Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Ne haragudj — mondta —, tőled még el sem búcsúztam. Hangja most más volt, mint eddig, a fordítógép közvetítette csak, amit valaki előrelátóan a kijárat fölé helyezett.

— Húzd le te is a kesztyűd — kérte. — Csak mínusz ötven fok van.

Levettem a kesztyűm. Senki sem akadályozta meg, pedig a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért Hótündér.

Nem éreztem fagyos hideget. Sem akkor, sem később, amikor hirtelen az arcához fogta a kezemet. Későn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.

— Semmiség az egész — nyugtatott meg. — Majd elmúlik, ha pedig nem, annyi baj legyen.

— Megbolondultál? — korholtam.

— Vedd vissza a kezedre a kesztyűt, még lefagy — figyelmeztetett.

Az asszony valamit fölkiáltott neki.

Hótündér rám nézett, szeme sötétkék, teljesen száraz lett.

Útban a várakozó jármű felé, még egyszer hátrafordult, s magasba emelt kézzel búcsút intett nekünk, nekem.

Balogh Éva fordítása

Kolja Sironyin leszálláskor beszorult a vonatajtóba, a horgászok pedig, akik féltek, hogy közben elindul a vonat, ingerülten lökdösték lefelé. Kolja a melléhez szorította a csónakmotort, amely folyton előre akarta dönteni, hátizsákja azonban visszahúzta, és ettől visszanyerte az egyensúlyát. Ezt még kibírta volna valahogy, ha nem lett volna még egy összecsukott, kétkerekű kézikocsija is, olyasfajta, amivel az öregasszonyok járnak bevásárolni a piacra, csak jóval nagyobb és korszerűbb. A kocsi Sironyin vállán lógott, folyton balra húzta, és mindenhova beleakadt.

Amikor Kolja végül is az állomás faépülete előtti szilárd homokon találta magát, még sokáig támolygott, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Körös-körül sátrak, kajakok, hátizsákok és horgászbotok úsztak a levegőben, anorákos, viharkabátos és gumicsizmás emberek szaladgáltak ide-oda. A vonat mindössze egy percet állt Szkatyinban, de minden kocsiból legalább húsz ember tolongott lefelé.

Miután kifújta magát, Kolja szétnyitotta a kocsit, majd rákötözte a motort és a hátizsákot. A vonat tovagördült, mint egy színpadi díszlet, és a zöld vagonok helyett láthatóvá vált a lankás, Volgába folyó rét a tavaszi mező tarka színeivel, melyeken festőién rendeződtek el a facsoportok és a falvak. Horgászok és turisták siettek arrafelé, a vasút mögé, ahol a horgászklub, a víz és a távoli erdő várta őket. Koljának nem kis fáradságába került, amíg fölemelte a kocsi fogantyúját, és elkezdte húzni maga után az ellenkező irányba, a töltés mentén a vasúti híd felé, ahol a Hl opuska folyó partján rá kellett fordulni a Gorogyiscse faluba vezető erdei útra.

Az út egyenetlen volt, és jókora sárgödrök bukkantak fel rajta, melyek közölt zavaros patakocskák csordogáltak a Hlopuskába. A kocsi minden átkelésnél belesüppedt a sárba, és Sironyin, miután száraz helyre vonszolta, mindig leült pihenni. Mellette motorkerékpáron robogtak el a falubeli srácok, a Hlopuskán pedig a mopedekkel versenyezve motorcsónakok húztak el, és Sironyin hallásra meg tudta állapítani, melyiknek milyen motorja van, és mi a hibája. A legtöbb motorcsónak Vegerkával volt fölszerelve, a többieken egy— egy Vihr berregett. Az állomástól a folyón lehetett a legbiztosabban és a legkönnyebben megközelíteni a partján levő falut, a nagymamának azonban nem volt motorcsónakja, és azt sem tudta, hogy mikor érkezik Kolja.

Sironyin úgy vonszolta a kocsit, mint a rabszolgák a köveket Künn fáraó piramisához, és eközben mellékes dolgokról igyekezett gondolkozni, arról, hogy miért lesz egyre keskenyebb az út, ahogy távolodik az állomástól, holott semerre sem ágazik el, és hogy a lába alatt miért cuppog a víz, amikor lefelé, a folyóba is folyhatna. Vagy hogy mit fog szólni a nagymama, amikor beállít hozzá. Hiszen várja őt, de mégis úgy tesz majd, mint aki roppant meg van lepődve, és azt fogja hajtogatni, hogy ha már ilyen öröm érte, akár nyugodtan meg is halhat. A nagymama három évvel ezelőtt volt hetvenhat éves. Tavaly szintén hetvenhat volt…

Sironyin azután egy látszatra sekély, de csalóka tócsával került szembe, amely inkább hasonlított egy óceáni árokhoz, mint pocsolyához. A kocsi eldőlt, és a motor kis híján beleesett a vízbe. Nem volt más hátra, Koljának fel kellett áldoznia magát, s csaknem derékig bemászott a sárba. Ekkor ünnepélyes fogadalmat tett, hogy amint hazacipeli a motort, rögtön kipróbálja, aztán bezárja a fészerbe, és soha az életben nem tér ide vissza. Elege volt már az egészből. Megpróbálta kicsavarni a nadrágját, mire a barnás lé a cipőjére csörgött. Akinek van egy kis sütni valója, nem vesz ismeretlen típusú motort, és nem rohan hanyatt-homlok a vízhez — szidta magát Kolja.

Gorogyiscse a Hlopuska túlsó partján van. Kolja leereszkedett egészen a folyóhoz, és átkiáltott a túlpartra. Válasz nem jött, bár voltak ott néhányan, akik a csónakjukat festették, a fürdő nagy égerfája alatt pedig halászok szundítottak. Szergej nagy nehezen mégiscsak fölismerte Kolja hangját, és csónakján átment érte. Visszafelé elmesélte, hogy Kalinyinban kihúzták az egyik fogát, Gluscsenkáék eladták a házukat, és Klava, a brigádvezetőnő vadászkutyakölyköt vett. Koljától még megkérdezte, hogy megy neki a tanulás, igaz-e, hogy kitűnő tanuló és az iskola legjobbja. Kolja tudta, hogy ezeket a rágalmakat a nagymama terjeszti róla a faluban, s azt felelte, hogy nem éppen tündököl, de az iskolából még hátravan egy éve és-két hónapja.

A nagymama már a parton várta, amikor pedig meglátta Kolját, integetni kezdett, és könnyezve mondta, hogy nem bízott abban, hogy megéri ezt a nagy napot, és most már nyugodtan fog meghalni. Szergej segített hazacipelni a motort, s megkérdezte, hogy milyen típusú. Kolja azt felelte, hogy Burun.

— Nem jársz vele jól — mondta váratlanul Szergej, bár aligha hallhatott róla, hiszen csak most jelent meg a piacon.

— Miért nem? — csodálkozott el Kolja.

— Tyimohinéktól tegnap valaki ugyanilyet hozott Moszkvából, és most igencsak szitkozódik. A Nyurkin fiú is ilyet akart venni, de lebeszélték róla.

Kolja elkedvetlenedett egy kissé: arra számított, hogy rajta kívül senki sem hallott még erről a motorról.

A nagymama hallotta a beszélgetésüket, és elszomorodott, mert ebben a faluban a motor olyan volt, mint a forradalom előtt a ló. Hajó motorod volt, tiszteltek. Ha pedig vackot vettél, akkor nem lehetsz valami éles eszű.

— Érdekes egy motor — mondta Kolja, csak azért, hogy megnyugtassa a nagymamát. — Ha akarjátok, megmutatom a prospektust. Garantálva van a negyvenöt lóerő, és mindössze húszkilós. És kevesebbet fogyaszt, mint a Vetyerok.

— Akkor sem jó — gyújtott rá Szergej egy cigarettára.

— Ne beszélj hülyeségeket! — mondta szigorúan a nagymama. — Neked mindegy, hogy motorról van szó vagy egy darab kőről, így is, úgy is vízbe dobod.

A nagymama arra célzott, hogy Szergej még tavaly, egy lakodalomból hazatérőben elhagyta a motorját a Volgán. A nagymama ettől kezdve hűséges híve lett a Burun-45 motornak. Este föltette a szemüvegét, és elolvasta az egész prospektust. Időnként abbahagyta az olvasást, ujját a soron tartotta, hogy el ne tévessze, és egészen más jellegű kérdéseket tett föl.

— Apa adott pénzt?

— Még a télről maradt — mondta Kolja, miközben kicsomagolta a motort, és eltávolította a gyári védőréteget. — Eladtam a biciklit, és persze apa is segített.