Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Eltelt három-négy nap. Nem is néztem a vasdarabra. Hogy eső volt-e? Igen, azokban a napokban mindig esett. A balkonra csak negyedik nap este mentem ki, hogy megnézzem a virágokat. Már sötétedett, és amikor megbotlottam a vasdarabban, nem is értettem mindjárt, miről van szó. Nagy, bonyolult alakzat feküdt előttem, minden oldalán több kis kerékkel, amikor pedig lehajoltam, és megpróbáltam felemelni, látom, hogy eltörte a virágládát. Ott hever a földön, és csillog a szürkületben. Úgy megijedtem, hogy Mihailért kiáltottam. Mihail kijött, úgy csinált, mint aki nem csodálkozik, sőt azt mondta: „Tudtam.” Az ördög mondatta velem: „Tudtad, hogy a vasdarabod eltöri a virágládát?” De ő komolyan válaszolt: „Ez egy öngerjesztő automata rendszer, az a gyanúm, hogy más csillagrendszerekből küldték ide információgyűjtés és tárolás céljából.”

Lehet, hogy a szavakra nem pontosan emlékszem, de az értelmük ez volt. Én meg még olajat öntöttem a tűzre: „Hát a szemetesvödörben lehet is információt gyűjteni!” Mihail óvatosan felemelte a vasdarabot, szó nélkül bevitte a szobába, egyenesen az abroszra tette, mint egy kristályvázát. Akkor én is megszemléltem. Amit korábban vasdarabnak lehetett nevezni, az most egész gép volt. Az a borsónyi kerék is tenyér nagyságúra nőtt, nem egyszerűen kerék volt már, hanem három részből álló, egymásba folyó valami, és ha az ember hozzáért, forogni kezdett. Fogaskerékből nyolcat számoltam. Voltak ott vezetékek, kristályok meg minden. Igazából nem hittem el, hogy egy automata rendszer fekszik előttem, de persze meglepődtem, és azt mondtam: „Elviszed hát végre?” Szinte riadtan nézett rám, és így pattogott: „Megbolondultál! Ez az én egyetlen esélyem!” A sarokba hurcolta a gépet, az íróasztalára, és kezdte rajzolni, mérni, mint a gyerek az új játékot — nem adom és kész! Hát mit kellett volna tennem? Felhívni a rendőrséget vagy a Tudományos Akadémiát? Kérem szépen, van nálunk egy vasdarab, minden oldalán kerekek, az erdőben találtuk, az erkélyen nő, a férjem pedig úgy véli, hogy a marslakók küldték hozzánk, hogy információt gyűjtsön.

Akkor este Mihail sokáig üldögélt a vasdarab mellett. Én elaludtam, mert kimerített az a nap, de nagyon nyugtalan voltam, s valami kellemetlen előérzet felébresztett. Látom, hogy Mihail az asztalra borulva alszik. A gép megint nagyobb lett, már majdnem az egész asztalt elfoglalta, a virágváza mellette fekszik, a fogaskerekek döntötték le, a víz kiömlött belőle, de a padló száraz és az asztal is. És akkor az az érzésem támadt, hogy az a gép él. Élő, okos, alattomos, szomjas, de majd éhes is lesz — és elfogott a rémület. „Misa! Misa! Jól vagy?” — kiáltottam. Misa felemelte a fejét, elnehezült szemhéjával pislogott, nem tudta, hol van, mi történik vele. Aztán rám mordult: „Menj aludni!” Engedelmeskedtem, de sokáig nem aludtam, forgolódtam, gondolkodtam és átéreztem, milyen belső harc dúl most Mihailban.

Reggel elmentem dolgozni, Mihail még aludt, ránéztem a gépre. Körülötte szétszórt papírok — egyszerűen szörnyűség. Mind összefirkálva számokkal, képletekkel, rajzokkal. Az egyik kis kerék külön hevert. Megnéztem, talán magától tört le. És akkor megláttam a fűrészt és a fémtörmeléket. Szóval lefűrészelte. Meg akartam kérdezni, de nem mertem felébreszteni. Mindjárt dolgozni kell mennie. Beállítottam az ébresztőórát fél kilencre, és elmentem. Egész nap nagyon rossz hangulatban voltam. Fel is hívtam Mihailt a munkahelyén. Azt mondják, nincs benn. Akkor a lakást hívtam. Mihail sokáig nem jött a telefonhoz, végül felvette, és morcosán beleszólt. Kérdezem, mi újság. Azt feleli: „Minden rendben, nem érek rá.” Kérdezem: „Talán rosszul érzed magad?” „Nem, jól vagyok.” Akkor én buta fejjel szemrehányást tettem neki, amiért lefűrészelte a gépről azt a kis kereket. Ha tudnák, mi történt! „Nem lármáznád fel egész Moszkvát? Én — mondja — éjszakákat nem alszom, keresem a készülék titkát, a jövőm függ tőle. Ez az egyetlen és talán utolsó lehetőségem, hogy elinduljak 4 halhatatlanság felé. — így mondta: „a halhatatlanság felé”. — Nekem most, azonnal, még ma meg kell fejtenem ennek a szerkezetnek a működési elvét — folytatta. — Ez az istenek ajándéka, nekem küldték, személyesen nekem, hogy kihívják az önérzetemet, tehetségemet.” És letette a kagylót.

Még vagy két órát kínlódtam a munkahelyemen, aztán elkéredzkedtem és rohantam haza. Mihail nagyon ideges, csak el ne kövessen valamit! Sajnáltam Misát is, a gépet is. Tudom én, hogy nem lehet összehasonlítani egy élő, hozzám közel álló embert egy nem tudni, honnan való vasdarabbal. De nem tudtam szabadulni attól a borzasztó érzéstől, hogy a gép él. Sokáig vártam a trolibuszt, aztán eszembe jutott, hogy nincs otthon semmi. Elfutottam az üzletbe, én vagyok a hibás — amikor megérkeztem, Mihail sehol, a gép apró darabokra törve… Felüvöltöttem. A lakásban fojtogató füst terjengett. Mihail még a jegyzeteket és a papírokat is elégette. Nem bírta a feszültséget, nem tudott megbirkózni a maga esélyével. Éppen ettől féltem. És akkor nyílt az ajtó, megjelent Mihail hetykén, vidáman. „Mit tettél?” — kérdeztem. Zavarba jött, mert későbbre várt. „Miért, bántottalak talán? — kérdezte, majd így folytatta: — Tovább gondolkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy ez számunkra idegen, gonosz értelem. Nem vagyok képes megérteni, sem én, sem az emberiség. Harcolni kell ellene…” És ott állt előttem, mint egy rakás tehetetlenség.

— Egyáltalán nem értem, hogy mi ez a kihallgatás, és úgy gondolom, nincs joguk hozzá. No jó, tegyük fel, hogy nem kihallgatás, hanem beszélgetés, akkor is, mi itt nem egyenlő felekként beszélgetünk. Én semmiben sem érzem bűnösnek magam. Engem az az ésszerű meggondolás vezérelt, hogy ez a szerkezet egy idegen és számunkra ellenséges értelem szüleménye, és ha én nem semmisítem meg, az egész világ elpusztulhat tőle. Hogy milyen alapon állítom ezt? Tapasztalatom, mérnöki és feltalálói tapasztalatom, végtére is intuícióm alapján.

— Ez nem logikus, Mihail Anatoljevics. Ha ön annyira meg volt győződve az igazáról, mi késztette arra, hogy másnap összeszedje a roncsokat, és behozza az intézetbe?

— Ezt az alakot én megöltem. De a darabjai még jó szolgálatot tehetnek a tudománynak. Lépésem világos.

— Felesége ragaszkodott hozzá, hogy így tegyen?

— Szó sincs róla. Feleségem csekély műveltségű asszony, fel sem foghatta, mi motiválta cselekedeteimet. Miért, talán ő azt mondta?

— Nem. Ő erről nem beszélt. Én tételezem föl, hogy a felesége, amikor meglátta az ön kutatómunkájának gyümölcsét, elhatározta, hogy a maradványokat elviszi valahová, ön pedig megijedt, és inkább maga tette meg ugyanezt.

— Tehát elmondta, — így volt?

— Ez nem tisztességes játék.

— Ön azt hitte, megmutathatja környezetének, hogy többre képes, mint gondolnák. Amikor pedig ráeszmélt, hogy ez a berendezés meghaladja az értelmét, hogy belőle önnek semmi haszna nem lehet, összetörte, hogy ne kerüljön olyanok kezébe, akik meg tudják érteni, boldogulnak vele, ön pedig nem lesz ott, részvételére nem tartanak igényt.

— Ha fenyegetni akarnak, felállók és elmegyek. Nekem semmi érdekem nem fűződött ehhez a dologhoz. Az emberiséget védtem a kívülről jövő veszély ellen. Feltételezhetnek rólam, amit akarnak, én nem félek maguktól, és senkitől sem félek, sem itt, sem máshol.