Isaac Asimov - Nemezis

— Fogalmam sincs.

— Vagy valamelyik másik csillag körül?

Fisher csak megvonta a vállát.

— Gondolkozz — sürgette Wyler. — Vajon nem azt akarta-e sugallni neked, hogy „úgy hiszed, az Alfa Centauri felé tartunk, csakhogy vannak ott bolygók is, és mi azokat keressük föl”. Netán azt, hogy „hidd csak azt, hogy az Alfa Centauri felé megyünk, ám mi egy másik csillagot veszünk célba, ahol remélhetőleg találunk egy megfelelő bolygót”. Mi a véleményed?

— Honnan tudhatnám?

Garand Wyler egy pillanatra összeszorította duzzadt ajkait.

Aztán így szólt:

— Elárulok neked valamit, öreg barátom, Crile. Most három dolog fog történni. Először is át kell esned még egy kihallgatáson. Másodszor, élek a gyanúperrel, hogy rá kell beszélnünk a Ceres telepet:

engedje meg, hogy használhassuk az aszteroidateleszkópjukat, és a Naprendszertől mért száz fényévnyi távolságon belül minden egyes csillagot tüzetes vizsgálatnak vetünk alá. Harmadszor, meg fogjuk sarkantyúzni a mi hiperűrászainkat: ugornának kissé magasabbra és távolabbra. Emlékezz a szavamra, hogy így lesz!

Nagy ritkán, sajnos az évek múlásával egyre ritkábban adódott olyan alkalom, hogy Janus Pitt magára maradt a csendes szobában, és ilyenkor némán hátradőlt a székében, és tökéletesen elengedte magát. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor senkinek sem kellett utasításokat kiadnia, senkit sem kellett meghallgatnia, nem szorongatta a sürgős döntés kényszere, nem kellett farmot meglátogatnia, gyárat megszemlélnie, az űr újabb régióira kiterjesztenie a figyelmét, nem volt látogató, nem volt jelentés, nem volt senki, akinek gáncsot vessen, senki, akit bátorítson…

És valahányszor adódott ilyen alkalom, Pitt mindannyiszor átengedte magát a végső és legkevésbé kimerítő fényűzésnek: az önsajnálatnak.

Nem mintha úgy érezte volna, hogy a becsvágya nem elégült ki. Hiszen egész felnőtt életében a főbiztosi szerepre készült, mivel meggyőződése szerint nála jobban senki sem képes irányítani a Rotort, s most, hogy elérte a célját, még mindig ez a véleménye.

De miért van az, hogy a sok ostoba rotori között nem akad egyetlenegy sem, aki tovább képes látni az orránál? Már tizennégy esztendő telt el az Eltávozás óta, de még mindig nincs senki, aki igazán fölfogná az elkerülhetetlent; még azután sem, hogy ó alaposan megmagyarázott mindent.

Előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, eljön az idő, amikor valaki ott a Naprendszerben a Rotor hiperúrászaihoz hasonlóan szintén rá fog jönni a hiperrásegítés alapelveire — az is lehet, hogy még fejlettebb formában. Eljön a nap az emberiség életében, amikor a telepek százai és ezrei, az emberek milliói és milliárdjai fölkerekednek és meghódítják a Galaxist, és azok kegyetlen idők lesznek.

Igen, a Galaxis hatalmas. Hányszor hallotta ezt? És túl rajta más galaxisok is vannak. Csakhogy az emberiség nem fog egyenletesen eloszlani.

Mindig, mindig lesznek olyan csillagrendszerek, amelyek ezért vagy azért kívánatosabbak, és megindul értük a marakodás és a háborúság. Ha tíz csillagrendszerre lesz tíz letelepülni vágyó csoport, akkor mind a tíz csoport egy és csakis egy és ugyanazon csillagrendszerre fog szemet vetni.

És előbb-utóbb föl fogják fedezni a Nemezist is, és megjelennek majd a gyarmatosítók. Lesz-e esélye akkor a Rotornak a fennmaradásra?

Csak abban az esetben, ha minél több időt nyer, ha felépít egy erős társadalmat, és jelentősen megnöveli befolyását. Ha elég idejük lesz hozzá, akkor több csillagra is kiterjeszthetik a hatalmukat. Ha nem, akkor meg kell elégedniük a Nemezissel — ez esetben azonban bevehetetlen erőddé kell tenniük.

Pitt nem dédelgette magában a világegyetem meghódításának — semmilyen hódításnak — az álmát. Csak azt szerette volna, ha sikerül megteremteni a nyugalom és biztonság szigetét azokra az időkre, amikor az egymással ütköző hódító törekvések lángba borítják és káoszba taszítják a Galaxist.

De ezt csak egyedül ő képes előre látni. Egyedül hordozza a terhét. Mondjuk, elélhet még vagy huszonöt évet, s meglehet, ezalatt végig — akár mint főbiztos, akár mint döntő befolyású idősebb államférfi — a hatalom közelében marad. A végén azonban ő is meghal — és kire fogja hagyni az előrelátását?

Ilyenkor hasított bele Pittbe az önsajnálat. Oly sok évig küszködött, és még oly sok évig fog is, de igazából senki sem méltányolja az erőfeszítéseit. És úgyis hiábavaló az egész, mert bele fog fulladni a középszer tengerébe, amely örökké ott nyaldossa a bokáját azoknak a keveseknek, akik képesek belelátni a jövő homályába.

Tizennégy év telt el az Eltávozás óta, de mikor volt ez alatt az idő alatt akár egyetlen pillanata is, amikor átengedhette volna magát a nyugodt önbizalom érzésének? Minden este azzal a félelemmel hajtotta álomra a fejét, hogy nem ébresztik-e föl még hajnal előtt azzal a hírrel, hogy egy másik telep is idetalált — hogy a Nemezist fölfedezték.

A nappalokat is úgy élte végig, hogy lényének egy darabkája elhúzódott a napi teendőktől, és csak fülelt — várta a sorsdöntő szavakat.

Tizennégy év, és még mindig nem érezhetik biztonságban magukat. Közben felépítettek egy újabb telepet is — az Új Rotort. Már emberek laknak rajta, de persze még vadonatúj az a világ. A régi mondás szerint még festékszaga van mindennek. Ezenkívül még három új telep áll a készenlét különböző fokán építés alatt.

Hamarosan — de tíz év alatt mindenképpen — meg fog szaporodni az épülő telepek száma, és akkor majd ki lehet adni azt a legősibb parancsot, hogy szaporodjatok és sokasodjatok!

A Föld példája, no meg a telepek szűkös és behatárolt kapacitása arra kényszerítette az úrlakókat, hogy a szaporodást szigorúan kordában tartsák. Ahol a számtan kérlelhetetlen szigora találkozott az ösztönök látszatra ellenállhatatlan erejével, a kérlelhetetlenség diadalmaskodott.

Ám a telepek szaporodásával el fog jönni az idő, amikor egyre több — sokkal több — emberre lesz szükség, és akkor szabadjára lehet engedni a létrehozásukra irányuló ösztönt.

Persze csak ideiglenesen. Akármennyi legyen is a telepek száma, könnyedén megtöltheti őket az a népesség, amely harmincöt évenként vagy még előbb megduplázódik. Ám ha a teleppé formálódás folyamata eléri a csúcspontot és kezd lefelé hanyatlani, előfordulhat, hogy sokkal nehezebb lesz a szellemet visszatuszkolni a palackba, mint volt kiszabadítani onnan.

Ki fogja ezt jó előre meglátni és idejében fölkészülni rá, ha Pitt már nem lesz többé?

Aztán itt van az Erythro, a bolygó, amely körül a Rotor rója a maga útját úgy, hogy a hatalmas Megas és a rőt Nemezis hallatlanul cirkalmas pályát ír le az égen. Az Erythro! Már az első napokban föladta a leckét.

Pitt emlékezetében élénken megragadtak azok az első napok, amikor beléptek a Nemezis rendszerébe. A Nemezis bolygócsaládjának nem túl bonyolult rendszere lassan föltárult előttük, amint a Rotor egyre iramodott a vörös törpe csillag felé.

A Megast akkor vették észre, amikor négymillió kilométerre megközelítették a Nemezist, ami csupán tizenötöd része a Merkúr és a Nap közötti távolságnak. A Megas nagyjából ugyanannyi energiát kap, mint a Föld kap a Naptól, csak kisebb az intenzitása a látható fény tartományában és nagyobb az infravörösében.