátni a többieket, a helyettesét föl kellett készítenie a megbízott vezetői posztra, no és hátravoltak még az utolsó megbeszélések Pitt-tel, aki az egész ügyben furcsa hallgatásba burkolózott.

Insigna csak az elutazás előtti utolsó beszámolója végén rukkolt ki:

— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?

— Tessék? — Pitt fölpillantott a zárójelentésből, amelyet az imént adott át neki, s amelyet látszólag elmélyülten tanulmányozott, bár Insigna meg volt győződve róla, hogy nem látja a betűket. (Csak nem vette át ő is a lánya trükkjeit, anélkül hogy élni tudna velük? Jó lesz, ha nem ringatja magát abba a hiú ábrándba, hogy ő is képes a felszín mögé látni.) Türelmesen megismételte.

— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?

— Már holnap? De hát nem örökre távozol, így tehát nem búcsúzom végleg. Vigyázz magadra. Vedd úgy, hogy szabadságra mégy.

— Azt tervezem, hogy a Nemezis mozgását fogom vizsgálni.

— Mi? Ja igen… — Mindkét kezével olyan mozdulatot tett, mint aki valamilyen fölösleges kacatot lök el magától. — Ahogy gondolod. A környezetváltozás még akkor is pihenés, ha közben tovább dolgozol.

— Szeretném megköszönni, Janus, hogy hozzájárultál.

— A lányod kért meg rá. Tudsz róla, hogy ő kért meg rá?

— Tudok. Még aznap elmondta nekem. Letoltam, hogy milyen jogon háborgat téged. Te nagyon türelmes voltál hozzá.

— Ugyan — hárította el Pitt. — Rendkívüli kislány. Szívesen a kedvében jártam. Csak rövid időről van szó. Fejezd be a számításaidat, és gyere vissza.

Már másodszor beszél a visszatérésemről — gondolta az asszony. — Mire következtetne ebből Marlene, ha itt volna?

Valami gonoszra. De mire?

— Vissza fogunk térni — jelentette ki indulat nélkül.

— És remélem, azzal a hírrel, hogy ötezer év múlva sem kell tartani a Nemezistől.

— Ezt majd eldöntik a tények — mondta az asszony komoran, s ezzel eltávozott.

Hát nem különös? — gondolta Eugenia Insigna. Több mint két fényévnyi távolságra van attól a helytől, ahol meglátta a napvilágot, és mindössze kétszer szállt életében űrhajóra, akkor is a lehető legrövidebb útra: a Rotorról a Földre és onnan vissza a Rotorra.

Nem mintha most nagy vágyat érezne az űrutazás iránt.

Marlene ügyeskedte ki ezt az egész utat. Ő volt az, aki saját elhatározásából fölkereste Pittet és rávette, hogy engedjen az ő sajátos zsarolásának. És ő az, aki az Erythro iránti fura vonzódásában igazán izgalommal várja az utat. Insigna képtelen volt megérteni ezt a vonzódást, és úgy fogta föl, hogy ez is részét képezi a lánya egyedülállóan bonyolult szellemi és érzelmi világának. És mégis, valahányszor Insignát elfogta a csüggedés, hogy föl kell cserélnie ezt a kicsiny, kényelmes Rotort azzal a hatalmas és üres Erythróval, amely olyan furcsán és fenyegetőn dereng ott az égen hatszázötvenezer kilométerre innen (ez csaknem duplája a Rotor és a Föld között volt távolságnak), Marlene lelkesedése ismét erőt öntött belé.

A hajó, amely az Erythróra vitte őket, sem kecses nem volt, sem szép. De a céljának megfelelt. Egyik tagja volt annak a kisebb rakétaflottának, amely kompszolgálatot látott el az Erythrón, és akár a bolygó vasmarkából kilőve magát, akár nagy óvatosan leereszkedve rá, nehogy az magába szippantsa, egyaránt át kellett küzdenie magát a rugalmas, szeles, kiismerhetetlen, mert még megszelídítetlen atmoszférán.

Insigna nem számított rá, hogy az út kellemes lesz.

Csaknem végig súlytalanok lesznek, és két hosszú nap súlytalanság eléggé idegölőnek ígérkezik.

Marlene hangja zökkentette ki mélázásából.

— Gyere, anyu, már csak ránk várnak. A poggyász meg minden el van már intézve. Insigna megindult a kijárat felé. A légzsilipben még utoljára ott motoszkált a fejében a nyugtalanító kérdés, hogy vajon miért engedte el őket Janus Pitt olyan készségesen.

Siever Genarrnak egy akkora világ volt a keze alatt, mint a Föld. Vagyis pontosabban: közvetlenül egy csaknem három négyzetkilométer területű, ám folyamatosan terjeszkedő, kupolával borított térség fölött uralkodott. E világ többi részén, a kis híján ötszázmillió négyzetkilométert kitevő szárazföldön és tengeren nem éltek emberek. De egyéb, mikroszkopikus nagyságot meghaladó élőlények sem. Így ha azt tekintjük világnak, amelyen az ott élő soksejtű életformák uralkodnak, akkora Kupola alatt élő és dolgozó százak voltak az uralkodók, és őket irányította Siever Genarr.

Genarr termetre nem volt magas, markáns vonásai azonban tekintélyes külsőt kölcsönöztek neki. Fiatal korában ezért az évei számánál idősebbnek látszott — most azonban, az ötvenhez közel már kiegyenlítődött ez a különbség. Az orra hosszú, a szeme kissé táskás. A haját éppen csak megütötte az első dér. Egyedül a hangja, ez a muzikális, öblös bariton kölcsönzött neki némi rendkívüliséget. (Egy időben komolyan fontolgatta a színpadi pályát, ám a külseje esetenként egy-egy jellemszerepre kárhoztatta volna csupán, ezért inkább irányító tehetségét kamatoztatta.) Jórészt ez a tehetsége tartotta itt már tíz esztendeje az Erythro Kupola élén, amely a szeme előtt terebélyesedett ki egy ingatag háromszobás építményből a mostani terjeszkedő bányászati és kutatási állomássá.

A Kupolának megvoltak a maga hátrányai. Kevesen bírták ki benne sokáig. Az emberek gyorsan váltották egymást, ugyanis azok, akik idejöttek, a legtöbben száműzetésnek tekintették a kiküldetésüket, és szerettek volna minél előbb visszatérni a Rotorra. És a legtöbbjük fenyegetőnek vagy sivárnak érezte a Nemezis rózsaszínes fényét, hiába volt a Kupolán belül legalább olyan otthonias és derűs a világítás, mint a Rotoron.

Ám voltak azért előnyei is. Genarr távol tudta magát a rotori politika lármás kavargásától, amely évről évre egyre belterjesebbé és kicsinyesebbé fajult, s ami még ennél is fontosabb:

távol tudta magát Janus Pitt-től, akinek hasztalanul próbált szinte mindenben ellentmondani.

Pitt kezdettől fogva makacsul ellenzett mindenféle telepet az Erythrón — sőt még azt is, hogy a Rotort az Erythro körül állítsák pályára. Ebben az egyben azonban Pittnek meg kellett hátrálnia a közvélemény túlnyomó többsége előtt, arról azonban gondoskodott, hogy a Kupola ne kapjon elegendő pénzügyi támogatást, és ezzel lelassította a növekedését.

Meglehet, Pitt végleg leszámolt volna a Kupolával, ha Genarrnak nem sikerül azt a Rotor vízellátási forrásává fejlesztenie, ahonnan jóval olcsóbban szerezhetik be a vizet, mint a kisbolygókról.

Az, hogy Pitt igyekezett a lehető legkevésbé tudomást venni a Kupoláról, végső soron azt eredményezte, hogy alig avatkozott bele Genarr irányító munkájába — s nem mondhatni, hogy Genarr ezt olyan nagyon bánta volna.