Isaac Asimov - Nemezis

— Helyes, bejutott hozzám. De mi az, amit közölni akar velem?

— Az anyám boldogtalan amiatt, hogy a Föld esetleg elpusztul. Tudja, ott él az apám.

Pitt kisebbfajta dührohamot kapott. Hogy az ördögbe jön ide ez a tisztán személyes ügy, amikor neki a Rotor jóléte és egész jövendő sorsa miatt fő a feje? Ez az Insigna, bármilyen érdemeket szerzett is azzal, hogy annak idején rábukkant a Nemezisre, már régen csak teher a nyakán a maga tévedhetetlen ösztönével, hogy mindig rátalál a helytelen útra. Most pedig, hogy nem hajlandó többé szóba állni vele, tessék, elküldi hozzá a bolond lányát.

— Úgy gondolja talán, hogy az a pusztulás, amiről itt beszél, már holnap vagy a jövő évben be fog következni? — fakadt ki.

— Nem, főbiztos úr, tisztában vagyok vele, hogy kis híján ötezer év múlva fog bekövetkezni.

— Ez esetben az édesapja már rég halott lesz, mint ahogy az lesz az anyja meg én vagy maga is. És miután mi mindannyian eltávozunk az élők sorából, még mindig csaknem ötezer esztendő marad a Föld vagy esetleg a Naprendszer más bolygóinak a pusztulásáig — ha egyáltalán be fog következni ez a pusztulás, amit én erősen kétlek.

— A pusztulás ténye a fontos, főbiztos úr, nem az időpontja.

— Az édesanyja bizonyára azt is elmondta, hogy a Naprendszer népei jó előre tudomást szereznek arról, ami maga szerint be fog következni, és megteszik a szükséges intézkedéseket. Egyébként is, miért izgatna bennünket a bolygók pusztulása? Ezzel idővel minden világnak szembe kell néznie. Még ha elkerülik is a kozmikus ütközést, minden csillagnak át kell esnie a vörös törpe stádiumon, és el kell pusztítania a bolygóit. Mint ahogy egy napon minden ember meghal, ugyanez történik a bolygókkal is. Csak az a különbség, hogy a bolygók valamivel tovább élnek. Meg tudja érteni mindezt, kisasszony?

— Hogyne. Én jó viszonyban vagyok a számítógépemmel.

(Erre mérget mernék venni — gondolta Pitt, aztán hirtelen észbe kapott, és elkésve próbálta letörölni az arcáról az epés félmosolyt, amelyből a kislány már bizonyára kiolvasta a gondolatait.) — Akkor hát fejezzük be a beszélgetést — jelentette ki Pitt ellentmondást nem tűrő hangon. — A pusztulás emlegetése ostobaság, de mégha nem volna is az, magának ehhez semmi köze, és többet ne is hozza szóba, különben nemcsak maga, hanem az anyja is bajba keveredik.

— A beszélgetésnek még nem jutottunk a végére, főbiztos úr.

Pittnek elfogyott a türelme, de türtőztette magát.

— Kedves Fisher kisasszony, ha a főbiztosa azt mondja, hogy vége, akkor maga bármit gondol is, vége van a beszélgetésnek.

Ezzel félig fölemelkedett a székéből, Marlene azonban a helyén maradt.

— Én ugyanis szeretnék fölajánlani önnek valamit, amiről tudom: a leghőbb vágya, hogy megkapja.

— És mi volna az?

— Hogy simán megszabaduljon az anyámtól.

Pitt mélységes zavarában visszahuppant a helyére.

— Mit akar ezzel mondani?

— Ha meghallgat, főbiztos úr, akkor elmondom. Az anyám nem folytathatja így tovább. Izgatja őt a Föld meg a Naprendszer sorsa, és… és néha eszébe jut az apám is. Úgy érzi, hogy a Nemezis egykor a Naprendszer nemezise lesz, és minthogy ő adta neki ezt a nevet, felelősnek érzi magát. Ő erősen érzelmi lény, főbiztos úr.

— Igazán? Ezt is észrevette?

— És a terhére van önnek. Minduntalan olyan dolgokkal zaklatja önt, amelyeket ő nagyon is a szívén visel, ön viszont hallani sem akar róluk, ezért nem is hajlandó fogadni őt, és a legszívesebben megszabadulna tőle. Most megteheti ezt, főbiztos úr.

— Valóban? Van még egy telepünk. Küldjem talán az Új Rotorra?

— Nem, főbiztos úr. Küldje el az Erythróra.

— Az Erythróra? De miért küldeném oda? Csak mert meg akarok tőle szabadulni?

— Ez volna az ön indoka. Igen, főbiztos úr. Azén indokom viszont más. Én azért szeretném, ha az Erythróra kerülne, mert képtelen igazán dolgozni az obszervatóriumban. A műszerek állandóan használatban vannak, és az az érzése, hogy folytonos megfigyelés alatt áll. Érzi, hogy bosszantja önt.

Különben is, a Rotor nem a legjobb hely a finom mérésekre.

Ehhez túl gyors és túl egyenetlen a forgása.

— Szépen kigondolt mindent. Az édesanyja magyarázta el talán mindezeket? Ne, ne szóljon semmit. Közvetlenül nem mondott semmit, nincs igazam? Csak közvetve.

— Igen, főbiztos úr. Ráadásul ott van a számítógépem.

— Az, amelyikkel olyan baráti viszonyban van?

— Igen, főbiztos úr.

— És úgy gondolja, hogy az Erythrón jobban tud dolgozni.

— Igen, főbiztos úr. Az stabilabb, és ott könnyebben elvégezheti azokat a méréseket, amelyek meggyőzhetik őt, hogy a Naprendszer mégsem pusztul el. De ha ennek az ellenkezőjéről kellene is megbizonyosodnia, az rengeteg időbe telne, és önnek mindenesetre addig is nyugta volna tőle.

— Úgy látom, maga is meg akar tőle szabadulni, vagy tévedek?

— Ellenkezőleg, főbiztos úr — jelentette ki Marlene higgadtan. — Én is vele mennék. Így ön engem is lerázna, s ennek még jobban örülne, mint ha csak őt sikerülne eltávolítania.

— Miből gondolja, hogy magát is le akarom rázni?

Marlene rászögezte komoly, rezzenéstelen tekintetét.

— Abból, főbiztos úr, hogy ön most már megbizonyosodott róla, hogy minden nehézség nélkül képes vagyok kiismerni rejtett érzelmeit.

Pitt egyszerre azon kapta magát, hogy a legszívesebben most mindjárt elkergetné ezt a szörnyeteget.

— Majd gondolkodom rajta — mondta, és elfordította az arcát. Érezte, hogy gyerekes, amit csinál, de nem akarta, hogy ez az ifjú ember olvasson az arcából, mint egy nyitott könyvből.

Végtére is fején találta a szöget. Most már valóban azt akarja, hogy mindaz anyától, mind a lányától megszabaduljon. Ami az asszonyt illeti, valóban többször is megfordult a fejében, hogy az Erythróra kellene száműzni.

Csakhogy aligha ment volna oda jószántából, biztosan éktelen lármát csapott volna, és ez igazán nem hiányzott Pittnek.

Most viszont a lánya a kezébe adott egy használható érvet, amiért az anyja mégis hajlandó lenne az Erythróra költözni, és ez természetesen új helyzetet teremt.

— Ha az édesanyja valóban azt akarja… — kezdte megfontoltan.

— Valóban azt akarja, főbiztos úr. Még nem beszélt erről, és az is lehet, hogy még meg sem fogalmazódott benne, de biztos, hogy azt akarja. Én tudom. Megbízhat bennem.

— Van más választásom? No és maga, szintén oda akar menni?

— Nagyon, főbiztos úr.

— Akkor hát máris intézkedem. Elégedett?

— Igen, főbiztos úr.

— Nos, véget vethetünk hát a kihallgatásnak?

Marlene fölállt, és minden bizonnyal tiszteletteljesnek szánt mozdulattal sután meghajolt.

— Köszönöm, főbiztos úr.

Azzal hátraarcot csinált, és elhagyta a szobát, de eltelt néhány perc a távozása után, mire Pitt le merte olvasztani az arcáról a szinte már fájdalmasan rámerevedett kifejezést.

Kínosan ügyelt rá, nehogy a hangjából vagy az arcjátékából kiolvassa a lány azt a titkot, amit rajta kívül csak egyvalaki tudott az Erythróról.

Pitt nem akart belenyugodni, hogy vége a lazításnak.

Önkényesen lemondta a délutáni látogatókat. Szüksége volt még egy kis elmélkedési időre.

Különösen Marlene nem hagyta nyugodni.

Az anyja, Eugenia Insigna Fisher is elég gondot okozott neki, sőt az elmúlt tíz-tizenkét évben egyre többet. Az asszony túlságosan ki volt szolgáltatva az érzelmeinek, és igyekezett mindig lerázni magáról a józan megfontolás kötelékeit. Ám mégiscsak emberi lény, akit irányítani lehet és pórázon tartani, be lehet terelni a logika kényelmes korlátai közé, és bármennyire kapálózik is néha, meg lehet gátolni, hogy kitörjön onnan.