Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Tudtam, hogy még felhív — mondta a kis Nyina. — Le ne tegye! Becsszavamra szörnyen unatkozom. Olvasnivalóm nincs! Aludni meg korán van.

— Na jó — sóhajtottam hát beszélgessünk. Miért nem alszik ilyenkor?

— De hát még csak nyolc óra van — felelte Nyina.

— Sokat késik az órája. Már tizenegy is elmúlt. Nyina elnevette magát. Szép, csengő hangon nevetett.

— Borzalmas, maga mennyire le akar rázni engem. Igaz, hogy októberben korán sötétedik, így talán azt is hiheti, hogy már éjszaka van.

— Nem viccelek. Magúknál nemcsak az óra jár rosszul, de a naptár is.

— Miért gondolja? Talán azt akarja mondani, hogy most nem is október van, hanem február?

— December — mondtam. De mintha magamnak se hinnék, az újságra pillantottam, a dívány mellett. „December 23.” — olvastam a címlapon.

Kicsit hallgattunk. Reménykedtem, hogy a lány elköszön. О azonban ezt kérdezte váratlanul:

— Vacsorázott már?

— Nem emlékszem — feleltem őszintén.

— Szóval nem éhes?

— Nem. Nem vagyok éhes.

— Én igen.

— Nincs otthon ennivaló?

— Hát nincs. Üres a konyha. Tisztára üres. Vicces, mi?

— Nem is tudom, mit csináljak — mondtam én. — Pénzed sincs?

— Van egy kevés. De már minden zárva van. Mit vehetnék ilyen későn?

— Uhum — helyeseltem. — Minden zárva. Hát ha akarja, bekukkantok a hűtőszekrénybe, megnézem, mi van itthon.

— Magának hűtőszekrénye van?

— Van ám. Elég régi. „Széver.” Tudja, milyen.

— Nem tudom. És ha talál valamit, akkor mi van?

— Fogok egy taxit, és viszek magának. Maga meg lejön a ház elé, és átveszi.

— Messze lakik? Én a Szivcevoj közben, a 15/25-ben.

— Én viszont a Moszfilm utcában. A Lenin-hegyen, az egyetem mögött.

— Azt nem ismerem. De nem baj. Ezt jól kitalálta. Kösz. De mi van a hűtőszekrényben? Csak úgy kérdezem. Ne gondolja, hogy…

— Őszintén szólva, nem is tudom. Kiviszem a telefont a konyhába, és megnézzük együtt, jó?

Átvonultam a konyhába, mögöttem tekergeti a zsinór, mint a kígyó.

— így — szóltam a kagylóba —, most kinyitjuk a hűtőszekrényt.

— Maga ki tudja vinni a telefont? Ilyet se hallottam.

— Hát persze. Miért? A maguk telefonja hol van?

— Az előszobában. A falon. Oda van erősítve. Na, mi van a hűtőszekrényben?

— Mi is? Lássuk csak. Ebben a dobozban tojás. Nem érdekes.

— Tojás?

— Aha. Tyúktojás. De van csirke is. Csirkét vigyek? Nem. Ez a mélyhűtött francia csirke ítéletnapig se fő meg. Maga tízszer éhen halna addig, és közben a mama is rég megjön. Jobb, ha kolbászt viszek. Vagy van itt, lám, egy doboz marokkói szardínia, az a 60 kopejkás. Hozzá fél üveg majonéz. Hallod?

— Igen — mondta Nyina halkan. — Miért viccel velem így? Először még nevetni akartam, de aztán nagyon elszomorodtam.

— De miért? Tényleg ennyire éhes vagy?

— Nem. Tudhatja.

— Mit tudhatok?

— Tudja azt maga jól — szólt a lány, és elhallgatott. Majd ezt kérdezte: — Vörös kaviárja például nincs?

— Az nincs. De halfilé, az van.

— Na elég! — mondta Nyina röviden. — Beszéljünk másról. Mindent értek.

— Mit értesz?

— Maga is éhes. Beszéljen inkább arról, mit lát, ha kinéz az ablakon.

— Ha kinézek? Igen. Indigópapírgyárat, az van itt. Fél tizenkettő, éppen vége a műszaknak, jönnek a lányok kifelé. Azonkívül a „Moszfilm” stúdiót látom meg a tűzoltóparancsnokságot. És a vasutat. Indul a villanyvonat.

— Maga ezt tényleg látja?

— Hát a vasút egy kicsit messze van. Csak a kivilágított ablaksor látszik ide.

— Na. Már megint hazudik.

— Nem szabad ám így beszélni az öregebbel. Én nem hazudhatok. Legfeljebb tévedhetek. De miben tévedtem?

— Abban, hogy látja a vasutat. Azt nem lehet látni.

— Hogyhogy? Láthatatlan?

— Nagyon is látható. De az kizárt, hogy az ablakok ki legyenek világítva. Maga pedig ki se nézett az ablakon.

— Miért? Itt állok épp az ablaknál.

— És a konyhában ég a lámpa?

— Persze hogy ég. Ha nem égne, azt se láttam volna, mi van a hűtőben, mert abban meg kiégett a belső világítás.

— Na tessék, most kapom rajta harmadszor.

— Kedves Nyina, mennyiért magyaráznád meg, min kaptál rajta?

— Mert ahhoz, hogy kilásson az ablakon, előbb le kellett volna szednie az elsötétítőt. Ha viszont azt leszedi, előbb el kellett volna oltania a villanyt. Hát nem?

— Hát nem! Mi a csudának kéne elsötétíteni az ablakot? Háború van? Vagy mi?

— Jaj, ez már sok! Ekkorát azért mégse… Talán béke van?

— Jó, jó, értem. Vietnam, Közel-Kelet… De nem erről beszélek.

— Én sem erről beszélek… Maga rokkant?

— Nem, hál isten! Mindenem ép.

— Akkor felmentése van?

— Micsoda felmentésem?

— Hát miért nincs a fronton?

Ekkor fogtam gyanút. Bolonddá tett? De olyan természetesen és komolyan csinálja! Kis híján megijedtem.

— Milyen fronton kellene lennem, Nyina?

— A fronton! Ahol a többiek. Ahol a papám is. De maga különben is nagyon furcsán beszél. Lehet, hogy a csirke meg a tojás nem is hazugság?

— Semmit nem hazudtam. Nincs semmiféle front. De tényleg, nem mehetnék oda?

— Én nem viccelek — mondta Nyina, már majdnem kiabált. — Maga pedig hagyja abba! Először még érdekes volt és jópofa, de most már valahogy nem olyan jó. Bocsásson meg, de most már mintha nem is tréfálna, hanem mintha igazat mondana.

— Becsületszavamra, kislány! Igazat beszélek.

— De én már nagyon rosszul érzem magam. A tűzhely is majdnem kihűlt. Kevés a fa. Sötét is van, csak a mécses ég. Ma nincs áram. És nincs kedvem itt egyedül üldögélni. Már magamra szedtem minden meleg holmit.

Élesen, haragosan megismételte a kérdést:

— Maga miért nincs a fronton?

— Milyen fronton lennék? — Most már komolyan vettem. — Milyen front lehetne 1972-ben?

— Tréfálkozik? — Hangja megint elváltozott. Bizalmatlan lett. Mintha egy még kisebb gyereké lett volna, aki alig látszik ki a földből. Hirtelen egy rég elfelejtett kép jelent meg előttem a nagyon messzi, harminc évnél is távolabbi múltból. Tizenkét éves vagyok. Szobánkban csöpp vaskályha áll, én a díványon ülök, a lábam lógatom, gyertya ég vagy petróleumlámpa, nem is tudom, és a csirke? Valószerűtlen, mesebeli madár, olyat csak a mesékben esznek, de csirkére nem is gondolok…

— Miért hallgat? Jobb, ha beszél! — szólt Nyina.

— Hányban vagyunk, Nyina? Melyik évben?

— Negyvenkettő — felelte Nyina. Összeállt a kép. Minden képtelenség a helyére került. Nem ismeri a Rosszija mozit. A telefonszám hat jegyből áll. Az elsötétítés…

— Nem tévedsz? — kérdeztem.

— Nem.

Hitt abban, amit mondott. Lehet, hogy a hangja téveszt meg? Lehet, hogy nem is tizenhárom éves? Talán egy negyvenéves asszonnyal beszélek, aki akkor, kislány korában megtébolyodott, és most is azt hiszi, hogy akkor van?

— Figyeljen — mondtam nyugodtan. — Ne tegye le a kagylót. Ma 1972. december 23. van. Huszonhét éve vége a háborúnak. Ezt tudja?

— Nem tudom — mondta Nyina.

— Tizenegy óra elmúlt. Hogyan bizonyítsam be magának?

— Jó — felelte Nyina engedékenyen. — Én is tudom, hogy maga nem fog nekem csirkét hozni. Nincs is francia csirke.

— Mindjárt tudhattam volna.

— Honnan?