Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Majdnem eljöttem. De ha már kijöttem ilyen messzire, fogtam magám, becsöngettem a szomszéd lakásba.

— Elnézést, Florova Nyina Szergejevna a maguk szomszédja?

Fiatalember, trikóban, füstölgő forrasztópákával a kezében. Egykedvűen

mondja:

— Elutaztak.

— Hová?

— Északra. Már egy hónapja. Tavaszig vissza sem jönnek. Sem Nyina

Szergejevna, sem a férje.

Bocsánatot kértem, és elindultam a lépcsőn lefelé. Arra gondoltam, hogy Moszkvában talán több 1930-ban született Nyina Szergejevna Florova is él. De újra kinyílt az ajtó a hátam mögött.

— Várjon! — szólt utánam az iménti fiatalember. — Anyám akar valamit mondani.

Az ajtóban egy asszony jelent meg pongyolában; láthatóan most kapta magára.

— Kicsodája maga Nyinának?

— Ismerőse — mondtam. — Egyszerű ismerőse.

— Nem Vagyim Nyikolajevicsnek hívják?

— De. Vagyim Nyikolajevics vagyok.

— Na tessék! — lelkendezett az asszony. — Majdnem elszalasztottam magát. Nyina soha nem bocsátotta volna meg nekem! Mondta is Nyina nekem: Nem bocsátom meg, ha elszalasztod. Tűzött ide magának valami cédulát az ajtóra, de az nincs, biztosan letépték a gyerekek. Egy hónapja ment el. Azt ígérte, visszajön decemberben, ha egy mód van rá, igyekszik visszaérni, messze van ám az…

Nézett rám, álldogált az ajtóban, mintha azt várná, majd csak feltárom a titkot, elmesélem neki boldogtalan szerelmünk históriáját. Biztosan kikérdezte Nyinát is, kije-mije vagyok, és Nyina szintén azt felelte: „Egyszerű ismerős”.

Kisvártatva mégis kihúzott a pongyolája zsebéből egy levelet.

„Kedves Vagyim Nyikolajevics!

Természetesen tudom, hogy nem fog eljönni. Hogyan is hihetne az ember gyermekkori ábrándjainak, amelyekről maga is tudja, hogy ábrándok, nem egyebek. De a kenyérjegy, amelyről beszélt, ott volt a pincében…”

Márkus István fordítása

Valahol Kaljazin fölött, ahol a szélesen hömpölygő Volga éles kanyart ír le, és meredek part néz a vízre, van egy fenyőfákkal benőtt nagy sziget. Három oldalról a Volga fogja körül, a negyediken a nyílegyenes meder, mely akkor képződött, amikor Uglicsnál megépítették a gátat, és a víz szintje megemelkedett. A sziget és a vízfelület mögött megint fenyves kezdődik. A víz felől sűrűnek, sötétnek, végtelennek tetszik az erdő, de közelebbről nézve kiderül, hogy nem is annyira járhatatlan, ösvények és utak szelik át, amelyek, mivel a talajt homok borítja, eső után is szárazak.

Az egyik út, ahogy elhagyja az erdőt, a rozsföldön át a vízparthoz vezet. Vasárnap, ha jó az idő, autóbusz hozza az embereket horgászni, napozni, motorcsónakok, kirándulóhajók kötnek ki. Ezüstszínű meg narancssárga sátrakat is látni, amerre a turisták zöme tanyázik. Magányra vágyva indulnak útnak, most meg egy tenyérnyi helyet keresnek a sátorrengetegben, ahol a magukét felverhetik. Morogva szedik össze az eldobált szemetet, konzervdobozokat, miegyebet, szidják a barbárokat, akik meggyalázzák a szűz természetet; mikor aztán eltávoznak, ők is zavartalanul otthagyják a saját kiürült dobozaikat meg a felgyülemlett hulladékot. Esténként tábortüzek gyúlnak, készül a tea. Ezek már nem afféle gyalogos turisták, akik csak annyit cipelnek, amennyi a hátizsákban elfér; ezek nem nótáznak, nem viháncolnak. Leginkább családostul érkeznek, elhozzák a kutyát is, mindehhez több napi élelmet petróleumfőzőstül.

A fáradt arcú, félkarú erdész, aki ugyancsak fürödni jár ide, már megszokta, hogy meg se haragudjék, erdejét se féltse a tűztök Ezek a turisták rendes, fegyelmezett népség: a tüzet el tapossák vagy lelocsolják.

A félkarú erdész levetette tölgyfaleveles sujtással díszített kincstári zekéjét, lehúzta nadrágját, csizmáját, és máris a vízben gázolt óvatosan, nehogy üvegbe, éles kőbe találjon lépni. Amikor derekáig ért a víz, megállt, mély lélegzetet vett és elmerült. Oldalazva úszott, félkarosan. Nagyezsda ilyenkor a parton maradt Olenykával, és az edényeket súrolta el; az erdészlaknál nem volt kút. Ha a mosogatást befejezte, és az erdész még a vízben volt, Nagyezsda egy kőre ült, ott várta a férfit. Nézte a vizet, a túlparton gyújtott tábortüzek fényeit és erről, nem tudni, miért, egy nagyváros kivilágított utcája jutott eszébe; ilyenkor szeretett volna elutazni Moszkvába, Leningrádba. Amikor észrevette, hogy az erdész kifelé igyekszik, elébe ment, míg térdéig nem ért a víz, így nyújtotta oda neki az üres vödröket; az erdész pedig visszalépkedett oda, ahol a víz mélyebb és tisztább, ott merített a folyóból.

Ha turista volt a közelben, az erdész magára terítette zekéjét. Soha nem akart ráijeszteni senkire; lágyan, udvariasan szólt, fejét igyekezett balra fordítani, hogy ne lássák arcán a sebhelyet.

Az erdő felé haladva meg-megállt, felszedegette a papírt, a kacatot, és elvitte a gödörhöz, amit tavasszal gondosan kiásott az út mentén, de amit rajta kívül soha senki nem vett igénybe.

Ha nem ért rá, vagy ha már elmúlt a szezon, és senki nem volt a parton, az erdész sem időzött a víznél, hanem sebtiben megmerítette a vödröket, és sietett haza. Nagyezsda ugyanis csak hét végén jött el hozzá, Olenyka pedig, a csöppség, félt egyedül az erdészházban. A víztől a házig egyenes, jól kitaposott út vezetett a magas fenyőfák fent rózsaszínű, lefelé sötétedő törzseinek sorfala között; a fák alatt szürkülő tűlevelek rétegein gomba nőtt és áfonyabokor.

Az erdész nem szerette a gombát, nem is szedett. De Olenyka sokszor gyűjtögette. Az erdész, hogy a gyerek kedvében járjon, megtanulta lesózni és a padláson kiszárítani a gombát; amikor Nagyezsda megjött, neki adták az egészet.

Olenyka rokon lányka volt: unokahúgocska. Apja — sofőr, az erdész öccse — három esztendeje halt meg. Idevalósiak voltak mindketten, az erdész is, név szerint Tyimofej Fjodorovics meg az öccse is, akit Nyikolajnak hívtak. Tyimofej fél karral tért vissza a harctérről, és itt húzta meg magát a erdőben. Nyikolajt nem vitték el a háborúba: fiatal volt. Tyimofej nőtlen maradt, Nyikolaj 1948-ban vette el Nagyezsdát. Egy lányuk született, Olenyka. De Nyikolajt váratlan baleset érte, és a kórházban meghalt.

Azelőtt az erdész ritkán látta az öccsét és a családot. De mikor Nyikolajt eltemették, és jött a nyár, Tyimofej meglátogatta sógornőjét a városban, és meghívta a kicsivel az erdőbe. Tudta, hogy Nagyezsda kórházi ápolónő, rokonok nélkül él, és pénzzel sincs valami jói eleresztve. Talán ezért is hívta meg.

Nagyezsda ettől fogva minden nyáron levitte a leánykát Tyimofej bácsihoz, és otthagyta egy hónapig vagy tovább, maga pedig hét végén járt ki hozzájuk. Ilyenkor rendet csinált, kisöpörte, felmosta a házat, igyekezett hasznossá tenni magát; Tyimofej persze nem fogadott el pénzt a kislány után. Hogy az asszony, ahelyett hogy pihenne, tesz-vesz, munkálkodik a házban, Tyimofejt bosszantotta is, de meg is hatotta.

Augusztus vége volt. Az idő elromlott, éjjel már hideg és nedvesség terjengett, mintha a pincéből bújna elő, vagy a tengerről szállana ide. A turisták eltűntek. Eljött az utolsó szünidei szombat. Tyimofej azt ígérte, három nap múlva ő maga viszi a kislányt a városba az iskolai évnyitóra. Olenyka most került elsőbe. Nagyezsda tehát az utolsó éjszakát töltötte sógora házában, tavaszig. Lehet, hogy az erdész november elején még bemegy Kaljazinba az ünnepekre, de az is lehet, hogy újévig nem látják már egymást.