Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Hányszor tért vissza esténként ebbe az oszlopos házba, és míg felment az emeletre, a napokat számolta… Hirtelen megállt, rájött, hogy nem akar bemenni, nem akarja újra látni a fogast az előszobában, a kicsorbult lépcsőfokokat a lépcsőházban, a karcolásokat a korláton, a lábtörlőt az ajtaja előtt.

Mit lát majd ott a szobában? Egy másik Dracs életének a nyomait, könyveket és egyéb dolgokat, melyek a múlthoz tartoznak immár…

Elindult vissza, a kutatóépület felé. Gevorkjannak igaza van, jobb lesz, ha a barokamrában alszik, maszk nélkül. Nehéz volt az űrhajóban, és még nehezebb lesz a következő hetekben. Egyenesen a bokrokon keresztül vágott át, és szétrebbentett valami párocskát. A szerelmesek az orgonabokrok közt megbújó kis pádon csókolództak, fehér köpenyük mint jelzőtűz messziről világított. Dracs észrevehette volna, de nem vette észre. Elengedte magát, anélkül hogy tudott volna róla. Ott ilyesmi nem történhetett volna meg. Pillanatnyi lazítás a halált jelentette volna, nem többet és nem kevesebbet.

— Én vagyok, Dracs — szólt oda a szerelmeseknek.

A lány elnevette magát.

— Rettenetesen megijedtem. Sötét van itt.

— Maga ott volt, ahol Grunyin meghalt? — kérdezte a fiú nagyon komolyan. Szeretett volna elbeszélgetni uraccsal, emlékezetébe vésni ezt az éjszakát és a váratlan találkozást. — Igen, ott — felelte Dracs, de nem állt meg, ment tovább, amerre a laboratórium fényei világítottak.

A laboratóriumhoz munkatermek övezte szűk folyosó vezetett. Dracs benézett az első munkaterembe, mely átlátszó fallal volt elválasztva. Sőt úgy tűnt, mintha nem is lenne fal, és a zöldes víz megmagyarázhatatlan módon nem zúdul az ellenőrzőasztalra és a mellette álló két egyformán vékony lányra.

— Bejöhetek? — kérdezte Dracs.

— Ó! — mondta az egyik lány. — Megijesztett. Maga Dracs? Grunyin dublőrje, ugye?

— Eltalálta. Most ki van itt?

— Nem ismeri — mondta a másik. — Maga után érkezett az intézetbe. Fere, Stanislaw Fere.

— Hogyne ismerném — felelte Dracs. — Együtt tanultunk. Egy évvel lejjebb járt nálam.

Dracs tanácstalanul állt az üveg előtt, próbálta kivenni a moszatok szövedékéből Fere alakját.

— Maradjon! — kérlelték a lányok. — Mi is unatkozunk.

— Köszönöm.

— Megkínálnám ostyával…

— Köszönöm, nem szeretem. Szöget szoktam enni. A lányok nevettek.

— Jókedve van. Mások nehezen viselik. Sztaszik is. Dracs nagy nehezen felismerte Stanislawot. Barna halomnak látszott.

— Csak az elején rossz, ugye? — kérdezte a lány.

— Nem, nem igaz — tört ki Dracs. — Nekem most is.

— Ne csüggedjen — mondta a másik lány. — Gevorkjan mindent megtesz. О egy zseni. Attól fél, hogy túl soká volt ott?

— Egy kicsit. Bár előre figyelmeztettek.

Természetesen előre figyelmeztették. Nem is egyszer. Akkor az emberek általában kételkedve figyelték Gevorkjan munkáját. Fölösleges kockáztatni, ha van automatika. De az intézet mégis létezett, és a bioformákra szükség volt. A kétkedők csak akkor adták fel állásaikat, amikor Szelvin és Szkavronszkij bioformák leszálltak a Valtonen batiszkafhoz, mely hat kilométeres mélységben feküdt, elszakadt kábelekkel, úszásra képtelenül. Olyan rofeotok, amelyek nemcsak leereszkedtek volna a hasadékba, hanem azt is kitalálták volna, hogyan kell kiszabadítani a batiszkafot és megmenteni a kutatókat, nem léteztek. A bioformák viszont megtettek mindent, amit kellett.

— Elvben — mondta akkor Gevorkjan egy sajtókonferencián, és szavai mélyen bevésődtek Dracs makacs fejébe — munkánkat már rég kitalálták írók, mesemondók százai, olyan részletességgel, hogy a képzelet számára nem is maradt hely. Mi átalakítjuk az ember biológiai struktúráját az igényeknek megfelelően, valamilyen konkrét feladat elvégzésére, miközben fenntartjuk magunknak a lehetőséget, hogy mindezt visszafordítsuk. A dolog legnehezebb része azonban a kiinduláshoz való visszatérés. A biotranszformációnak olyannak kell lenni, mint a ruhának, a védő szkafandernek, melyet levethetünk, mihelyt szükségtelenné válik. Nem akarunk versenyt futni a szkafanderek tervezőivel. Mi, biotranszformátorok, ott vesszük fel a stafétabotot, ahol ők már nem tudnak továbbmenni. A szkafander tíz kilométeres mélységben túl ormótlan ahhoz, hogy benne valaki ugyanúgy dolgozzon, mint a föld felszínén. Ugyanilyen mélységben viszont remekül megvannak bizonyos fajta halak és puhatestűek. Elvben az emberi szervezet átépíthető úgy, hogy ugyanolyan törvények szabályozzák működését, akár a mély vízi halakét. Ám ha ezt elérjük, mindjárt felvetődik a következő probléma. Én nem hiszek abban, hogy egy ember, aki tudja, hogy azután örökké óriási mélységben kell élnie, puhatestű állatok között, teljes értékű marad. De ha képesek vagyunk arra, hogy visszahozzuk eredeti állapotába, a hozzá hasonlók közösségébe, úgy a biotranszformációnak megvan a létjogosultsága, és jó szolgálatot tehet az emberiségnek.

Az első kísérletek akkor folytak a Földön és a Marson. Jelentkező több is volt a kelleténél. A glaciológusoknak és barlangkutatóknak, a vulkanológusoknak és archeológusoknak kisegítő kezekre, szemekre, bőrre, tüdőre, kopoltyúra volt szükségük… Az intézetben az újoncoknak azt mesélték, hogy nem mindegyikük akart azután ezektől az új testrészektől megválni. Az egyik barlangkutatóról, aki kopoltyúkat és hatalmas, sötétben is látó szemeket kapott, az a legenda járta, hogy megszökött a műtőasztalról, amikor vissza akarták adni isten adta formáját. Azt mondják, azóta is a Kitano-Roo jeges vizű, feneketlen hasadékaiban rejtőzik, remekül érzi magát, és havonta kétszer kimerítő jelentést küld a Szpeleológiai Közlönynek új felfedezéseiről. A cikkeket kovakővel karcolja csiszolt grafi ti emezekre.

Amikor Dracs megjelent az intézetben, már ötévi űrrepülés állt mögötte, elegendő munkatapasztalat a rendezőrobotokkal és több cikk a monok epigráfiájáról, Grunyint már felkészítették a biotranszformációra, és Dracs lett a dublőije.

Az a feladat várt rájuk, hogy hatalmas, izzó bolygókon dolgozzanak — valószínűtlen légnyomású és hatszáz-nyolcszáz fokos hőmérsékletű bolygókon, ahol tűzviharok és fergetegek tombolnak. Ezeket a bolygókat feltétlenül meg kellett hódítani, mivel értékes fémek lelőhelyei voltak, és pótolhatatlan laboratóriumokká válhattak a fizikusok számára.

Grunyin a munka harmadik hónapjában halt meg. És ha nem lett volna Dracs és a makacssága, Gevorkjan, még Gevorkjan sem tudta volna letörni az ellenállást. Pedig Dracsnak — Gevorkjan és Gyimov jól tudta ezt — igen nehezen ment a transzformáció. Iszonyú volt reggelenként arra ébredni, hogy ma kevésbé vagy ember, mint tegnap, és holnap még kevésbé leszel az.

Nem, te mindenre kész vagy — mondogatta magának. — Gevorkjan és Gyimov megtárgyalták veled konstrukciós sajátosságaidat, a szakértők elfogadásra mintát hoztak leendő bőrödből, és megmutatták jövendő szemeid térhatású modelljeit. Érdekes volt ez és fontos. De tudatosítani, hogy mindez veled történik, rád vonatkozik, végig lehetetlen maradt.

Dracs látta Grunyint, mielőtt elrepült. Neki sokban hasonlóvá kellett válnia hozzá, sőt ő mint modell továbbfejlesztése volt annak, amit formálisan Grunyinnak neveztek, de már semmi köze nem volt ahhoz az arcképhez, mely a központi laboratórium halijában lógott a falon. Grunyin szakszerűen és tárgyilagosan megírt naplójában a következő sorok olvashatók: „Pokolian rossz beszéd nélkül élni. Ne adja az isten, Dracs, hogy ezt megéld!” Gevorkjan ezért mindenbe belement, hogy Dracs beszélni tudjon, még ha ez bonyolultabbá tette is a biotranszformációt, és újabb hosszú órákat jelentett Dracsnak a műtőasztalon és a forró biofürdőkben, ahol új teste fokozatosan kifejlődött. A legrosszabb volt hát figyelni saját átalakulását és állandóan elnyomni az irracionális rémületet. A rémület nem szűnt meg soha többé.