Isaac Asimov - Nemezis

Mégis újból meg kellett szoknia a bolygó lenyűgöző méreteit, a messzi látóhatárt, amely ahelyett, hogy ködösen fölkunkorodna, éles határvonallal válik el az égtől. A tömeget, az állandó gravitációt, a vad és rakoncátlan légkört, a magasba szökő és mélybe zuhanó hőmérsékletet, a zabolátlan természetet.

Nem mintha a saját bőrén kellett volna mindezt megtapasztalnia. Ki sem kellett mozdulnia a lakásából, de tudta, hogy mindaz ott van odakint, fékezhetetlen vadsága áthatotta, mondhatni, leigázta a lelkét. Vagy azért érezte ezt talán, mert a szoba túl kicsi volt és tömött, a tompán puffanó hang olyan benyomást keltett, mintha maga alá gyűrte volna őt egy zsúfolt, oszlásnak indult világ.

Furcsa, hogy a rotori évek alatt olyan iszonyatosan hiányzott neki a Föld, most pedig, hogy újra itthon van, ugyanolyan iszonyúan hiányzik neki a Rotor. Most már úgy fogja leélni az életét, hogy mindig oda vágyódik, ahol éppen nincsen?

Kigyulladt a jelzőlámpa, és a füléhez eljutott a berregés. A jel szaggatott volt — a Földön mintha minden vibrálna, szemben a Rotor szinte agresszív folyamatosságával.

— Lépj be — mondta halkan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy működésbe hozza a zárszerkezetet.

Garand Wyler lépett be (Fisher épp őrá számított), és csodálkozva nézett a házigazdára.

— Mi az, Crile, te azóta is itt ülsz, hogy magadra hagytalak?

— Á, dehogy. Voltam erre-arra. Ettem. Megjártam a fürdőszobát.

— Helyes. Ez azt jelenti, hogy még élsz, ha nem is látszik rajtad — mondta széles mosollyal. Sima bőre barnán csillogott, szeme feketén, a foga fehéren villogott, a fejét sűrű göndör haj koronázta. — A Rotoron kotlasz?

— Néha-néha eszembe jut.

— Rég meg akartam kérdezni, de sehogy sem jutottam hozzá. Ugye, Hófehérke, a hét törpe nélkül?

— Hófehérke — bólintott Fisher. — Egyetlen feketét sem láttam ott.

— Akkor hát béke velük. Azt tudod, hogy elmentek?

Fisher izmai megfeszültek, és kis híján talpra ugrott, de fékezte magát. Ehelyett csak bólintott:

— Mondták, hogy el fognak menni.

— Komolyan is gondolták. Szépen elsodródtak. Ameddig tudtuk, rajtuk tartottuk a szemünket, hallgattuk az adásaikat.

Azzal a hiperrásegítőjükkel föltornázták a sebességüket, aztán az egyik percben még tisztán és hangosan láttuk-hallottuk őket, majd a másodperc tört része alatt egyszerre nyomuk veszett. Minden összeköttetés megszakadt velük.

— Sikerült rájuk bukkanni, amikor visszatértek az űrbe?

— Többször is. Minden alkalommal gyengébben. Amikor igazán megfeszítették az izmaikat, elérték a fénysebességet, és miután háromszor ki-be villantak a hipertérbe, már túlságosan messze voltak ahhoz, hogy elcsípjük őket.

— Ők választották maguknak — mondta Fisher keserűen. — Aki ellene volt, mint én, kirúgták.

— Kár, hogy nem voltál ott. Ott kellett volna lenned.

Érdekes lett volna megfigyelni. Tudod, hogy voltak olyan fafejűek, akik az utolsó pillanatig szélhámosságnak tartották a hiperrásegítőt, hogy az egész csak kitalálás?

— A Rotor megcsinálta a Távpróbát. A hiperrásegítő nélkül nem sikerült volna olyan messzire kiküldeniük.

— A fafejűek ezt is hamisítványnak tartották.

— Pedig valódi volt.

— Igen, most már ők is elismerik. Egytől egyig. Mi mással magyarázhatták volna, hogy a Rotor csak úgy eltűnt a műszerek szeme elől? Minden telep rajta tartotta a szemét.

Tévedés kizárva. Minden műszer ugyanabban a másodpercben veszítette el a nyomát. A bosszantó az, hogy nem tudjuk, hová tart.

— Szerintem az Alfa Centauri felé. Hová tarthatna?

— Az Iroda abban a hitben él, hogy hátha mégsem az Alfa Centauri felé, és te talán meg tudod mondani az igazat.

Fisher arca bosszús kifejezést öltött.

— Hiszen már a Holdig meg vissza mindent kifacsartak belőlem. Semmit sem hallgattam el.

— Ezzel tisztában vagyunk. Te nem tudsz semmiről. Azt akarják, hogy én mint barát a baráttal beszéljek veled, és próbáljam kiszedni belőled, hátha van olyasmi, amiről magad sem sejted, hogy tudod. Valami, amire te magad sem gondolsz. Négy évig éltél ott, feleségestül, gyerekestül.

Valamit csak sikerült fölcsípned.

— De hogyan? Ha csak a legkisebb jelét is látták volna, hogy szaglászom valami után, egyből kirúgtak volna. Már az fölöttébb gyanússá tett, hogy a Földről jöttem. Mindenképpen kiadták volna az utamat, ha a házasságommal nem adom tanújelét annak, hogy a Rotoron szándékozom maradni.

Mindenesetre a közelébe sem engedtek semminek, ami fontos vagy érzékeny volt a számukra.

Fisher elfordította a fejét.

— És ehhez nem is kellett nagyon erőlködniük. A feleségem csak egy csillagász volt. Tudhatod, hogy nem volt sok választásom. Nem tehettem közzé egy olyan hirdetést a holo-vízióban, hogy itt vagyok, keresek egy ifjú hiperűrász hölgyet.

Ha találkozom egy ilyennel, még ha olyan ronda is az illető, akár egy hiéna, megteszek mindent, hogy rákapaszkodjam, ám ilyennel egész ott-tartózkodásom alatt egyetlenegyszer sem akadtam össze. A technológia olyannyira érzékeny terület, hogy szerintem egytől egyig álarcot hordtak és álnevet használtak, akik a laboratóriumokban dolgoztak. Az egész négy év alatt egyetlenegyszer sem kaptam szagot, egyetlen árva tényt sem sikerült megtudnom. És azzal is tisztában voltam, hogy ez a végemet jelenti az Irodánál.

Garand felé fordult, és a hangja indulattól remegett:

— Odáig fajult a dolog, hogy valóságos tuskó vált belőlem.

Annyira erőt vett rajtam a kudarc érzete.

Wyler a széke hátsó lábain hintázva ült Fisherrel szemben a zsúfolt szobában álló asztal mellett, gondosan megkapaszkodva az asztal szélében, nehogy hátradőljön.

— Crile — mondta mentegetőzve —, az Iroda nem engedheti meg magának a kisasszonykodást, de azért ők sem egészen érzéketlenek. Sajnálják, hogy idáig fajult a dolog, de nem tehetnek mást. Én pedig azt sajnálom, hogy engem bíztak meg ezzel a feladattal, de kénytelen vagyok megtenni.

Ugyanis nyugtalanít bennünket, hogy kudarcot vallottál és nem hoztál nekünk semmit. Ha a Rotor nem távozik el, még azt hihettük volna, hogy nem is volt mit hozni. Csakhogy eltávozott. Birtokukban van a hiperrásegítés, te mégis üres kézzel jöttél vissza.

— Ezzel én is tisztában vagyok.

— Ez azonban nem azt jelenti, hogy ki akarunk rúgni téged — vagy meg akarunk szabadulni tőled. Nem adtuk föl a reményt, hogy még hasznodat vehetjük. Ezért az a feladatom, hogy megbizonyosodjam róla: a kudarcod becsületes kudarc.

— Hogy érted ezt?

— Meg kell győznöm őket arról, hogy nem valamiféle egyéni gyengeségből mondtál csődöt. Hiszen egy rotori nőt vettél feleségül. Csinos volt? Szeretted?

— Azt akarod valójában hallani, hogy én, mert egy rotori nőt szerettem, szándékosan a rotoriak oldalára álltam és segítettem nekik megóvni a titkukat?

Wyler megőrizte hidegvérét.

— No és, azt tetted?

— Hogy kérdezhetsz ilyet? Ha rotorivá akartam volna válni, akkor én is elmentem volna velük. Azóta már bottal üthetnétek a nyomomat, és soha az életben nem találnátok rám. De nem ezt tettem. Odahagytam a Rotort, és visszajöttem a Földre, még ha tisztában voltam is vele, hogy a kudarcom a karrierem végét jelenti.

— Méltányoljuk a lojalitásodat.

— Több ebben a lojalitás, mint gondolnátok.

— Elismerjük, hogy bizonyára szeretted a feleségedet, és a kötelesség elszólított mellőle. Ezt a javadra írjuk, ha biztosak lehetünk abban…