Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Rendben van. Látom, nem tudom megingatni az önbizalmát. Bár az a gyanúm, hogy az önbizalom kezdettől fogva hiányzott önből. De miért égette el a feljegyzéseket és a rajzokat? Segítségünkre lehettek volna.

— A megértés veszéllyel jár. Ez egy olyan játékszer volt, melyet azért küldtek a távolból hozzánk, hogy aztán leigázza az emberiséget.

— Szeretnék hinni az őszinteségében, de sajnos nem tudok. Ön el akarta felejteni ezt az egészet, mint ahogy eddig is elfelejtette kudarcait azzal, hogy másokra hárította értük a felelősséget. Ám amikor látta, hogy mindig engedelmes felesége mégis összeszedi a vasdarab maradékait, megértette, hogy ez egyszer nem sikerül érvényesítenie akaratát, és hozzánk szaladt az első verzióval. Emlékszik még rá?

— Nekem mindig csak egy verzióm volt.

— Én emlékszem. Idejött és közölte, hogy az erdőben találta ezeket az elemeket. Úgy, ahogy vannak. Aztán belezavarodott a mesébe, és mi nem hittünk magának. Még azt sem tudta pontosan megmondani, hol találta. Aztán megjelent a színen a felesége…

— Nem akartam hozzám közel álló embereket belekeverni ebbe a históriába.

— Kötve hiszem…

— Hát ez az az erdő… Persze hogy emlékszem. Mihail itt kezdett hisztériázni, hogy jön az eső, és gyorsan vissza kell fordulni. Innen a bokroktól mentem egyedül. Úgy gondolják, hogy az egy gondolkodó gép volt? Képzeljék, micsoda szörnyűség, én a tálalóra akartam állítani dísznek! És ráadásul ez a história, hogy Raja otthagyta Mihailt! Úgy érzem, mintha én is oka lennék — ha nem adom oda a vasdarabot, minden marad a régiben. El sem hiszik, mennyire sajnálom Raját. Nem, neki már rég ott kellett volna hagyni Mihailt — nem élet volt az, csak szakadatlan kínlódás. De mégis a család…

Most balra, ezen az ösvényen! Én nem szoktam az ösvényeken járni, de azon a reggelen mindjárt láttam, hogy elkéstünk, és itt már nincsen gomba. Ezért először vagy kétszáz lépésre bementem az erdőbe, és csak aztán kezdtem körülnézni. Itt találtam az első gombát, és mondják csak, tényleg úgy gondolják, hogy ez a szerzet fenyegetett bennünket? Nem? Én sem hiszem, olyan kedves volt és szép. De ha egyszer gép, akkor miért nőtt, és miért ivott? Tudom, Raja elmesélte, hogy megitta az egész vizet a virágok alól. Mihail tehát gyilkosságot követett el? Olvastam egy fantasztikus regényt, abban is az volt, hogy semmiképpen sem szabad idegen civilizációk képviselőire lőni, még ha azok egyáltalán nem is hasonlítanak az emberre. Mihailnak persze nincs igaza, és amikor megvitattuk a munkahelyen ezt a dolgot… Miért? Igaz, maguk megkértek, hogy ne beszéljünk, de hogy lehet nem beszélni, ha ott vagyok én is, Raja is meg minden problémája. Mindegy, kevesen hittek nekünk. Szóval, amikor megvitattuk, Tyemnyikov — pedig ő nagyon művelt és okos ember — azt mondta, hogy Mihailnak kapcsolatot kellett volna keresni ezzel a lénnyel, nem pedig pánikba esni és megsemmisíteni. Én nem ítélem el Mihailt, azaz elítélem, de nem annyira, mert én is megrémültem és elfutottam volna… Most merre is? Hadd gondolkozzam. Jobbra, a vízmosásig, aztán azon át. Jó, hogy gumicsizmát húztam, ott nedves a talaj. De hát biztosan maguknak is megvan a saját verziójuk. Mit gondolnak, tényleg más bolygóról érkezett az a valami? És hogyan repült ide?

— Nekünk, Marina, nem könnyű a végleges következtetést levonni. Feltételezzük, hogy a világűrből érkezett. De ha elmondjuk, maga mindjárt elszalad, és riasztja egész Moszkvát. Az isten se tartóztatja fel.

— Én semmi fölöslegeset nem mondok, rám lehet számítani. Tudják, az iskolában mindig azt mondták, Marina hallgat, mint a sír, mert nálam senki sem tudott jobban titkot tartani. És hogy került a földre? Űrhajóról dobták le? Igen? Figyelnek bennünket, láttam a moziban, iderepülnek, piramisokat építenek meg szobrokat a Húsvét-szigeten. És a baalbeki teraszról hallottak-e? Azt egyszerűen lehetetlen felépíteni más bolygóbeli technika nélkül. Elismerik végre, hogy ez valami felderítő volt, és azt kellett tisztáznia, mennyire vagyunk fejlettek, érdemes-e segíteni rajtunk?

— KI kell ábrándítanunk, Marina. Senki sem küldte hozzánk, felderítőnek meg aligha használható ez a teremtmény. Nincs benne semmi ilyen szerkezet. Ez egy élő szervezet.

— Vasból?

— Nemcsak vasból. Az összetétele bonyolult.

— Mindig mondtam, hogy Mihail képes embert ölni. Olyan különös a tekintete. Gondolják, hogy a társai itt rejtőznek az erdőben, és várnak bennünket? És ha bosszút akarnak állni társukért?

— Mihail Anatoljevics tekintetében igazán nincsen semmi különös, egyáltalán semmi. Pusztán arról van szó, hogy ráébredt saját tehetetlenségére, és ezt nem bírta elviselni. Bosszút állt.

— A vasdarabon?

— Igen, azon. És saját magán. És mindenkin, akit rosszakarójának tart. De ez hosszú történet. Messze vagyunk még attól a helytől?

— Nem, már itt van. Vizuális emlékezetem kitűnő. Mindjárt itt a fenyves, aztán az a hely. És ha azt gondolják, hogy a társai nem várnak bennünket, akkor miért megyünk oda? Én jól körülnéztem ott. Csak egy ilyen volt, egészen kicsike.

— Hiszünk magának, Marina. De ha feltevésünk nem csal, lesz ott még ilyen vasdarab.

— De miért nem vette észre senki, amikor a földre estek? Hiszen esés közben biztosan izzásba jöttek, és meteoritoknak látszottak. Nem Szibériában vagyunk, hanem Moszkva környékén. Valakinek feltétlenül észre kellett volna vennie. Különösen, ha több meteorit volt.

— És ha nem meteoritok voltak?

— Hát mik?

— Mikroszkopikus spórák.

— Spórák?

Marina sehogy sem értette, mire gondolnak. Elöl, a fenyők között valami csillogott. Néhány lépést futottak, és egy sűrű fenyőerdővel körülvett tisztásra értek. A tisztáson három fa állt. A fák fémből voltak, és első látásra valahogy egy karácsonyfára emlékeztettek, mert sűrűn tele voltak aggatva mindenféle geometriai elemmel, gömbbel, fogaskerékkel, és mindezek a díszek mozogtak, egymáshoz ütődve csengtek-bongtak a szélben. A fák elég magasra nőttek, Marinánál magasabbra, erős törzsük a föld közelében csövekre ágazott szét, mint az állólámpa lába.

— Miért nem mondták ezt előbb! — kiáltott fel Marina, megállva a tisztás szélén.

— Nem voltunk benne biztosak — mondta Szmimov professzor.

— És ezek itt gyümölcsök?

— Nem, bizonyára levélfélék. A napenergiát gyűjtik össze.

— És mikroszkopikus spórákkal repültek ide?

— Valószínűleg.

— És a gyümölcsük milyen lesz?

— Hát erre mi is kíváncsiak vagyunk!

— Milyen kár, hogy Raja nem látja… Tudják mit, egyelőre ne mondják meg Mihailnak, hogy mit találtak. Hadd gyötrődjön csak, amiért elpusztította az első csemetét.

Téri Sarolta fordítása

Hát ez is megvan. Dracs utoljára leolvasta a műszerek állását, felhajtotta a védőburkolatot és a rendezőrobotokat a kabinba küldte. Aztán benézett a barlangba, ahol két hónapot töltött, és narancslevet szeretett volna inni. Annyira, hogy beleszédült. A túl sokáig tartó feszültség miatt volt ez. De miért éppen narancslevet?… Az ördög tudja… De azt kívánta, hogy a narancslé patakként csörgedezzen a barlang lejtős alján — itt van, ez mind a tiéd, menj és vedeld!

Lesz neked narancslé! — mondta magában Dracs. És dalok is lesznek! Emlékezete tudta, hogy hangzanak a dalok, csak a bizonyosság, hogy jól tudja, az hiányzott. És lesznek csendes esték a tó fölött — kiválasztja majd a világ legkékebb tavát, meredek partján feltétlenül nagy levelű fenyők nőjenek, az átlátszó, aljnövényzet nélküli erdőben pedig a fenyőtűk szőnyegéből óriási vargányák kandikáljanak elő.