Isaac Asimov - Nemezis

— Nem tudhatjuk, hogy tudnak-e erről, vagy egyáltalán ismerik-e azt a csillagot.

— Persze hogy ismerik — szögezte le Tanayama a vicsorításhoz közel álló grimasszal. — És úgy léptek le, hogy eszükbe sem jutott figyelmeztetni bennünket.

— Igazgató úr, tisztelettel, ez nem logikus. Ha ők letelepednének egy olyan csillag mellett, amely felénk tartva szétrombolja a mi Naprendszerünket, akkor annak a csillagnak a saját rendszere is elpusztul.

— Ők könnyedén eliszkolhatnak, még ha több telepet építenek is.

Nekünk egy nyolcmilliárdos világot kell kiürítenünk — s ez jóval keményebb dió.

— Mennyi időnk van addig?

Tanayama megvonta a vállát.

— Azt mondják, hogy néhány ezer esztendő.

— Ez jókora idő. Elképzelhető, hogy fölöslegesnek tartották, hogy figyelmeztessenek bennünket. Ha közelebb ér a csillag, anélkül is föl fogjuk fedezni.

— Akkorra azonban kevesebb időnk marad a kiürítésre. Ők véletlenül bukkantak rá a csillagra. A mi figyelmünket még sokáig elkerülte volna, ha nincs a feleségének az a véletlen elszólása, és ha ön — helyesen — nem javasolja nekünk, hogy alaposan rostáljuk át az égnek azt a hiányzó részét. A Rotor arra számított, hogy mi a lehető legkésőbb fedezzük fel a csillagot.

— De igazgató úr, miért akarhatnának ilyesmit? Csak mert minden indok nélkül gyűlölnek bennünket?

— Nem indok nélkül. Azt akarják, hogy a Naprendszer, a nem euró népesség túlsúlyával, elpusztuljon. Hogy az emberiség tiszta euró alapon újra kezdjen mindent. He? Mi erről a véleménye?

Fisher tehetetlenül ingatta a fejét.

— Lehetetlen. Elképzelhetetlen.

— Másként miért nem figyelmeztettek bennünket?

— Az nem lehet, hogy ők maguk sem ismerték a csillag mozgását?

— Lehetetlen — ismételte meg Tanayama gúnyosan Fisher szavait. — Elképzelhetetlen. Más magyarázat nem lehet arra, amit tettek, mint hogy a pusztulásunkat akarják. Csakhogy mi magunk is ki fogjuk dolgozni a hipertéri repülést, és meg fogjuk keresni ezt az új csillagot. És akkor kiegyenlítjük a számlát.

Eugenia Insigna hitetlenkedő nevetéssel fogadta a lánya bejelentését. Választhat: vagy a lánya épelméjűségében kételkedik, vagy a saját hallóképességében.

— Mit mondtál, Marlene? Hogy érted azt, hogy én az Erythróra megyek?

— Megkértem Pitt főbiztost, és ő megígérte, hogy elintézi.

Insigna értetlen képet vágott.

— De hát miért?

Marlene hangja némi bosszúságról árulkodott.

— Hát nem te mondtad, hogy finom csillagászati méréseket akarsz végezni, és ehhez a Rotor nem a legalkalmasabb? Az Erythro viszont annál inkább. De látom, hogy nem az igazi kérdésedre válaszolok.

— Eltaláltad. Én arra vagyok kíváncsi: miért ígérte meg Pitt főbiztos, hogy majd ő elintézi? Én már többször is kértem erre, de ő mindig elutasított. Nem szívesen enged senkit sem az Erythróra, kivéve néhány szakembert.

— Én, anyu, másként adtam föl neki a leckét. — Majd némi tétovázás után bevallotta: — Megmondtam neki: tisztában vagyok vele, hogy szeretne megszabadulni tőled, és most itt van rá az alkalom.

Insigna hirtelen nagyot nyelt, hogy a nyál megakadt a torkán, és köhinteni kényszerült.

— Hogy mondhattál ilyet? — fakadt ki aztán könnyező szemmel.

— Mert ez az igazság, anyám. Nem mondtam volna, ha nem így volna. Én hallottam őt veled beszélni, meg téged is, amikor róla beszéltél, és tudom, hogy te is úgy látod.

Bosszantod őt, és ő azt szeretné, ha többet nem zaklatnád olyasmivel, amivel a terhére vagy. Ezt te is tudod.

Insigna összeszorította a száját és kitálalt:

— Vedd tudomásul, kedvesem, hogy mostantól kezdve be foglak avatni a titkaimba. Mégiscsak kínos, hogy neked kell kikotlanod ezeket a dolgokat.

— Tudom, anya — sütötte le a szemét Marlene. — Bocsáss meg!

— De én még mindig nem értem. Nem kellett, hogy te magyarázd meg neki, hogy a terhére vagyok. Ezt ő is tudta.

Miért nem engedett hát el az Erythróra, amikor én kértem tőle?

— Azért, mert utál mindent, ami az Erythróval kapcsolatos, és a bolygó iránti gyűlöletét az sem tudta ellensúlyozni, hogy tőled megszabadulhatna. Ám ezúttal nemcsak te mégy oda.

Hanem én is. Így két legyet üt egy csapásra.

Insigna előrehajolt, és mindkét kezével rátenyerelt az asztalra.

— Szó sem lehet róla, Molly — Marlene. Az Erythro nem neked való világ. És én nem örökre megyek. Elvégzem a méréseimet, és visszajövök, te pedig itt megvársz engem.

— Sajnálom, anyu. A napnál világosabb, hogy Pitt csakis azért hajlandó elengedni téged, mert ez az egyedüli módja annak, hogy tőlem megszabaduljon. Ezért amikor azt kértem, hogy mindkettőnket engedjen el, egyből a beleegyezését adta, holott tőled mindig megtagadta, amikor csak magadat kérted. Belátod már?

Insigna a homlokát ráncolta.

— Nem én. Valóban nem. Mi közöd neked ehhez az egészhez?

— Amikor beszélgetés közben elmondtam neki: tisztában vagyok azzal, hogy szeretne mindkettőnktől megszabadulni, akkor az arca megmerevedett, kifejezéstelenné fagyott.

Tudta, hogy képes vagyok olvasni az arckifejezésekből és az apró rezdülésekből, és gondolom, nem akarta, hogy elárulja nekem az érzéseit. Csakhogy ez maga is sokatmondó, és nekem sok mindent elárul. Azonkívül az ember nem képes mindent magába fojtani. Maga sem veszi észre például a szeme rebbenését.

— Így hát rájöttél, hogy te is a terhére vagy.

— Még ennél is rosszabb. Retteg tőlem.

— Miért kellene rettegnie tőled?

— Gondolom, azért, mert nincs ínyére, hogy én tudomást szerzek olyasmiről, amit ő szeretne titokban tartani. — Majd keserű sóhajjal hozzátette: — Elég sokan neheztelnek rám emiatt.

— Meg tudom érteni — bólintott Insigna. — Előtted úgy érzik magukat az emberek, hogy meztelenek — mármint lelkileg —, s mintha fagyos szél söpörne végig az elméjükön.

Tekintetét a lányára függesztette.

— Néha nekem is ilyen érzésem támad. Így visszagondolva rá, már kicsi korodban is felzaklattál. Gyakorta mondtam magamnak, milyen szokatlanul intelli…

— Szerintem is az vagyok — vágott közbe gyorsan Marlene.

— Igen, de ennél többről is szó volt, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni. Mondd, nem veszed zokon, hogy ezt szóba hozom?

— Neked nem, anyu — felelte Marlene, a hangjában azonban érezhető volt egy csipetnyi gyanakvás.

— Akkor áruld el nekem: amikor kiskorodban rájöttél, hogy olyasmire vagy képes, amire a többi gyerek, sőt még a felnőttek sem képesek, akkor miért nem jöttél oda hozzám, és miért nem mondtad meg nekem?

— Egyszer megpróbáltam, de te leráztál magadról. Nem mondtál semmit, de én megéreztem, hogy el vagy foglalva, és nem szívesen veszed, ha mindenféle gyerekes ostobasággal zaklatnak.

Insigna tágra meresztette a szemét.

— Azt mondtam volna, hogy gyerekes ostobaság?

— Szavakkal nem, de ezt olvastam ki a tekintetedből, a kézmozdulatodból.

— Nem kellett volna hagynod magad.

— Én csak egy kis kölyök voltam akkor. Téged pedig szinte állandóan rágott valamilyen gond — a főbiztos, az apám…

— Ezt felejtsük el. Van még valami, amit most tudatni akarsz velem?

— Csak egy dolog. Amikor Pitt főbiztos beleegyezett a távozásunkba, volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy valamiről nem szívesen beszél, hogy valamit elhallgatott előttem.