Isaac Asimov - Nemezis

Ám Marlenével más a helyzet. Pitt egy percig sem kételkedett abban, hogy egy szörnyeteggel van dolga, és csak hálás lehet neki, hogy ostoba módon leleplezte magát, hogy egy ilyen pitiáner ügyben az anyja segítségére lehessen.

Látszik, hogy tapasztalatlan és nem elég agyafúrt ahhoz, hogy titokban tartsa a képességeit mindaddig, amíg pusztító orkánként be nem vetheti őket.

Idővel azonban egyre veszélyesebb lesz, ezért most kell őt megállítani. És az a másik szörnyeteg, az Erythro, meg is fogja állítani.

Pitt elégedett volt önmagával. Ő már kezdettől fogva felismerte az Erythróban a szörnyeteget. Árulkodott az arca:

csillagának véres visszfényéből ki lehetett olvasni a baljós fenyegetést.

Amikor százmillió mérföldnyire attól a pályától, amelyen a Megas és az Erythro kering a Nemezis körül, elérték a kisbolygóövezetet, Pitt teljes magabiztossággal leszögezte:

— Ez az a hely.

Nem számított semmilyen nehézségre. Az ésszerűség csakis ezt diktálhatta. A kisbolygók távolságában a Nemezis hője és fénye megszelídült.

A természetes hő-és fénysugárzás hiányának nincs semmi jelentősége, hisz a Rotor birtokában van a hasznosítható mikrofúziónak. Sőt még előnyösnek is mondható ez az adottság. Az alig észlelhető szintre csökkent vörös fény nem nyomasztja a szívet, nem homályosítja el az elmét, és nem borzolja a lelket.

Azután meg a kisbolygóövezetben minimális erővel érvényesülne a Nemezis meg a Megas gravitációs tere, s ennek eredményeként kevésbé volna energiaigényes a manőverezésük. A kisbolygókon könnyebb lenne a bányászat is, és a Nemezis gyenge sugárzása miatt ezeken a kis testeken bőségben lehet találni illó anyagokat.

Ideális hely!

A rotoriak túlnyomó többsége mégis azt akarta, hogy a telepüket az Erythro körül állítsák pályára. Pitt hiába próbált érvelni a nyomasztó haragosvörös fénnyel meg azzal, hogy a Megas és az Erythro vasmarokkal láncolná magához őket, és lehet, hogy nyersanyagokért még így is a kisbolygókra kellene járniuk.

Pitt dühös vitába keveredett emiatt Tambor Brossennel, a volt főbiztossal, akinek a posztját örökölte. Az eléggé megfáradt Brossen nem titkolta, hogy mennyivel jobban érzi magát a veterán államférfi új szerepében, mint addig főbiztosként.

(Mondják, azt híresztelte, hogy Pitt-tel ellentétben őbelőle hiányzik a döntéshozás élvezete.) Brossen kinevette — nem: helyesebb azt mondani, hogy magában megmosolyogta azt a hűhót, amit Pitt csapott a telep holléte körül.

— Verd ki a fejedből, Janus — intette a kollégáját —, hogy a Rotornak mindenben egyet kell értenie veled. Hadd menjen csak a telep időnként a saját feje után, máskor annál könnyebben az ujjad köré csavarhatod őket. Ha azt akarják, hogy az Erythro körül keringjenek, akkor csak hadd keringjenek az Erythro körül.

— De hiszen ennek semmi értelme. Hát nem érted, Tambor?

— Már hogyne érteném. De azt is értem, hogy amióta csak megvan a Rotor, mindig egy nagyobb világ körül keringett. A rotoriak számára ez a helyes dolog, és ezért ragaszkodnak most is ehhez.

— Mi a Föld körül keringtünk. Az Erythro azonban nem a Föld; még csak nem is hasonlít rá.

— De ez is egy világ, méghozzá nagyjából akkora, mint a Föld. Van szárazföldje és tengere. Van légköre és benne oxigén. Több ezer fényévre is elmehetünk, mire egy, a Földhöz ennyire hasonló világra akadunk. Még egyszer mondom: legyen meg a nép akarata.

Pitt hallgatott Brossen tanácsára, bár nem hagyta nyugodni őt az ellenkezés ördöge. Az Új Rotor is az Erythro körül kering, mint ahogy az épülő két új telep is. Természetesen készültek tervek a kisbolygóövezetben építendő telepekre is, a közvélemény azonban nem nagyon szorgalmazta megvalósításukat.

Mindazon dolgok közül, amelyek a Nemezis fölfedezése óta történtek, Pitt az Erythro körüli pályára állást tartotta a Rotor legsúlyosabb tévedésének. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Csakhogy… csakhogy még neki sem sikerült lebeszélnie erről a rotoriakat. És ha köti az ebet a karóhoz?

Annak meg nyilván az lett volna a vége, hogy új választásokat írnak ki, és őt megbuktatják.

A nosztalgia, az az igazi baj. Az emberek szeretnek visszafelé nézni, és Pittnek nem mindig sikerült rávennie őket, hogy fordítsák meg a fejüket és nézzenek előre. Itt van Brossen…

Már hét éve, hogy meghalt, és Pitt ott állt a halálos ágyánál. Egyedül ő hallhatta a haldokló utolsó szavait.

Brossen odaintette magához Pittet, aki a szájához hajtotta a fülét. Brossen feléje nyújtotta erőtlen kezét, amelyen száraz volt a bőr, akár a papír. Ernyedten megmarkolta Pitt kezét, és azt suttogta: „Milyen fényesen ragyogott a Föld Napja” — és kilehelte a lelkét.

És mivel a rotoriak nem tudták elfelejteni, milyen fényesen ragyogott egykor a Nap, és milyen zöld volt valaha a Föld, elkeseredésükben föllázadtak Pitt logikus érvei ellen, és azt követelték, hogy a Rotor csatlakozzon egy világhoz, amely nem zöld, és azzal együtt keringjen egy nap körül, amely nem fényes.

Ez azt jelentette, hogy tíz esztendőt elpocsékoltak a haladás útján. Most tíz évvel előbbre tartanának, ha akkor az elején a kisbolygóövezetben horgonyoznak le. Pitt meg volt erről győződve.

Ez egymagában is elég ok volt arra, hogy megmérgezze Pittnek az Erythro iránti érzéseit, ám volt valami, ami még ennél is súlyosabban — sokkal súlyosabban esett a latba.

Úgy esett, hogy Crile Fisher, aki annak idején elsőként hívta föl a Föld figyelmét arra, hogy valami nincs rendjén a Rotor úticéljával, most másodszor is hasonló szolgálatot tett.

Már két esztendeje, hogy visszatért a Földre, és a Rotor egyre halványodott az emlékezetében. Eugenia Insigna még mindig fölkavarta a lelkét (mi is az, amit iránta érez?), Marlene emléke azonban csupa keserű harag. Rájött, hogy képtelen őt elkülöníteni Roseanne emlékétől. Egyesztendős kislánya és tizenhét éves kishúga egyetlen alakká olvadt össze benne.

Az élet nem volt rosszakaratú hozzá. Szép nyugdíjat élvezett. Még munkát is találtak számára, egy kényelmes adminisztratív állást, ahol csak hébe-hóba várták el tőle, hogy döntsön, akkor is csak olyan ügyekben, amelyeknek garantáltan nincs nagy horderejük.

Gondolta, azért bocsátottak meg neki, legalábbis részben, mert eszébe jutott Eugeniának az a bizonyos elejtett megjegyzése: „Ha tudnád, hova tartunk…” Ennek ellenére mégis az volt a gyanúja, hogy megfigyelés alatt tartják, s ezt egyre inkább zokon vette.

Időnként megjelent nála Garand Wyler, mindig barátságosan, mindig érdeklődőn, s így vagy úgy, de mindig a Rotornál kötött ki. Ami azt illeti, most is itt volt nála, és Fishernek nem kellett csalódnia, a Rotor ezúttal is terítékre került.

Fisher arca megrándult.

— Már csaknem két év telt el azóta. Mit akartok még mindig tőlem?

— Nem tudnám megmondani, Crile — rázta meg a fejét Wyler. — Semmi más nincs a kezünkben, csak a feleségednek az a megjegyzése. Úgy látszik, ez nem elég. Lehetetlen, hogy ezenkívül ne mondott volna valami mást is, hiszen nem egy évet töltöttetek együtt.

Emlékezz csak vissza a beszélgetéseitekre, a kettőtök civódásaira. Semmit sem lehet kihámozni belőlük?

— Ez már az ötödik alkalom, Garand, hogy erről faggatsz.

Engem már kivallattak. Hipnotizáltak. Elmepróbának vetettek alá. Szárazra facsartak, és már semmi sem maradt bennem.