Isaac Asimov - Nemezis

— Nem annyira a feleségem. Hanem a kislányom.

Wyler tűnődve szemlélte Fishert.

— Tudjuk, Crile, hogy van egy egyéves kislányod. A jelen körülmények között talán nem kellett volna őt túszként a sors kezére játszanod.

— Egyetértek. Csakhogy én mégsem vagyok egy jól olajozott robot. Nem mindig alakulnak a dolgok az ember akarata szerint. És ha egyszer világra jött az a gyermek, és én egy évig vele voltam…

— Ezt meg lehet érteni, de csak egy évről van szó. Aligha elegendő ahhoz, hogy szoros viszony épüljön ki…

Fisher arca grimaszba rándult.

— Te azt hiszed, hogy meg lehet érteni, de mégsem érted meg.

— Akkor magyarázd meg. Megpróbálom megérteni.

— Volt egy kishúgom.

Wyler bólintott.

— Az anyagodban van róla szó. Rose, ugye?

— Roseanne. Nyolc évvel ezelőtt meghalt a San Franciscó-i zavargások alatt. Mindössze tizenhét éves volt.

— Sajnálom.

— Egyik oldalon sem vett részt az eseményekben. Egyike volt azoknak a vétlen kívülállóknak, akik oly sokszor szenvednek a főkolomposok vagy a fejesek helyett. Legalább a testét megtaláltuk, s el tudtuk égetni.

Wyler zavart hallgatásba burkolózott.

— Csak tizenhét éves volt — folytatta Fisher. — A szüleink meghaltak — intett a kezével, mintegy érzékeltetve, hogy kínos erről beszélnie —, amikor ő négy, én pedig tizennégy voltam. Én az iskolai órák után munkát vállaltam, és magamtól is megvontam mindent, csakhogy ő semmiben se szenvedjen hiányt. Én magam programozást tanultam — nem mintha ebből tisztességesen meg tudtam volna élni —, és aztán, amikor betöltötte a tizenhetet, ő, aki egy léleknek sem ártott, aki azt sem tudta, mire az a fenekedés és ricsaj, mások helyett elvitte a balhét.

— Most már megértem, miért jelentkeztél a Rotorra — szakította félbe Wyler.

— No igen. Vagy két évig azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok. Aztán jelentkeztem az Irodánál, részben, hogy eltereljem a figyelmemet, részben pedig a veszély reményében. Egy ideig szívesen vettem volna a halált — pláne, ha útközben sikerülne valami hasznosat is tenni. Amikor szóba került, hogy egy ügynököt kell elhelyezni a Rotoron, én rögtön jelentkeztem. Csak hogy elkerüljek a Földről.

— És most megint itt vagy. Nem vagy szomorú emiatt?

— Egy kicsit igen, csakhogy a Rotoron majd megfulladtam.

A Föld minden hibája mellett legalább tágas. Ha láttad volna Roseanne-t, Garand! Elképzelni sem tudod. Nem volt szép, de a szemei! — Fisher szemöldökei között kissé kidudorodott a bőr, mintha a tekintetével próbálta volna átfúrni a múlt falát.

— Gyönyörű szemek, de félelmetesek. Mindig elfogott a zavar, ha beléjük néztem. Szinte belelátott az ember veséjébe, érted, ugye, mit akarok mondani?

— Nem én — mondta Wyler.

De Fisher csak mondta a magáét.

— Mindig tudta, ha hazudsz vagy rejtegetsz valamit. Hiába tettél lakatot a szádra, ő mindig kitalálta, mi bánt.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy telepata volt?

— Hogyan? Á, dehogy. Azt mondta, hogy olvas az arckifejezésből és a hanghordozásból. Azt mondta, hogy senki sem képes elrejteni a gondolatait. Akármilyen vidáman nevetsz, nem tudod elleplezni a szomorúságodat; nincs az a mosoly, amely elrejthetné a keserűséget.

Próbálta megmagyarázni, de én sohasem tudtam fölfogni, hogyan is csinálja. Különleges képességű ember volt, Garand. Valóságos félelemmel vegyes áhítatot éreztem iránta.

Aztán megszületett a lányom, Marlene.

— És?

— Neki ugyanolyan szeme volt.

— A kislányod a kishúgod szemét örökölte?

— Nem rögtön, de én figyeltem, ahogy kifejlődik. Amikor hat hónapos lett, beleborzongtam, ha rám nézett.

— A feleséged is beleborzongott?

— Sosem vettem észre, hogy őrá is hatott volna, viszont neki nem is volt olyan testvére, mint Roseanne. Marlene csak nagyon ritkán sírt, nagyon nyugodt természetű volt.

Emlékszem rá, hogy Roseanne is ilyen volt csecsemőkorában.

És Marlene sem adta semmi jelét, hogy különösképpen szép kislány válna belőle. Mintha Roseanne elevenedett volna meg.

Most már érted, miért volt olyan nehéz.

— Mármint visszatérni a Földre?

— Az, meg odahagyni őket. Mintha másodszor is el kellene veszítenem Roseanne-t. Sohasem fogom többé látni. Soha!

— De mégis visszajöttél.

— Lojalitás! Kötelesség! De ha tudni akarod az igazat, nem sok híja volt, hogy ott maradjak. Ott álltam vívódva. Mint akit kétfelé tépnek.

Kétségbeesetten ragaszkodtam volna Roseanne-hoz — Marlenéhez. Látod, magam is összekeverem a nevüket. Ráadásul Eugenia, a feleségem, megtört szívvel azzal áll elém, hogy „ha tudnád, hová megyünk, nem fordulnál vissza olyan szívesen”. És abban a pillanatban nem akaródzott elhagyni őket. Arra kértem őt, hogy jöjjön velem a Földre. De visszautasította. Akkor azt kérem, hogy legalább Ro… Marlenét engedje velem. De ezt is megtagadta. Ekkor azonban, amikor én már-már beadtam a derekamat, és kész voltam maradni, ő kikelt magából és kiadta az utamat. És én elmentem.

Wyler tűnődve vizsgálgatta Fishert.

— „Ha tudnád, hova megyünk, nem fordulnál vissza olyan szívesen.” Ezt mondta, ugye?

— Igen, ezt mondta. És amikor rákérdeztem, hogy miért, hová tart a Rotor? ő csak annyit mondott, hogy a csillagokhoz.

— Itt valami nem stimmel, Crile. Hiszen te már tudtad, hogy a csillagok felé készülnek, akkor miért mondta azt, hogy „ha tudnád, hová megyünk”. Kellett lennie valaminek, amiről te nem tudtál. Mi lehetett az?

— Mire akarsz kilyukadni? Hogy tudhatná valaki azt, hogy miről nem tud? Wyler elhessegette a kérdést.

— Elmondtad ezt az Irodának a beszámoltatás alatt?

— Azt hiszem, nem — felelte Fisher némi gondolkozás után.

— Még csak nem is gondoltam rá, amíg el nem kezdtem neked mesélni, hogy kis híján ott maradtam. — Lehunyta a szemét, aztán lassan hozzátette: — Igen, ez az első eset, hogy beszélek róla. Ez az első eset, hogy egyáltalán hagytam, hogy eszembe jusson.

— Helyes. Most, hogy eszedbe jutott, mondd, hova tartott a Rotor? Hallottál erről valami vélekedést ott a Rotoron?

Szóbeszédet? Találgatást?

— Az volt a föltételezés, hogy az Alfa Centaurihoz. Hová is máshová? Ez a legközelebbi csillag.

— A feleséged csillagász. Ő mit mondott erről?

— Semmit. Sohasem hozta szóba.

— A Rotor útnak indította a Távpróbát.

— Tudom.

— És a feleséged mint csillagász ebben érdekelve volt.

— Igaz, de erről sem beszélt soha, én pedig óvatosságból nem kérdeztem. Félő volt, hogy bebörtönöznek, vagy akár ki is végeznek, ha túlságosan nyíltan kíváncsiskodom.

— De mint csillagásznak, neki tudnia kellett az úticélról.

Különben miért mondta volna azt, hogy „ha tudnád…” Vagyis ő tudja, és ha te is tudnád…

De Fisher csak makacsul megmaradt a magáé mellett.

— Minthogy ő nem kötötte az orromra, amit tudott, így én sem mondhatok neked semmit.

— Biztos vagy ebben? Nem emlékszel semmi olyan véletlen elszólásra sem, aminek akkor nem tulajdonítottál jelentőséget? Elvégre te nem vagy csillagász, ezért könnyen mondhatott olyasmit, amit nem egészen értettél meg. Nem emlékszel semmi olyasmire, amit ő mondott volna, és ami neked szöget ütött a fejedbe?

— Nem emlékszem ilyesmire.

— Gondolkozz csak! Nem lehet, hogy a Távpróba esetleg bolygórendszerre bukkanhatott az Alfa Centauri egyik vagy mindkét napszerű csillaga körül?