Kir Bulicsov - Kettészakított élet

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

Кир Булычев: Люди как люди

Издательство «Молодая гвардия»

Можно попросить Нину?; Половина жизни; Корона профессора Козарина; Трудный ребенок; Снегурочка; Терпение и труд; Первый слой памяти; Протест; Красный олень — белый олень; Если бы не Михаил…; О некрасивом биоформе

Fordította Balogh Éva, Márkus István, Solt Lajos, Sölch Ágoston és Téri Sarolta

AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA

A FEDÉL GYÉMÁNT LÁSZLÓ MUNKÁJA

© Balogh Éva, Márkus István, Solt Lajos, Sölch Ágoston, Téri Sarolta,

1983 Hungárián Translation

TARTALOM

BESZÉLHETNÉK NYINÁVAL? (Márkus István fordítása)

KETTÉSZAKÍTOTT ÉLET (Márkus István fordítása)

KOZARIN PROFESSZOR KORONÁJA (Márkus István fordítása)

NEHÉZ GYEREK (Márkus István fordítása)

HÓTUNDÉR (Balogh Éva fordítása)

TÜRELEM (Sölch Ágoston fordítása)

AZ EMLÉKEZET ELSŐ RÉTEGE (Solt Lajos fordítása)

TILTAKOZÁS (Márkus István fordítása)

VÖRÖS SZÁRVAS — FEHÉR SZARVAS (Márkus István fordítása)

HA NINCS MIHAIL… (Téri Sarolta fordítása)

A BIOFORMA (Téri Sarolta fordítása)

KIR BULICSOV NOVELLÁI (Utószó; Kuczka Péter)

HU ISSN 0324-5225

ISBN 963211 5430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Alföldi Nyomda (6734.66-15-2), Debrecen, 1983

Felelős vezető: Benkő István igazgató

Felelős szerkesztő: Futaki József

A szöveghűséget ellenőrizte: Székely Gabriella

Szakmailag ellenőrizte: Fűnk Miklós

Műszaki vezető: Haás Pál

Képszerkesztő: Szecskó Tamás

Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa

60 000 példány

Terjedelem: 13,19(A/5) ív. IF 4700

— Beszélhetnék Nyinával? — szóltam a kagylóba.

— Tessék. Én vagyok.

— Tényleg? Miért ilyen idegen a hangod?

— Idegen?

— Ez nem egészen a te hangod. Vékonyabb! Szomorú vagy?

— Nem is tudom.

— Talán nem kellett volna, hogy felhívjalak?

— bűvel beszélek?

— Mióta nem ismersz meg?

— Kit?… Kit nem ismerek meg?

A hang fiatalabb volt, mint Nyináé. Körülbelül húsz évvel. Persze, Nyina hangja sem felel meg egészen a korának — legalább öt évvel fiatalabb… Ha valakit nem ismersz, nem is könnyű pusztán a hangjából a korára következtetni. A hang néha hamarabb öregszik, mint a gazdája, más esetben sokáig fiatalabb marad.

— No jó — mondtam. — Figyelj csak. Komolyan beszélek.

— Biztosan rosszul tárcsázott. Én nem ismerem magát.

— Vagyim vagyok! Vagyim Nyikolajevics. Ez sem elég? Mi van veled?

— Na tessék — sóhajtotta Nyina, és mintha sajnálta volna befejezni a beszélgetést. — Nem ismerek semmiféle Vagyimot. Vagyim Nyikolajevicset sem ismerek.

— Bocsásson meg. — Letettem a kagylót.

Nem tárcsáztam mindjárt másodszor. Semmi — gondoltam —, téves kapcsolás, kész. Az ujjaim, úgy látszik, engedetienkedtek. Nem Nyina számát tárcsázták. De miért rakoncátlankodnak az ujjaim? Találtam egy csomag kubai cigarettát a fiókban; erős, mint a szivar; nyilván szivartörmelékből csinálják. Mit akarok Nyinától? Semmit. Egyszerűen tudni szeretném, otthon van-e. Ha nincs otthon, az se baj. Lehet az anyjánál. Színházban is lehet, rég nem volt már. Újra tárcsáztam.

— Nyina?

— Nem, Vagyim Nyikolajevics, nem ő. Maga megint rossz számot hívott. Mit tárcsázott?

— 149-40-89. Ezt hívtam.

— Ez viszont Arbat 1-32-53.

— Arbat? No persze — mondtam az ugye a négyes számmal kapcsolódik?

— Dehogyis. Az arbati vonalak G-vel kapcsolnak.

— Akkor hát semmi sem egyezik — mondtam én. — Bocsánat, kedves Nyina.

— Kérem — felelte Nyina. — Nem történt semmi. Úgysincs dolgom.

— Nem fogom még egyszer zavarni. Nyilván valahol félrekapcsoltak, így kerültem magához. Rosszak ezek a telefonok.

— Uhum — mondta Nyina.

Erre megint letettem a kagylót. Várni kell. Vagy fel kell hívni a pontos időt. Valami valahol összekuszálódott. Talán csak szétbogozódnak a vonalak… „Pontosan 22 óra” — közölte egy női hang. Furcsa — gondoltam ha ennek a nőnek a hangját régen, mondjuk tíz évvel ezelőtt vették szalagra, és tegyük fel, hogy ez a nő most szomorú, vagy egyedül ül otthon, és unatkozik, fogja magát, feltárcsázza a 100-ast, hallhatja a saját hangját, a fiatalt, a tíz évvel ezelőttit. De lehet, hogy már meg is halt. Akkor a fia vagy bárki, aki szerette őt, felhívja a 100-ast, és hallhatja őt.

Felhívtam Nyinát.

— Tessék — szólt Nyina. A fiatal Nyina. — Megint maga az, Vagyim Nyikolajevics?

— Igen. Vonalaink, úgy látszik, végleg összekapcsolódtak. Ne haragudjék. Azt se gondolja, hogy rossz tréfát űzök. Nagyon gondosan tárcsáztam.

— Persze, persze — hadarta Nyina. — Egy percig sem gondoltam másra. Nagyon siet, Vagyim Nyikolajevics?

— Nem, dehogy — feleltem.

— Fontos dolga van Nyinával?

— Nem. Csak azt szeretném tudni, otthon van-e. — Unatkozik?

— Hogy is mondjam…

— Értem. Féltékeny — szögezte le Nyina.

— Mulatságos lány lehet maga, Nyina. Hány éves egyáltalán?

— Tizenhárom. És maga?

— Elmúltam negyven. Roppant vastag ám a fal köztünk.

— Sok-sok tégla, és mindegyik egy-egy hónap. Ugye?

— Olykor egyetlen nap is lehet külön tégla — dünnyögtem.

— Igen, igen — sóhajtott Nyina, — Hát akkor irtó vastag a fal. Most mire gondol?

— Erre bizony nehéz felelni. Pillanatnyilag semmire. Magával beszélgetek.

— Ha maga, mondjuk 13 vagy 15 éves lenne, megismerkedhetnénk. Nagyon muris lenne, én azt mondanám, jöjjön el holnap este a Puskin-szoborhoz, pont hétkor ott leszek, és tegyük fel, elmennénk, és nem ismernénk meg egymást. Különben… hol szokott találkozni Nyinával?

— Mikor hol.

— A Puskin-szobomál is?

— Ott nem. Néha a Rosszijánál.

— Hol?

— A Rosszija mozinál.

— Nem tudom, hol van.

— Hát a Puskin téren!

— Akkor sem tudom. Nincs is ilyen. Biztosan viccel. Kitűnően ismerem a Puskin teret.

— Úgysem fontos — mondtam.

— Miért nem fontos?

— Elmúlt. Régen volt.

— Mikor?

A kislánynak, vettem észre, sehogy sem akaródzott letenni a kagylót. Miért, miért nem, beszélgetni kívánt.

— Egyedül van otthon? — kérdeztem.

— Igen. A mamám éjszakás műszakban van. Ápolónő egy kórházban. Máma éjszakára is ott marad. Haza is jöhetett volna, de itthon felejtette a kijárási engedélyét, így aztán ott rekedt.

— Aha — mondtam megértőén. — Jól van, kislány, feküdj csak le, aluszkáljál, holnap iskolába kell menned.

— Maga ügy beszél velem, mint egy kisgyerekkel.

— Ugyan. Mint egy felnőttel.

— Köszönöm szépen. Feküdjön le maga, ha akar. Hétkor! Viszontlátásra! És többet ne hívja fel a Nyináját, mert megint ide cseng ki a telefon, és akkor felébredek, pedig a kislánynak aluszkálnia kell.

Letettem a kagylót, bekapcsoltam a tévét. Megtudtam, hogy a Lunohod ma 337 métert tett meg a Holdon. No lám — gondoltam a Lunohod dolgozik, én meg henyélek. Tizenegykor elhatároztam, teszek egy utolsó kísérletet: mégiscsak felhívom Nyinát. Az eltelt óra alatt szamárságokkal foglalkoztam. De elhatároztam, ha most is a kislány veszi fel a kagylót, szó nélkül leteszem.