Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Dracs nagy nehezen eljutott a kabinhoz, és mielőtt bemászott volna, még egy „utolsó pillantást vetett a lankás vidékre, a lávától fortyogó tóra a látóhatár szélén, majd fel a fekete felhőkre.

Igen, vége. Lenyomta a készenléti gombot… A fény elhomályosult, a bolygón ott maradt a már fölöslegessé vált bejárórámpa. A bolygópályán ügyeletet tartó űrhajón fehér tűz lobbant.

— Készüljetek a vendég fogadására! — szólt a kapitány.

Másfél óra múlva Dracs az összekötő alagúton átment az űrhajóba. A súlytalanság miatt nehezen tudta koordinálni mozgásait, bár különösebb kellemetlensége a súlytalanságtól nem volt. Általában kevés dolog okozott neki kellemetlenséget. A túlterhelési időt a parancsnoki hídon töltötte, és kíváncsian szemlélte az őrségváltást az amortizációs fürdőben. A túlterhelés elég soká tartott, s közben Dracs önkéntes ellenőrnek csapott fel. Nem mindig bízott az automatákban, mert az utóbbi hónapokban nemegyszer kiderült, hogy ő maga megbízhatóbb náluk. Féltékenyen figyelte a pultot, lelke mélyén alig várta, hogy közbeléphessen, de erre nem adódott alkalom.

Egészen a Földig a narancsléről álmodott. Bosszúságára a hajótársalgó asztalán mindig ott állt a narancslé, és Dracs ezért inkább be se ment, hogy ne is lássa az áttetszőén sárga folyadékkal telt palackot.

Dracs volt Dombi doktor egyetlen páciense, ha Dracsot egyáltalán páciensnek lehetett nevezni.

— Nem érzem magam teljes értékűnek e miatt az átkozott narancslé miatt — panaszkodott a doktornak.

— Nem a narancslé a lényeg — ellenkezett Dombi. — Kitalálhattál volna más bogarat is magadnak. Álmodozhatnál mondjuk puha párnáról is.

— De én narancslevet akarok. Ti ezt nem értitek.

— Még az a jó, hogy tudsz beszélni és hallasz — mondta Dombi. — Grunyin enélkül boldogult.

— Sovány vigasz — felelte Dracs. — Több hónapig nem volt szükségem rá. Dombi nyugtalan volt. Három bolygó, nyolchónapi embertelen munka.

Dracs kimerült. Rövidíteni kellene a programot, de Dracs hallani sem akar róla.

A hajólaboratórium berendezése nem volt megfelelő ahhoz, hogy Dombi alaposan megvizsgálja páciensét. Maradt a intuíció, de az felmondta a szolgálatot, akár a Geiger-számláló. És bár az intuícióra nem lehet teljesen építeni, a doktor már az első vizsgálat után hosszú beszámolót küldött a központba. Gevorkjan morogva olvasta végig. A tömörséget szerette.

Dracs egészen a Földig pocsék hangulatban volt. Álmosság gyötörte, és a rövid alvások nem hoztak felüdülést, csak visszatérő lidérces álmokkal ijesztgették.

A biotranszformációs intézet mobilja egészen a fedélzeti nyíláshoz állt. Dombi búcsúzóul így szólt: — Majd meglátogatom. Szeretnék közelebbről megismerkedni magával.

— Vegye úgy, hogy elmosolyodtam — felelte Dracs —, meg van híva a kék tó partjára.

A mobilban Dracsot egy fiatal, ismeretlen munkatárs kísérte. A fiatalember kényelmetlenül érezte magát, valószínűleg Dracs közelsége zavarta. Kérdéseire úgy válaszolt, hogy közben kinézett az ablakon. Ebből sem lesz biotranszformátor, gondolta magában Dracs. Előrement, ahol az intézet sofőrje, Polacsek ült. Polacsek örült Dracsnak.

— Nem gondoltam, hogy megúszod — mondta megnyerő őszinteséggel. — Grunyin nem volt butább nálad.

— Mégis sikerült — felelte Dracs. — Csak elfáradtam.

— Ez a legveszélyesebb. Tudom. Látszólag minden rendben, de az agy nem engedelmeskedik.

Polacseknek vékony muzsikusujjai voltak, és úgy játszott a vezérlőpult műszerfalán, mint a zongora billentyűin. A mobil az alacsonyan szálló felhők alatt haladt, s Dracs kinézett a városra, próbálta kivenni, mi változott meg azóta.

A kapuban Gevorkjan várta. A testes, nagy orrú, kék szemű öreg a kis pádon ült, a tábla alatt, melyre ki volt írva: „A Szovjet Tudományos Akadémia Biotranszformációs Intézete”. Gevorkjan már rég megszűnt ember lenni, fogalommá, az intézet jelképévé vált Dracs szemében és másokéban is.

— Nocsak, te semmit sem változtál — szólt Gevorkjan. — Remekül nézel ki! Majdnem minden kész, azért mondom, hogy majdnem, mert most már rajtam a sor. Te pedig majd sétálsz, pihensz és felkészülsz.

— Mire?

— Hogy megigyad azt a narancslevet.

— Dombi megírta? Egészen rosszak a kilátásaim?

— Bolond vagy te, Dracs, mindig is az voltál. Mit is beszélgetünk itt?! Ez nem épp a legmegfelelőbb hely.

A közeli épület egyik ablaka kinyílt, rajta mindjárt három ej kukucskált kifelé. Az úton, a második laboratórium felől Gyima Gyimov futott, kezében kémcső kék folyadékkal, szórakozottságból hozta magával.

— Nem is tudtam — mentegetődzött —, csak most mondták. És Dracsot elfogta a megelégedettség érzése, mint a tékozló fiút, aki tudja, hogy a konyhában ropognak a fahasábok, és sült bárány illata száll.

— Hogy tehette? — támadt rá Gyimov Gevorkjanra. — Engem értesíteni kellett volna, önnek személyesen.

— Titokról szó sincs — felelte Gevorkjan mintegy mentegetődzve.

Dracs megértette, miért döntött Gevorkjan úgy, hogy csendben hozatja haza. Nem tudta, hogy milyen állapotban tér vissza, Dombi jelentése pedig megijesztette.

— Remekül nézel ki — mondta Gyimov.

Valaki felnevetett. Gevorkjan ráripakodott a bámészkodókra, de mindenki maradt. Az útra virágzó orgonabokrok borultak, és Dracs elképzelte, milyen lehet az illatuk. Cserebogarak reppentek, mint nehéz golyók, és a nap leszállt az öreg épület mögé, melyben az intézeti étkezde volt.

Bementek a hallba, és egy pillanatra megálltak Grunyin fényképe előtt. A többi képről mosolygós arcok néztek le rájuk. Grunyin nem mosolygott, ő mindig komoly volt. Dracs elszomorodott. Grunyin volt az egyetlen, aki látta, ismerte, érezte annak a világnak a kietlenségét, izzó kopárságát, ahonnan ő most megtért.

Dracs már a második órát töltötte a vizsgálópadon. Az elektródák ellepték, akár a legyek. Minden sarokban vezetékek. Gyimov a készülékeket bűvölte. Gevorkjan arrébb trónolt, nézte a szalagokat, és közben rá-rásandított az információs táblára.

— Hol alszol az éjszaka? — kérdezte Govorkjan.

— Otthon szeretnék. Megvan még a szobám?

— Úgy, ahogy hagytad.

— Akkor ott.

— Nem ajánlom — mondta Gevorkjan. — Jobb lenne a barokamrában.

— Én otthon szeretnék.

— Erőltetni nem foglak. Ha maszkban akarsz aludni, ám legyen… — Gevorkjan elhallgatott. A görbék nem tetszettek neki, de nem akarta, hogy Dracs észrevegye.

— Mi baj? — kérdezte Dracs.

— Ne forogj! — szólt rá Gyimov. — Zavar.

— Túl sokáig voltál ott. Dombinak már két hónappal ezelőtt szólnia kellett volna.

— Két hónap miatt kezdhettük volna újra az egészet.

— Nana! — mondta Gevorkjan. Nem lehetett tudni, hogy egyetért-e vagy vitába száll Draccsal.

— Hogy gondoljátok, mikor kezdjük? — kérdezte Dracs.

— Akár holnap reggel. Éjjel feldolgozzuk az adatokat. De nagyon kérlek, aludj a barokamrában, A saját érdekedben.

— Ha csak a saját érdekemben, akkor inkább otthon.

— Kérlek. Indulhatsz is, nincs többé szükségünk rád. „Rosszul állnak az ügyeim — gondolta Dracs, miközben elindult az ajtó felé. — Haragszik az öreg.”

Dracs lassan haladt az egyforma fehér ajtók mellett az oldalsó kijárat felé. A munkanap régen befejeződött már, de az intézetben szokás szerint most sem állt meg az élet, csak álomba szenderült. Dracsot az intézet mindig hatalmas klinikára emlékeztette, ahol ügyeletes nővérek teszik a dolgukat, az éjszaka csendjét hirtelen sürgés-forgás töri meg, egy-egy sürgős műtéthez mindenkit riasztanak. A jelöltek és a visszatértek kis lakóépülete a laboratóriumok mögött állt, a kosárlabdapálya mellett. Az épület vékony oszlopai kékesen csillogtak a holdfényben. Néhány ablakból világosság szűrődött ki, és Dracs megpróbált visszaemlékezni, melyik is az ő ablaka. Mennyi időt töltött itt? Alig fél esztendőt.