Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Vannak az életnek visszatérő helyzetei. Nem voltam otthon akkor sem, amikor Kér megérkezett hozzánk. És akkor sem voltam otthon, amikor kiderült, hogy el kell utaznia.

Rendbe jöttem, nem óhajtottam otthon ülni egész szünidőben. Ezt Kér is megértette. Ekkorra már ő is megerősödött, járkálni tudott a házban, tanulni kezdett; elhatározta, mégis megpróbálkozik az egyetemmel. Én elindultam egy csoportos, kéthetes kajaktúrára. Kér Moszkvában maradt.

Emlékszem, egy este a tábortűz mellett hevertem, néztem a csillagokat, és azt gondoltam: „Az egyiken ott élnek az én Kerem rokonai, és fogalmuk sincs, milyen messzire vetődött el egy szegény társuk; és hogy kockáztatnia kellett életét a nővére miatt, aki nem is a testvére, és akiről azelőtt tudomást sem akart venni.” Még arra is gondoltam, milyen lehet neki, ha ugyanezeket a csillagokat nézi, és ugyanezekre a dolgokra gondol.

Ekkor hallottam meg, hogy idegen kajak kötött ki, más turisták érkeztek. Nem álltam föl — nem volt kedvem. Csak fél füllel hallottam, miről beszélgettek, így ért el hozzám, amit egyikük, teát kortyolgatva, el újságolt:

— Láttátok ti már a denevéreket?

— Kiket? — kérdezte Irina, a barátnőm.

— Hát akiket néhány éve találtak a kozmoszban, és a Földre hoztak. A denevérekről beszélek.

Most már hegyeztem a fülemet. Tehát róluk van szó. Igaz, ezt a nevüket még sosem hallottam. De hát mit lehet tenni — valamilyen nevet kell hogy adjanak nekik az emberek.

— Tudom, láttam már — mondta Irina közömbös hangon. Irina zárkózott ember, nem állt neki magyarázkodni, hogy az egyik ilyen denevért nagyon is jól ismeri.

— Én még sosem láttam — szólt ismét az újonnan jött. — De most igen, és majdnem valami zűr történt miatta. Már vagy másfél órája jöttünk a folyón, mikor a felhők közül kivágódik egy hatalmas madár…

— Egy bőregérféle — javította ki a másik.

— Jó, legyen bőregér. Egyenesen felénk tartott. Jó, hogy nem vadászok vagyunk, és nincs nálunk fegyver.

Felugrottam. Valami történt. Kér engem keres.

— Katyerinka — hívott Irina. — Hallottad?

— Hozom a kajakot — mondtam.

— Persze, jól van.

Kerestem az evezőket a sötétben. Szergej segített vízre tenni a csónakot.

— Veled menjek? — kérdezte.

— Ne gyere. Egyedül gyorsabban haladok.

— Nincs igazad. Ketten evezünk. Nem vitatkoztam tovább.

— Ott körözött egy darabig fölöttünk, aztán elrepült — hallottam még a hangot.

Éjjel 3-kor értünk a telepre. Ott várt a távirat a postán, apámtól: „Azonnal gyere haza. Kér elmegy.”

Az „elmegy” szó sújtott le igazán: hétköznapi volt és visszavonhatatlan.

Felébresztettem az erdészt, és addig könyörögtem, míg kölcsönadta szolgálati gépét; azzal repültem haza. Ha egyenesen az űrrepülőtérre mentem volna, talán még elérem Kert.

Otthon senkit sem találtam. Csak egy géppel írt üzenet várt rám Kertől, szabályos, közönyös betűkkel: „Visszajövök.”

Ez minden. A videofonhoz rohantam, felhívtam az információt. Megtudtam, hogy a különjárat hat perc múlva startol, már nem tudnak odakapcsolni.

Pedig még odaérhettem volna. Mert a különjárat még félórát — várakozott — kijuthattam volna a reptérre saját tartalékgépemen. De én ehelyett az ágyra vetettem magam, mint egy kis hülye, és bőgtem. Szörnyen haragudtam a sorsra, magamra, apámra, aki nem értesített időben, Kerre, aki nem talált rám. Akkor még nem tudtam, hogy éppen Kér miatt késett a gép indulása, ő ugyanis végigkutatta az Oka mentét, hogy megtaláljon, és félholtan ért vissza, úgy vonszolták be az űrhajóba a többiek, erőszakkal. Mert perceken múlt minden: az űrhajó, amely az ő rendszerük felé indult, nem is a Földről startolt, hanem a Plútóról, ott kellett tehát átszállniuk a planetáris űrhajóról a csillagközire. És mindez az utolsó pillanatban derült ki, mert az információ Kér bolygójáról váratlanul érkezett a Földre, és nem tudták azonnal megfejteni.

Kisírtam magam, majd bementem Kér szobájába. Minden a helyén volt. Semmit sem vitt magával, csak három mesekönyvet.

Márkus István fordítása

Egyszer, csak egyetlenegyszer láttam, hogyan pusztult el egy űrhajó. Ember nem látott még olyat.

Rövid idő alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember a bent ülők helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manővert. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak el számították a sebességet.

A hajó már leért a lejtős leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtőzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az űrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, székében lapulni kezdett. Egyre jobban lefékeződött, csak időnként repültek fel belőle fekete pontok, az űrhajó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok műve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült. Az űrhajó meghalt, az agyam azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó eresztékek dörgő zaját, a felhasadt fém sikolyát, a levegő süvítő hangját, mely kristályosán rakódott le a falakra. A bent ülők mindebből csak a legelejét hallhatták.

A videó ernyője sokszoros nagyításban egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt, melynek szétfolyt fehérjéje különös szegélyt alkotott a sárgája körül.

— Vége — mondta valamelyikünk.

Igazi méreteiben és drámai ságában azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt, amikor űrcsónakon leereszkedtünk a kráter peremére, s egyszerre átérezhettük a tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát befedő óriási roncsdarabokká lettek, a hajó egyes darabjai, a hajtómű, a fúvókák, a fékezőoszlopok úgy hevertek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna szét a játékait. Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebbe a szétlapult űrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.

A roncstól ötvenmétemyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban levő személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány valószínűleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becsapódás erejétől kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristály vizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem először fordul elő, mióta az ember meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülőgépből, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyőfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet.

A lányt beraktuk az űrcsónakba. Eszméletlen volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal nem részesítjük elsősegélyben, ő is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételű alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen, számunkra azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtőznek e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren csillogó fürtjei alatt.

Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány, mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak, sőt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását. Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lényhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszichológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülő pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tőlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal. A jelöltnek először le kell győznie ösztönös ellenszenvét, majd ékes tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot. Elképzelheti például, hogy ez a pók egy magányosan kóborló helybéli poéta, a tücskök és bogarak békeszerető társadalmának örökös megbízottja.