Kir Bulicsov - Kettészakított élet

A szondák radiogramjának adatait egy fehér sisakos, tűzvédő szkafanderbe öltözött férfi jegyezte. A másik vulkanológus a megfigyelők közléseit vette. A hírek semmi jót nem ígértek.

Gyimov egy papírt tett Gevorkjan elé, rajta számok voltak, a hőmérséklet és a légnyomás értékei a tűzhányó torkában.

— A végső határ — mondta a legvégső.

Tudta, hogy Dracsot nem lehet lebeszélni, és hangjában tehetetlen szomorúság csengett.

A robbanótöltetek készen álltak.

A kövér vulkanológus sisakot hozott Gevorkjannak és Gyimovnak.

— Egy órával ezelőtt leengedtek a kráterbe egy mobilt mondta bűntudatosan. — Azt akarták, hogy a repedésnél érjen földet. Darabokra tört, és a robbanásnak nem volt semmi eredménye.

— Kuvajevszk keresi — szólt a rádiós. — Megkezdték az üzem szétszerelését, de még reménykednek.

— Közölje velük, hogy várjanak egy órát. Az én felelősségemre.

A kövér vulkanológus Dracsra nézett, mintha biztatást várna tőle.

— Indulhatunk — szólt Dracs.

Gevorkjan felvette a sisakot, ami nagy volt, becsúszott egészen a szemöldökéig. Úgy nézett ki benne, mint egy öreg lovag, akinek egy maroknyi vakmerő csapat élén kell megvédelmezni az országot az ellenséges seregek elözönlésétől. így is maradt meg Dracs emlékezetében.

Dracsot a mobilon az öreg kráter pereméhez emelték. A fáradt vulkanológus piszkos sisakban — az utóbbi három napban megpróbált eljutni a vulkán torkához — megismételte az utasításokat, melyeket Dracs már kívülről tudott.

— A repedés innen is látható. Persze csak akkor, ha jön a füst. Nyolcvan méterre leereszkedik benne. Ott már szabadon mozoghat. A szondák jelzéseiből tudjuk. Lerakja a robbanótölteteket, azután kimászik, és mi távirányítással robbantunk. A dőlés hatvan fokos. Rendben?

A vulkanológus nehezen tudott úgy beszélni az ólom teknősbékával, mint egy emberrel. Annyiszor volt már dolga autoszondákkal, rendezőrobotokkal és egyéb gépekkel, melyek valahogy mind hasonlítottak ehhez a teknősbékához, hogy minduntalan mondogatnia kellett magának, ez itt egy ember, egy bioforma. Ráadásul halálosan kimerítette ez az átkozott vulkán.

— Rendben — felelte Dracs. — Hatvan fok nekem nem számít.

Mielőtt levette a maszkot és odaadta a vulkanológusnak, így szólt:

— El ne veszítse! Még szükségem lesz rá. Nélküle nem hallok és nem tudok beszélni.

— És hogyan lélegzik majd?

— Nem fogok lélegezni. Alig fogok. Az oxigén nekem ártalmas.

— Itt várom — mondta a vulkanológus. Dracs már nem hallotta szavait.

Legurult a meredek lejtőn a kráterbe, és égy másodpercre megállt a repedésnél. Felülről apró kövek hullottak. Mellette, egészen a kráter szélén két mobil lebegett. Az egyikben a vulkanológusok, a másikban Gevorkjan Gyimovval.

A rés valahogy szélesebbnek tűnt, mint várta. Gyorsan megkezdte a leereszkedést, közben szokás szerint regisztrálta a gázok összetételét. A hőmérséklet emelkedett, de nem érte el a határértéket. Aztán a lejtő meredekebb lett, és uracsnak cikcakkban kellett haladnia, időnként két csápon függeszkedve. Másik két csápjával a robbanótölteteket szorította páncéljához. A hegy fújt egyet, s Dracs egészen a falhoz lapult, hogy ne repítsék fel a kitörő gázok. Sietni kellett. Érezte, hogy nyílnak szét a repedések a nyugati lejtőn. A leereszkedés egyre nehezebb lett. A falak csaknem összezárultak, és Dracsnak eleven, mozgó kövek között kellett keresztülvergődnie. Már túl volt a hetven méteren. A gázok hőmérséklete elérte a négyszáz fokot. Emlékezett a diagramra. Még vagy öt métert kell ereszkednie, hogy a dugó biztosan szétrobbanjon. Az utasítások szerint itt is hagyhatná persze a robbanótölteteket, de még öt méter jó volna. Az utat csak a kitörő pára jelezte. A hőmérséklet hirtelen száz fokkal emelkedett. Már érezte a meleget. A tűzhányó megremegett, mintha köhögési roham rázta volna. Dracs felnézett. Még van visszaút. Dracs bemászott a forró hasadékba.

A hasadék kiszélesedett, zsák alakúvá vált, alja pedig olyan volt, mint a rosta. Ilyen forróságot Dracs csak egyszer érzett, a második bolygón. Onnan eljöhetett és eljött. A tölteteket a legbiztonságosabb kőlapra helyezte. De az is remegett. A nyugati lejtő meglehet, hogy már át is szakadt, mint a rongy.

Dracs egyik csápjával a kőzsák felső nyílásához húzódott. A feltörő gázok égették, a hegy megrándult, és csápja úgy szakadt le, mint a kötél. Megmaradt három csápjával gyorsan rátapadt a függőleges falra, így sikerült megtartania magát. Ebben a pillanatban — fent nyilvánvalóan omlás történt — egy léghullám a kőzsák aljához vágta.

Nem félt, nem volt rá ideje. Erezte, hogy sül össze egész benseje. A gázok nyomása a kőüregben megnőtt, s a mozgás egyre nehezebb lett. Az az átkozott öt méter! Egy pillanatra Dracsnak úgy tűnt, hogy már kifelé mászik a hasadékból, és látja a szürke eget. Elkeseredetten és dühödten nekirugaszkodott, mert Krisztina holnap ott lesz a padnál, és mert Gevorkjannak, aki fent várja, gyenge a szíve.

Kikecmergett a kőzsákból, de kiderült, hogy a repedést már elzárták a bazalttörmelékek. Megpróbálta elmozdítani a torlaszt, de rájött, hogy ehhez nincs ereje. Pihenni kell, egy kicsit pihenni. Égett testében az a végtelen fáradtság áradt szét, mely az utolsó napokban azon a bolygón is üldözte, és nem hagyta el a Földön sem.

Dracs állt, beszorulva a hasadékba, a bazalttömbök közé. A dolga most az, hogy megtalálja a torlasz leggyengébb pontját, megkeresse azt a bazaltdarabot, amelyik a legkönnyebben elmozdítható, aztán eltolja úgy, hogy ne omoljon rá az egész dugó. És miközben csápjával fáradtan és lassan vizsgálgatta a bazaltdarabokat, egy gondolat villant belé. Először csak a periférián motoszkált, aztán visszatérve úgy harsant, mint a rádió. Ráeszmélt, hogy az egész vállalkozás meghiúsulhat. Amíg ő nem jön ki, nem kezdik a robbantást. Várni fogják, reménykednek a csodában. A levegőből sem kezdik bombázni a dugót. Várni fognak. Megpróbálják kimenteni, bár ez lehetetlen, és ettől elpusztulhatnak az emberek, és elpusztulhat minden, ami a nyugati lejtőn van és azon túl, a síkságon óvatosan és körültekintően cselekedett, csak azon igyekezett, hogy ne veszítse el az öntudatát, öntudatnál maradni — ez a legfontosabb. Visszatért a hasadékhoz, ahonnan olyan nehezen vergődött ki, leugrott, és ott találta magát a kőlap mellett, ahol a robbanótölteteket hagyta. A kőlap úgy mozgott, mintha táncra perdült volna. Dracs arra gondolt, milyen jó, hogy kívül nincsenek idegvégződései, különben meghalna a fájdalomtól. Égett csápjai ügyetlenül mozogtak. Eltelt másfél perc, amíg sikerült szétcsavaroznia az egyik töltetet, hogy gyújtószerkezetté alakítsa át. Remekül ismerte ezt a rendszert. Ilyen töltetek voltak nála a bolygón is. A töltet csak jelzésre kapcsolódott be, de ha az ember ismeri a rendszert, a láncot maga is bekapcsolhatja.

Úgy gondolta, ha végez a munkával, mielőtt zárja a láncot, hagy magának néhány másodpercet, hogy gondoljon valamire, ahogy még utoljára illik. De amikor végzett, kiderült, hogy nincsenek másodpercei.

A robbanás mindenkit váratlanul ért, kivéve a fáradt vulkanológust, aki a kövek között hasalt, és ugyanazt gondolta, mint Dracs.

A tűzhányó megremegett és félmoraj lőtt. A vulkanológus a kövekhez lapult. A kráter fölött köröző két mobil úgy repült fel, mint száraz falevél, a pilótáknak alig sikerült ellenőrzésük alá venni a gépeket. A narancsszínű láva a régi torokba zúdult, és narancslével kezdte megtölteni a krátert. A vulkanológus szaladni kezdett lefelé a lejtőn: nem tudta, hogy a lávafolyam néhány perc múlva éppen arrafelé tör utat magának…