Isaac Asimov - Nemezis

— Azt tanácsolod, hogy az Erythróról feledkezzünk meg?

— Egy időre igen, Eugenia.

Majd ha kellően megizmosodtunk, ha bőviben leszünk energiának, majd ha egy stabil és fejlődő társadalmat mondhatunk magunkénak, ráérünk akkor is vizsgálat alá venni az Erythro életformáit és feltehetőleg szokatlan kémiáját.

Pitt vigasztaló megértéssel mosolygott Insignára. Meg kellett értetnie vele, hogy az Erythro jelenleg csak másodlagos ügy, amelyet el kell halasztani a lehető legkésőbbi időkre. Ha nincs rajta műszaki civilizáció, akkor minek sietni az ottani egyéb életformák és erőforrások kutatásával? Az igazi veszedelem a Naprendszerből nyomukba eredő hordák részéről fenyeget.

Miért van az, hogy mások nem látják be, mi a teendő?

Miért van az, hogy mások olyan könnyen elcsábulnak mindenféle meddő mellékvágányra?

Hogyan hódolhatna ő meg valaha is a halál előtt, hiszen gyámolítás nélkül hagyná a sok ostobát?

Így hát most, tizenkét évvel azután, hogy rájöttek, az Erythrón nincs műszaki civilizáció, s ez alatt a tizenkét év alatt egyetlen telep sem jelent meg a Földről, hogy lerombolja fokozatosan fölépülő új világukat, Pitt zavartalanul átadhatta magát a pihenés eme ritka pillanatainak. Ám még ezeket a ritka pillanatokat is megmérgezték a kételyek. Vajon nem járt volna-e jobban a Rotor, ha ő köti magát az eredeti elhatározásához, és nem állnak pályára az Erythro körül, s nem építik föl rajta azt a kupolát sem?

Hátrahajolt puha székében, az erőtér lágy párnaként ölelte körül a testét, és a lelkében eláradó béke már-már álomba ringatta, amikor a csengő halk berregésére kelletlenül visszarángatta magát a valóságba.

Kinyitotta szemét (észre sem vette, hogy lecsukódott), és rápillantott a szemben lévő fal apró képernyőjére. Megérintett egy gombot, mire a kis kép normális nagyságú hologrammá lobbant.

Ki más is lehetne, mint Semyon Akorat?

Az ő kopasz golyófeje világított ott vele szemben. (Akorat a koponyája széléről is leborotválta a sötét haj maradékát, joggal érezve úgy, hogy egy-két kósza hajszál még szánalmasabbá tenné a koponya közepén elterülő sivatagot, míg ellenben egy semmitől sem háborított, formás tar koponya még tekintélyt parancsoló is lehet.) A szemében most is aggodalom ült, mint mindig, még akkor is, ha az égvilágon semmi ok sincs aggodalomra.

Pitt kellemetlennek találta ezt az embert, nem mintha kételkedett volna a hűségében vagy a rátermettségében (egyik vonatkozásban sem hagyott kívánnivalót maga után), hanem a feltételes reflex okán. Akorat megjelenése mindig együtt járt Pitt belső köreinek a megzavarásával, gondolatai félbeszakításával, olyasmire való rákényszerítésével, amitől a lelke mélyén ódzkodott. Röviden: Akorat felelt Pitt előjegyzési naplójáért, és ő mondta meg, hogy ki járulhat a színe elé és ki nem.

Pitt kissé összeráncolta a homlokát. Nem emlékezett rá, hogy látogatót várna, bár gyakran előfordult, hogy megfeledkezett valamiről, ilyenkor jött aztán Akorat, hogy fölfrissítse az emlékezetét.

— Ki az? — kérdezte megadóan. — Remélem, nem valami fontos ember.

— Nem mondhatnám, hogy bármit is nyomna a latban — felelte Akorat —, de azért talán jól teszi, ha fogadja.

— Hallhat minket?

— De főbiztos úr! — méltatlankodott Akorat, mintha kötelességmulasztással vádolták volna meg. — Már hogy hallhatna! Az ernyő túloldalán van. Pontos, kimért beszéde megnyugtatólag hatott Pittre. Szavai nem hagytak lehetőséget a félreértésre.

— Csak nem Insigna van itt? — kérdezte Pitt bosszúsan. — Akkor tessék tartani magát az utasításaimhoz! Csak előzetes bejelentésre. Egy időre elegem van belőle, Akorat. Az elmúlt tizenkét év elég volt ahhoz, hogy torkig legyek vele. Találj ki valami kifogást! Mondd azt, hogy gondolkodom — nem, ezt úgysem hinné el —, mondd azt…

— Főbiztos úr, nem dr. Insigna van itt. Akkor nem zavartam volna meg önt. Hanem — a lánya.

— A lánya? — Egy pillanatig kutatott az emlékezetében a neve után. — Vagyis Marlene Fisher?

— Igen. Természetesen azt mondtam neki, hogy ön elfoglalt, mire ő nekem esett, hogy szégyelljem magam, mert az arcom elárulja, hogy szemenszedett hazugság, amit mondtam, és erről tanúskodik a hangom feszültsége is. — A titkár bariton hangja remegett a méltatlankodástól, ahogy ezt előadta. — Egyszóval nem tágított. Azt állítja, hogy ön fogadja, ha megtudja, hogy ó akar bejönni. Valóban fogadja őt, főbiztos úr? Azoktól a szemektől, az igazat megvallva, kilel a hideg.

— Mintha már én is hallottam volna a szemeiről. Jól van, küldd be, küldd csak be! Majd valahogy átvészelem azokat a szemeket. Jó, hogy mondod, majd kérdőre vonjuk a kisasszonyt.

A kislány belépett. (Meglepően magabiztos — gondolta magában Pitt —, bár kellően illedelmes, és híján van minden nyegleségnek.) A kislány helyet foglalt, kezeit lazán összekulcsolta az ölében, és láthatóan arra várt, hogy Pitt megszólítsa. Az hagyta kicsit várakozni, miközben közönyösen szemügyre vette őt. Fiatalabb korában többször is volt alkalma látnia kislányt, mostanában azonban már jó ideje nem került a szeme elé. Gyermeknek sem volt valami szép, és azóta sem lett szemrevalóbb.

Pofacsontjai szélesek, egész megjelenésében van valami sutaság, a szeme azonban valóban figyelemre méltó, mint ahogy szépen ívelt szemöldöke és hosszú szempillája is.

— Nos, Fisher kisasszony — szólította meg Pitt —, azt jelentették nekem, hogy beszélni óhajt velem.

Megkérdezhetem, miért?

Marlene ráemelte hűvös tekintetét, már nem látszott rajta semmi elfogódottság.

— Pitt főbiztos úr — mondta —, az anyám bizonyára tájékoztatta önt, hogy én azt mondtam az egyik barátomnak:

a Föld el fog pusztulni.

Pitt összevonta szemöldökét csöppet sem figyelemre méltó szemei fölött.

— Igen, valóban — felelte. — És remélem, azt is megmondta, hogy többé nem szabad ilyen ostobaságokat fecsegnie.

— Igen, főbiztos úr, megmondta. Csakhogy a hallgatás nem változtat a dolgon, és attól sem szűnik meg a veszély, ha ostobaságnak nevezzük.

— Én vagyok a Rotor főbiztosa, Fisher kisasszony, és az én dolgom, hogy ilyesmivel törődjek, ezért arra kérem, bízza rám annak megítélését, hogy mi hogy van és hogy ostobaság-e vagy sem. Honnan vette azt, hogy a Föld el fog pusztulni?

Csak nem az édesanyja beszélt erről?

— Közvetlenül nem, főbiztos úr.

— Vagyis közvetve igen, azt akarja mondani?

— Arról ő nem tehet, főbiztos úr. Minden ember rengetegféleképpen beszél. Ahogy megválasztja a szavakat.

Aztán a hanglejtés, az arckifejezés, ahogy megvillan a szem, a szempilla, az apró kis torokköszörülések. Meg száz és száz ilyen dolog. Érti, mit akarok mondani?

— Nagyon is megértem. Magam is megfigyelem az ilyesmit.

— És nagyon büszke a megfigyelőképességére, főbiztos úr.

Úgy érzi, mestere annak, és többek között ennek köszönheti a főbiztosságát.

— Ezt nem mondtam, kisasszony — hökkent meg Pitt.

— Szavakkal nem, főbiztos úr. Erre nem is volt szükség. — Tekintetét a főbiztos szemébe mélyesztette. A lány arcán nem volt mosoly, a pillantásában azonban bujkált egy kis kajánság.

— Ez volna az, Fisher kisasszony, ami miatt fölkeresett?

— Nem, főbiztos úr. Azért jöttem, mert az anyám mostanában nehezen tudott bejutni önhöz. Nem, ezt ő nem mondta nekem. Én csak úgy kikövetkeztettem. Ezért azt gondoltam, hogy engem talán fogadni tetszik.