Isaac Asimov - Nemezis

— A kislányod miatt?

Fisher bólintott.

— Az izgatottság oka lehetett az új csillag is. És ha a feleséged fedezte föl, akkor az ő csillagához mentek. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy miért volt úgy oda az utazásért. Így minden klappol, nem?

— Meglehet. Ezt nem tagadhatom.

— Akkor jó. Tanayama erről akar értekezni veled. És dúl-fúl az öreg. Úgy látom, nem rád, de állatian dühös.

Ezúttal nem kellett sokat várnia, mert Crile Fishert még aznap fogadták a Földi Vizsgálati Irodában, vagy ahogy a bennfentesek maguk között nevezték, a Hivatalban.

Kattimoro Tanayama, aki több mint harminc éve állt már a Hivatal élén, az utóbbi időben alaposan megöregedett. Az a kevés hologram, amely őt ábrázolta, évekkel korábban készült, amikor a haja még sima volt és fekete, a termete egyenes, az arca élénk.

Most azonban a haja már szürkébe fordult, alacsony termete kissé meggörnyedt, s egész lénye, törékenységet sugallt. Itt az ideje, vélte Fisher, hogy a visszavonulást fontolgassa, ha egyáltalán megfordulhat olyasmi a fejében, hogy nem az istrángban akar meghalni. Fishernek feltűnt, hogy keskeny szemhéjai alól még mindig a korábbi élénk kíváncsisággal süt elő a tekintete.

Fishernek némi nehézségbe került, hogy a szavait megértse. Az angol — ha ez egyáltalán elmondható egy nyelvről — a Föld egyetemes érintkezési nyelvévé vált, ám megvoltak a különféle nyelvjárásai, és Tanayama nem a Fisher számára megszokott észak-amerikai változatot beszélte.

— Nos, Fisher — fogadta Tanayama ridegen —, ön kudarcot vallott a Rotoron. Fisher nem látta értelmét, hogy vitatkozzon ezzel az állítással, egyáltalán, hogy vitába szálljon Tanayamával.

— Igenis, igazgató úr — ismerte el tompa hangon.

— De azért még tartogathat számunkra némi információt.

Fisher némán fölsóhajtott, aztán azt mondta:

— Engem már többszörösen kivallattak.

— Ezt én is tudom, mert jelentették nekem. Csakhogy öntől még nem kérdeztek meg mindent, és nekem is volna egy kérdésem, amelyre én — én — szeretném hallani a válaszát.

— Parancsoljon, igazgató úr.

— Amíg a Rotoron élt, tapasztalt-e olyasmit, amiből azt a következtetést vonhatta volna le, hogy a rotori vezetők gyűlölik a Földet?

Fisher szemöldöke a magasba szökkent.

— Gyűlölni? Számomra nyilvánvaló volt, hogy a rotoriak, mint szerintem a többi telep lakói is, lenézik a Földet, megvetik, mint egy dekadens, brutális, erőszakos világot. De gyűlölni? Az igazat megvallva nem hiszem, hogy eleget gondolnának ránk ahhoz, hogy gyűlöletet érezzenek irántunk.

— Én a vezetőkről beszélek, nem a sokaságról.

— Én is, igazgató úr. Semmi gyűlölet.

— Akkor mi mással lehetne magyarázni?

— Szabad megkérdeznem, hogy mit, igazgató úr?

Tanayama rávetette pengeéles pillantását.

(Az egyéniségéből sugárzó erő sokszor elfeledtette másokkal, hogy milyen alacsony is valójában.) — Tudja ön, hogy ez az új csillag a mi irányunkban mozog?

Hogy egyenesen mifelénk tart?

A meglepett Fisher gyors pillantást vetett Wylerre, ez azonban az ablakon besütő napfénytől távol, viszonylagos árnyékban ült, és látszólag nem nézett semmire. Tanayama, aki állt, rászólt Fisherre:

— Üljön csak le, Fisher, ha úgy jobban megy a gondolkodás.

Én is leülök. — Ezzel letelepedett az íróasztala szélére, és onnan lóbálta kurta lábait. — Tudott ön a csillag mozgásáról?

— Nem, igazgató úr. Sőt maga a csillag létezése is titok volt számomra, amíg Wyler ügynök meg nem említette.

— Hogy lehet az? Hiszen a Rotoron biztosan tudtak róla.

— Ha ez igaz, nekem akkor sem szólt róla senki.

— A felesége izgatott volt és jókedvű, amikor úgy volt, hogy a Rotor fölkerekedik. Legalábbis erről tájékoztatta a munkatársát, Wylert. Mi volt ennek az oka? — Wyler szerint az, hogy fölfedezte a csillagot.

— Meg hogy talán ismerte a csillag mozgását, és örömmel töltötte el az, ami ránk vár.

— Nem látom be, igazgató úr, miért örült volna ennek a kilátásnak. Meg kell mondanom, hogy én tulajdonképpen nem tudtam arról, hogy ő ismerné a csillag mozgását vagy egyáltalán a létezését. De azt sem tudnám megmondani, hogy a Rotoron bárki is tudott-e a csillagról.

Tanayama elgondolkodva nézett rá, és szórakozottan vakargatta az állát.

— A Rotor minden lakója euró volt, nem igaz? — kérdezte váratlanul.

Fisher tágra meresztette a szemét. Régen hallotta ezt a vulgarizmust — állami tisztviselőtől pedig még sohasem.

Eszébe jutott Wyler megjegyzése a Rotorról, amit röviddel a visszatérése után hallott tőle, hogy az egy „hófehérke”. Akkor tréfának vette a dolgot, és gyorsan napirendre tért fölötte.

— Fogalmam sincs, igazgató úr — tiltakozott sértődötten. — Én nem kutattam utánuk. Honnan tudhatnám, hogy kinek mik a felmenői?

— Ugyan, Fisher. Szükségtelen kutatni utánuk. Elég csak rájuk nézni. Rotori élete során látott-e akár egyetlen afró, mongó vagy hindó arcot is? Találkozott-e sötét bőrrel? Vagy mongolredővel?

Fisher képtelen volt türtőztetni magát:

— Igazgató úr, ön úgy beszél, mintha a huszadik századból szalajtották volna ide. (Ennél erősebb kifejezés nem jutott az eszébe.) Nekem ilyesmi meg sem fordul a fejemben, és nem volna szabad, hogy a Földön bárki is ilyesmire gondoljon.

Meglep, hogy ön ezt teszi, és nem hinném, hogy hasznára válna a pozíciójában, ha ez kitudódna.

— Hagyja a meséket, Fisher ügynök — hordta le az igazgató, jobbra-balra ingatva az orra előtt bütykös ujját. — Én csak a tényeket említem. Azt én is tudom, hogy itt a Földön, legalábbis színleg, nem veszünk tudomást arról, ki milyen fajtához tartozik.

— Csak színleg? — méltatlankodott Fisher.

— Csak színleg — erősítette meg Tanayama hidegen. — Amikor a Földlakók kirajzanak a telepekre, akkor ki-ki a fajtája szerint osztályozza magát. Miért tennék ezt, ha közömbös volna számukra az emberek hovatartozása? Vegye bármelyik telepet, csupa hasonszőrű embert talál, és ha netán akadna is egy-két kirívó egyed, ezek kényelmetlenül érzik magukat a nagy többség közepette, vagy ez a többség kinézi őket maga közül, és olyan telepet keresnek, ahol ők vannak többségben. Vagy nem így van?

Fisher rájött, hogy hiába is tagadná. Így van, és ő ezt valahogy a dolgok rendjeként elfogadta.

— Az emberi természet — mondta. — A hasonló a hasonlóhoz. Így alakulnak ki az egynemű negyedek.

— Hát persze, az emberi természet. A hasonló a hasonlóhoz ragaszkodik, mivel a hasonló gyűlöli és megveti azt, aki különbözik.

— De vannak m… mongó telepek is. — Fisher nyelve megbotlott a szón, mert megérezte, hogy veszedelmes ösvényre tévedt, amelyen könnyen vérig sértheti az igazgatót, s ehhez nem is kell nagy erőfeszítés.

De Tanayamának a szeme se rebbent.

— Ezzel én is tisztában vagyok, csakhogy egészen mostanáig az eurók voltak azok, akik uralkodtak a bolygó fölött, és ezt, ugye, nehezen tudják elfelejteni. — A többiek sem felejtik el könnyen, és nekik talán több okuk is van a gyűlöletre.

— Viszont éppen a Rotor volt az, amely fölszedte a horgonyt és elvitorlázott a Naprendszerből.

— Úgy esett, hogy ők fedezték föl a hiperrásegítést.

— És megcéloztak egy közeli csillagot, amelyről csakis ők tudtak, és amely a mi Naprendszerünk felé tart, és elég közel kerülhet hozzá, hogy szétcincálja.