Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Dracs nagyon is megértette Stanislaw Fere jelenlegi állapotát. Perének a Kronosz mérges, feneketlen ingoványaiban kellett dolgoznia. Dracs helyzete összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt. Tudott írni, rajzolni, emberek közt lehetett, taposhatta az intézet zöld füvét, elmehetett a fehér oszlopos házhoz. Fere az expedíció végéig, amíg vissza nem kapja emberi formáját, arra van kárhoztatva, hogy tudja, közötte és az emberek között, ha más nem, mindig is átlátszó válaszfal lesz. Fere tudta, mire vállalkozik, és nem kevés erőfeszítésébe került, hogy jogot nyerjen erre a gyötrelemre. Dracs kopogott a válaszfalon.

— Ne ébressze fel! — szólt rá az egyik lány.

A barna halom felcsapott az iszaprengetegből, és egy acélszínű hatalmas rája vetődött az üveghez. Dracs ösztönösen hátrahőkölt. A rája a válaszfal közelében megállt. Nehéz, kitartó tekintetével hipnotizálta.

— Félelmetes ragadozók — mondta a lány, és Dracs magában felnevetett. A lány szavai a Kronosz igazi rájáira vonatkoztak, de ez nem jelentette azt, hogy Fere kevésbé vad náluk. Pofájával óvatosan megérintette a válaszfalat, és közben Dracsot nézte. Nem ismerte meg.

— Gyere el, majd hozzám a kék tó partjára! — mondta Dracs.

A következő munkaterem kis előterében fiatal emberek nyüzsögtek, egymást lökdösték az illuminátorok előtt, és a mikrofont egymás kezéből kapkodva, egymás szavába vágva, ellentmondó tanácsokat adtak valakinek.

Dracs megállt mögöttük. Az illuminátoron keresztül, a termet betöltő enyhe ködben különös alakot fedezett fel. Valami kékes, esetlen képződmény lebegett a levegőben a terem közepén, görcsösen felszállt, eltűnt az illuminátorok látóteréből, aztán újra megjelent, egészen másfelől, mint ahonnan várni lehetett volna.

— Szélesebbre nyisd! Szélesebbre! A lábad húzd magad alá! — kiabálta a mikrofonba egy vörösesbarna néger, de hirtelen egy női kéz kikapta a kezéből a mikrofont.

— Ne hallgass rá! Teljesen képtelen a reinkarnációra. Képzeld azt, hogy.

De Dracs nem tudta meg, mit kellett volna elképzelni, mert a furcsa alak eltűnt, majd hirtelen tompa ütődés hallatszott, és a lány szárazon kérdezte:

— Nagyon megütötted magad? Válasz nem jött.

— Nyissátok ki a fedélzeti nyílást! — mondta egy rubensi nőalak, hajfonattal a feje körül.

A vörösesbarna néger lenyomott egy gombot, és előtűnt a korábban láthatatlan fedélzeti nyílás. Átható hideg csapott ki belőle. A meleg levegő betódult, és a nyílás sűrű párával telt meg. A párafelhőben bioforma materializálódott. A néger maszkot húzott rá.

— Itt túl sok az oxigén.

A bioforma ügyetlenül összecsukta szárnyait, előbb az egyiket, aztán a másikat. Közben arra ügyelt, hogy senkit se érintsen. Gömbölyű melle remegett a szapora lélegzéstől. Valószínűd énül vékony keze és lába reszketett.

— Elfáradtál? — kérdezte a rubensi nőalak. A madárember bólintott.

— Növelni kell a szárnyak felületét — jelentette ki a vörösesbarna néger,

Dracs csendben kilépett a folyosóra. Végtelen fáradtság vett erőt rajta.

Csak már ott lenne a barokamrában, levehetne a maszkot, és álmában elfeledkezhetne mindenről!

Reggel Gevorkjan morgott a laboránsokkal. Semmi sem tetszett neki, Dracsot úgy fogadta, mintha az tegnap felbosszantotta volna, amikor pedig Dracs megkérdezte: „Valami nincs rendben velem?” — nem is válaszolt, csak a lyukszalagokkal volt elfoglalva.

— Semmi vész — mondta Gyimov, aki láthatóan egy percre sem hunyta le a szemét az éjszaka. — Csak amit vártunk.

— Vártunk?! — csattant fel Gevorkjan. — Várta az ördög! Az úristen megteremtette az embereket, mi meg átalakítjuk, aztán csodálkozunk, ha valami nem stimmel.

— De hát mi van velem?

— Ne félj!

— Fizikailag alkalmatlan vagyok,

— Dehogy vagy az, ne félj! Visszaragasztunk mindent a helyére, de ehhez idő kell, több, mint gondoltuk.

Dracs elhallgatott.

— Túl soká voltál a mostani bőrödben. Te most fizikailag az értelmes lények új fajába, nemzetségébe, családjába, osztályába tartozol. És minden fajtának megvannak a maga nyavalyái, betegségei. Te pedig ahelyett, hogy figyelted volna a reakcióidat és vigyáztál volna magadra, azt hitted, hogy a kutató arra kíváncsi, milyen terhelések hatására reped szét új bőröd, aztán viheti a fene az egészet.

— Ha nem ezt tettem volna, nem végeztem volna el azt, amit tőlem vártak.

— Te hős! — tört ki Gevorkjan. — Mostani tested kór emészti. Olyan kór, mely eddig nem fordult elő az orvostudománybán. És nekünk úgy kell megreparálnunk, ahogy átalakítottunk. Ugyanakkor biztosnak kell lennünk abban, hogy nem leszel torzszülött vagy kibogrom. De ez a mi gondunk. Alaposan ki kell majd vizsgálnunk, addig mehetsz, amerre kedved tartja.

Dracs — bár ezt nem lett volna szabad kilépett az intézet kapuján, és a napsugarak pásztázta park keskeny sétányán elindult lefelé a folyóhoz. Nézte rövid árnyékát, és azt gondolta, ha már meg kell halni, mégiscsak jobb volna szokásos emberi külsővel. És akkor meglátta a lányt. Szembejött vele a fasoron, időnként meg-megállt, és a fejét előrehajtva, tenyerét a füléhez szorította. Hosszú haja sötétlett a víztől. Mezítláb volt, és mulatságosan emelgette lábujjait, hogy az éles kavicsok meg ne szúrják. Dracs le akart térni az útról és elbújni a bokrok közé, hogy ne háborgassa külsejével a lányt, de már elkésett. A lány észrevette.

Meglátta az ólomszínű teknősbékát, melynek páncélján, mint egy kisebb teknősbéka, félgömb alakú fej ült, rajta mozaikszernek tömegéből álló, kiugró ciklonszerű szem, mint a szitakötőé. A teknősbéka a lány derekáig ért, rövid „vastag lábakon járt, melyek a páncél alól nőttek ki. Sok lába volt, talán tíznél is több. Páncéljának elülső meredek hajlatán több nyílás volt, négyből csápok álltak ki. A páncél össze volt karcolva, helyenként apró mélyedések futottak rajta szét csillag alakban, mintha valaki éles kaparóvassal ütötte vagy páncéltörő golyókkal lőtte volna. Az egész figura vészjósló volt, akár egy nem evilági kezdetleges harci jármű.

A lánynak földbe gyökerezett a lába, még a tenyerét is elfelejtette levenni a füléről. Szeretett volna elszaladni vagy kiabálni, de nem merte sem egyiket, sem másikat.

„Látod, milyen bolond vágy — szidta magát Dracs —, nem tudsz figyelni.”

— Bocsásson meg! — szólalt meg a teknősbéka. Hangja színtelen volt és gépszerű. A fémmaszk mögül jött, mely a fejét fedte egészen a szeméig. Szeme úgy rezgeti, mintha a mozaikokat rugalmas válaszfal határolta volna.

— Bocsásson meg, amiért megijesztettem. Nem akartam.

— Maga… robot? — kérdezte a lány.

— Nem, bioforma — felelte Dracs.

— Valamilyen bolygóra készül?

A lány szeretett volna elmenni, de elmenni annyit jelentett volna, mint kimutatni, hogy fél. Állt, és valószínűleg százig számolt magában, hogy visszanyerje önuralmát.

— Már visszajöttem — mondta Dracs. — Menjen csak tovább, ne nézzen rám.

— Köszönöm — csúszott ki a lány száján, és megfeledkezve az éles kavicsokról, lábujjhegyen elszaladt Dracs mellett. Majd visszaszólt: — Viszontlátásra!

Lépéseinek nesze beleolvadt a levelek susogásába és az „áttetsző meleg erdő nyugtalan májusi zajaiba. Dracs kiment a folyóhoz, s megállt az alacsony partszegélyen, a pad mellett. Elképzelte, hogy a pádon ül, és hányinger fogta el. Jó volna most rögtön leugrani a mélybe — és vége. Az utóbbi hónapokban ez volt Dracs egyik legbutább gondolata. Hasonló eséllyel ugorhatna akár a Niagara-vízesésbe, akkor sem történne vele semmi. Az égvilágon semmi. Sokkal nehezebb helyzeteket is túlélt már.