Isaac Asimov - Nemezis

Ezért okozott meglepetést neki, amikor Pitt vette a fáradságot és személyesen közölte vele a két új vendég érkezését, ahelyett hogy rábízta volna az értesítést a szokásos papírforgalomra.

Sőt mi több, Pitt a maga megszokott, katonásan parancsoló modorában, amely nem tűr meg ellenkezést, de még véleménynyilvánítást sem, részletesen megbeszélte vele a dolgot. Ráadásul a beszélgetést még le is árnyékolta.

Még ennél is nagyobb meglepetésként érte, hogy a jövevények egyike nem más, mint Eugenia Insigna.

Valaha, még évekkel az Eltávozás előtt, jó barátság szövődött közöttük, ám azok a boldog egyetemi idők (amelyekre Genarr még mindig szomorkás vágyódással gondolt vissza) egyszerre véget értek, amikor Eugenia a diploma utáni továbbképzésre a Földre távozott, ahonnan egy földi férjjel tért vissza. Azóta, hogy Crile Fisherhez feleségül ment, Genarr alig látta az asszonyt, legfeljebb egyszer vagy kétszer, akkor is csak távolról. És amikor Fisherrel szakított, közvetlenül az Eltávozás előtt, akkorra már neki is meg az asszonynak is megvolt a maga munkája, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fölmelegítsék a régi kapcsolatot.

Ha Genarrnak talán megfordult is néha-néha ilyesmi a fejében, visszatartotta az a mély fájdalom, amely láthatóan emésztette Eugeniát, akinek ráadásul egy csecsemő gondja is a nyakába szakadt. Aztán az Erythróra küldték, így az újrakezdésnek a lehetősége is megszűnt. Igaz, szabadságra mindig visszatért a Rotorra, ám többé nem érezte otthon magát a telepen. A néhány megmaradt rotori barátság is ellangyosodott.

És most Eugenia idejön a lányával együtt. Genarrnak nem sikerült felidéznie a kislány nevét — ha tudta egyáltalán valaha is. Annyi bizonyos, hogy még egyszer sem látta. Most már tizenöt éves lehet, és furcsa kis belső remegéssel gondolt arra, vajon ő is olyan szép-e, mint a fiatal Eugenia volt.

Genarr homályos, megfoghatatlan ábrándokba merülve nézett kifelé az irodája ablakán. Olyannyira egybeforrt az Erythro Kupolával, hogy képtelen volt többé a kritikai távolságtartásra vele szemben. Mindkét nembeli dolgozó emberek laknak itt — gyermek nincs egy sem. Munkások, akik néhány hétre vagy hónapra vállalnak itt munkát, s nagy néha akad olyan, aki másodszor is visszatér. Rajta meg négy másik emberen kívül, akik ilyen-olyan okból ragaszkodnak a Kupolához, nincsenek itt állandó lakók.

Senki sem büszkélkedett a Kupolával, egyszerűen a szállásuknak tekintették. A szükség megkövetelte, hogy tisztán és rendben tartsák, az egészben azonban volt valami mesterséges. Csupa vonal és ív, négyszög és kör. Hiányzik azonban belőle a szabálytalanság, az állandó ottlakás zűrzavara, amikor a szoba vagy akár egy asztal idomul annak az egyetlen személynek a görbületeihez és szeszélyeihez.

Vegyük például őt magát. Az asztala és a szobája fölvette az ő lapos, szögletes egyéniségét. Talán ez a másik oka annak, hogy otthon érzi magát az Erythro Kupolában. Az ő benső szellemisége pontosan illik annak szikár mértaniasságához.

De hogy fog vélekedni róla Eugenia Insigna? (Jó érzéssel töltötte el, hogy az asszony ismét a lánykori nevét használja.) Ha még mindig olyan, amilyennek az emlékezetében él, akkor csillagász létére imádja a szabálytalanságot, a legváratlanabb helyeken elhelyezett mütyüröket.

De hátha megváltozott azóta? Megváltoznak-e egyáltalán lényük legmélyén az emberek? Hátha Crile Fisher dezertálása megkeserítette, eltorzította a lelkét…

Genarr megvakargatta a haját a halántékán, ahol az már egészen őszbe fordult, és arra gondolt, hogy semmi értelme az időt vesztegetni az ilyen spekulációkkal. Hiszen hamarosan úgyis meg fogja látni Eugeniát, meghagyta ugyanis, hogy megérkezése után azonnal kísérjék hozzá. Vagy nem kellett volna inkább személyesen kimennie eléje?

Már vagy fél tucatszor elvitatkozott ezen önmagával. Nem volna jó, ha túlzott igyekezetet mutatna, meg kell őriznie pozíciója méltóságát.

De aztán Genarr beismerte, hogy korántsem ez az indoka.

Inkább az, hogy nem szerette volna zavarba hozni az asszonyt; nem szerette volna, ha az még mindig azt a félszeg és ügyetlen csodálót látja benne, aki úgy meghunyászkodott és meghátrált a jóképű és szálas Földlakó előtt. Eugenia pedig rá sem hederített többet, azután, hogy meglátta Crile-t — egyetlen érdeklődő pillantást sem vetett rá attól fogva.

Genarr szeme végigfutott a Janus Pitt-től kapott üzeneten, amelynek a szokásos száraz, szűkszavú tónusából most is kisütött az a megfoghatatlan tekintély, amely nemcsak hogy nem tűr el, de egyszerűen elképzelhetetlennek tart minden ellentmondást.

És csak most tűnt föl neki, hogy Pitt nagyobb hangsúllyal beszél a fiatal lányról, mint az anyjáról. Külön fölhívta rá a figyelmét, hogy a kislány élénk érdeklődést tanúsít az Erythro iránt, és ha kirándulni akar a felszínére, akkor nem kell akadályt gördíteni eléje.

És íme, itt is van. Tizennégy évvel öregebben, mint az Eltávozás idején. Húsz évvel öregebben, mint amikor még nem ismerte Crile-t, amikor a C Mezőgazdasági Zónában fölmásztak az alacsony gravitációjú szintre, és ő bohón lassú cigánykereket vetett, de az ugrás túl meredekre sikeredett, s a hasán kötött ki, és a lány harsány kacajra fakadt. (Bár alaposan meg is üthette volna magát, mivel hiába érezte könnyebbnek magát, a tömeg és a tehetetlenség nem lett kevesebb. Szerencsére ezt a megaláztatást nem kellett elszenvednie.) Eugenián meglátszott a kora, bár nem hízott el nagyon, és a haja — amelyet rövidebbre és simábbra vágott, és valahogy prózaibban rendezett el — még mindig megőrizte élénk sötétbarna színét.

És amikor az asszony mosolyogva megindult feléje, a férfi szíve álnok módon kissé sebesebben kezdett dobogni. Az asszony mindkét kezét kinyújtotta feléje, és ő megragadta őket.

— Siever — mondta az asszony köszönés helyett. — Én úgy szégyellem, hogy elárultalak téged.

— Még hogy elárultál? Miről beszélsz, Eugenia? — Tényleg, miről is beszél? Semmiképpen sem arról, hogy Crile-hoz ment feleségül.

— Naponta gondolnom kellett volna rád. Írnom kellett volna, tájékoztatni mindenről, meglátogatni téged.

— Ezzel szemben egyszer sem jutottam az eszedbe!

— Ó, annyira azért nem vagyok gonosz. Néha gondoltam rád. Igazából sohasem felejtettelek el. Eszedbe se jusson ilyesmi. Csupán arról van szó, hogy megtorpantam a cselekvés előtt.

Genarr bólintott. Mit is mondhatna?

— Tudom, hogy sok dolgod volt. Én meg itt voltam, a távolság a feledés falát emelte közénk.

— Szó sincs feledésről. Te alig változtál valamit, Siever.

— Ez az előnye annak, ha az ember húszévesen öregnek és elnyűttnek néz ki. Utána már nincs mit változni, Eugenia. Csak annyi a különbség, hogy az idő múlásával kissé még öregebbnek és kissé még elnyűttebbnek látszik. De olyan mindegy.

— Ugyan már, te mindig is szeretted ócsárolni magad, hogy aztán a vajszívű lányok a védelmedre siessenek. Ebben semmit sem változtál.

— Hol van a kislányod, Eugenia? Azt mondták, hogy ő is veled jön.

— Jött is. Vissza sem tudnád tartani. Számára az Erythro maga a paradicsom, csak tudnám, miért. Előrement a szállásunkra, hogy rendbe tegye és kicsomagolja a holminkat.

Ez igazán rá vall. Komoly fiatal hölgy. Felelősségteljes.

Gyakorlatias. Benne megvan minden, amit valaki egyszer úgy jellemzett, hogy a szeretetre nem méltó erények.