Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Aztán kisütött a nap, és akkor Mihail arról kezdett beszélni, hogy napszúrás fenyegeti, és a növényzet milyen csenevész, meg hogy mindjárt itt vannak a szúnyogok is. Ilyen hangulatban értük el az erdőt.

Az erdőbe érve Mihail rögtön közölte, hogy ha itt valamikor volt is gomba, az a forradalom előtt és a demográfiai robbanás előtt lehetett. Most már több az ember, mint a gomba. De míg a mezőről bármikor kész lettem volna visszafordulni és hazautazni Moszkvába, és csak a Raja iránti sajnálatom tartott vissza; az erdőben a magam ura voltam. Good-bye — kiáltással otthagytam őket, és mentem a magam útján. Raja megpróbált utánam jönni, de Mihail jelenetet rendezett, hogy őt senki se szereti, és mindenki azon igyekszik, hogy ő a farkasok és a szúnyogok martaléka legyen. így aztán egészen egyedül maradtam, és délig kedvemre szedtem a gombát.

Azt kérdezik, hogyan találtam. Rajtam kívül senki sem találta volna meg. Felemeltem a fenyőágakat, benéztem a bokrok alá, gombát kerestem — és egy vasdarabot találtam. Vagy két centiméterre állt ki a földből, nem többre, mintha réges-régen, ezer éve pottyant volna oda és fúródott volna bele. Elcsodálkoztam, hogy nincs rajta semmi rozsda. Csillog. Volt nálam kés. Elkapartam körűié a tűleveleket, megmozgattam, és kijött a földből. Hogy milyen volt? Hát hiszen lerajzoltam, leírtam már. No jó, elmondom még egyszer. Hosszúsága körülbelül tizenkét centiméter volt, kristályhoz hasonlított, de oldalt kiállt belőle valami fogaskerékféle. Érdekesnek találtam, nem szépnek, érdekesnek. Olyan volt, mint egy absztrakt szobor. Arra gondoltam, ha a tálalóra állítom, jobban mutat majd, mint bármilyen csecsebecse. Nehéz volt, de nem túlságosan. Visszamentem a tisztásra, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Hallom, hogy Mihail már tombol: „Miért is jöttünk vele?! Fél napot elveszítettünk. Gomba egy szem se, inkább otthon pihentem volna!” Ez mind rám vonatkozik, de nem szólok semmit, csak mutatom a gombával teli kosarat. Látom, hogy Mihail legszívesebben azt mondaná, hogy a gombáért a szomszéd piacra futottam, és rubelenként vettem csomóját, de ilyet ő nem mond, inkább kijelenti, hogy ezek a gombák fabatkát sem érnek, mind mérgesek, még azok is, amelyek vargányának látszanak, és különben is ezek egyáltalán nem vargányák, hanem sátángombák — van ilyen, de minden bolond meg tudja különböztetni a vargányától. Raja már majdnem sír, bánja, hogy elcsalt, de engem valahogy nem kedvetlenít el különösebben az egész… Ekkor Mihail meglátja a vasdarabot, és kijelenti, hogy azonnal el kell dobni, és ő egyáltalán nem érti, hogyan dobálhatnak el az emberek mindenféle vasdarabokat az erdőben, mintha én szórtam volna tele ilyenekkel az erdőt, és kiragadja kezemből a vasat. Aztán, mondván, hogy mi tönkretesszük a természetet, a bokrok közé hajítja. Próbálom humorosan elütni a dolgot, mondom neki, hogy ő maga teszi tönkre a természetet, én ugyanis a vasdarabot a szobámba akartam tenni, ott senkit sem zavart volna. Itt meg a bokrok között valami nyúl majd megsebzi vele magát. Ezekkel a szavakkal bemászok a bokorba, fogom a vasat, és viszem tovább. Mihail morog, de hát érdekel is az engem.

Aztán, amikor már a villamoson utaztunk, Mihail megint észrevette a vasdarabot, és újra foglalkozni kezdett vele. Forgatta erre-arra, valamilyen különös szimmetriatengelyt látott meg benne, és a fogaskerékben is felfedezett valamit, és szidni kezdte a konstruktőröket, akik eddig ilyen egyszerű dologra nem jöttek rá, hanem kitaláltak mindenféle mást, és vele, Mihaillal nem osztották meg gondolataikat. Aztán végleg elvette tőlem a vasat, és azt mondta, meg kell mutatnia főnökeinek, mert mégiscsak gyalázat — pénzt nem adnak, mások meg csak kidobálják az ablakon. Mondom neki, hogy nincs szándékomban megválni a vasdarabtól, a tálalóra fogom tenni. Mihail már majdnem sírva fakadt, mégsem adtam volna oda neki, de Raja olyan esdeklő szemmel nézett rám, hogy beadtam a derekam. Mihail pedig szavát adta, hogy feltétlenül visszakapom, mihelyt megmutatta főnökeinek. Többet a vasdarabot nem láttam.

— Nagyon nehéz nekem a férjemről beszélni. Tudom, hogy sok hibája van, de melyikünk tökéletes? Mihail nagy gyerek. Nem volt könnyű az élete. Igazságtalansággal, meg nem értéssel kellett szembenéznie. Higgyék el, Mihail nagyon tehetséges konstruktőr, és talán az én hibám, hogy nem noszogattam, nem piszkáltam a hiúságát, sőt elnéző voltam vele. Mint anya, aki tudja, hogy nem szabad a gyereket kényeztetni, mégis kényezteti. Ezért történt minden, én vagyok a hibás.

Hogy mondják? Igen, nekem akkor a villamoson természetesen Marina mellé kellett volna állnom. De nagyon elfáradtam aznap: sokat jártuk az erdőt, gomba alig volt, Mihail kedve elromlott, és amikor észrevettem, mennyire szeretné megszerezni azt a játékszert, úgy döntöttem, hadd legyen meg a kedve, talán mint tervezőnek is hasznára válik. „Néha elég neki egy kis lökés, hogy a fantáziája meginduljon, és hát ez végül is mindenki javát szolgálja. Marinánál meg csak díszként állt volna az a vasdarab a tálalón, haszontalanul.

Marina, a csodálatos, okos és jószívű Marina hallgatott rám, és bár nem szívesen vált meg a vasdarabtól, odaadta Mihailnak.

Otthon Mihail egész este rajzolt, arról beszélt, hogy megdöbbenti a vasdarab mesébe illő aszimmetriája, minden oldalról megnézte és lemérte, azt mondta, elviszi valahová, én azonban nem nagyon hittem benne, mert Mihail már annyiszor lángolt, és aztán kihunyt benne a lelkesedés, így volt a vassal is, két nap múlva már nem érdekelte. Ott hányódott az asztalon, mondtam is neki: „Adjuk vissza Marinának, már kérte.” Mihail persze felfortyant, én nem folytattam a vitát, hanem reggel lopva kivittem a vasdarabot az erkélyre, és ott hagytam. Úgy gondoltam, ha azonnal odaadom Marinának, Mihail észreveszi, és nagyon bánatos lesz. így meg ha keresi, majd azt mondom, ott van az erkélyen. Eltelik néhány nap, és elfelejti.

Nem, én akkor nem vettem észre semmit. Ugyanolyan volt a súlya is, a nagysága is. Másnap nagy eső volt, Mihail kinézett az ablakon, és meglátta a vasdarabot. Nagyon elkeseredett, behozta, megtörölte, és azt mondta, én egyáltalán nem gondolok a jövőjére. Elnézést, hogy így beszélek Mihailről, de akkor nem tudtam magamon uralkodni, megmondtam, hogy az ilyen játékok csak az élet illúzióját keltik, az igazi élet pedig elmegy mellettünk. Goromba voltam, túl sok jött össze, és én igazságtalanul rátámadtam. A súlyos szavak után úgy járkáltam, mint egy megvert kutya, Mihail is elkomorult, újra mérni kezdte a vasdarabot, és rajzolt valamit. Aztán, amikor már megvacsoráztattam, és újra szóba állt velem, hirtelen azzal állt elő, hogy én rossz vonalzót csempésztem a keze alá. Nem értettem. Milyen rossz vonalzót? Minden vonalzó egyforma. Nem — mondja én minden mérését elrontottam, hol van az ő vonalzója? No, megtaláltam a vonalzót, újra lemérte a vasat, feljegyzett valamit, teljesen elkeseredett. Megsajnáltam, odamentem hozzá, először szóba sem akart állni velem, magában morgott, aztán megszánt, és elém tette a vasdarabot. „Megnőtt egy kicsit” — mondta. Ránézek, nem látok semmit. De nem álltam le vele vitatkozni, gondoltam, nagyon kimerült. A vasdarabot csak este vettem kézbe, amikor Mihail elment valahová. Alaposan megnéztem, és úgy tűnt, hogy az oldalán egy másik kerék nőtt, kicsi, egészen kicsi, mint egy borsószem. Hol mutassam meg ezt a kis kereket? Ezen a rajzon? Igen, itt volt.

És akkor elkövettem még egy hibát. Megmondtam Mihailnak, itt az ideje, hogy megmutassa a szakembereknek. Bizonyára elvesztették, és most keresik. Az önérzetére is próbáltam hatni. „A te intuíciód — mondtam — kezdettől fogva azt súgta, hogy a vasdarabbal valami nincs rendben.” „Nem, az intuícióm becsapott” — közölte, és rám parancsolt, hagyjam békén, majd ő eldönti, mit kell tennie. Nekem kellene — gondoltam de annyi a dolgom… Még egyszer megmondtam, hogy én az ő helyében… és így tovább. Felfortyant, és a vasdarabot a szemetesvödörbe dobta. Én meg lopva újra kivittem az erkélyre, hogy majd visszaadom Marinának.