Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Hogy lesültél, úgy nézel ki, mint egy néger! — lelkesedett Emma.

— Jót tesz neked a falusi élet — szólt Tanya is.

A vendégek egy lábasnyi húst és mindenféle fűszereket hoztak magukkal a saslikhoz, valamint moszkvai híreket: ki hova utazott, és hová készül. Kolja bemutatta őket a nagymamának, és megmutatta a darabokra szedett motort, mely azonban nem tett rájuk különösebb benyomást, lévén Valjuzsanyin tipikusan humán beállítottságú, aki a bölcsészkarra jelentkezett; a lányokat pedig csak annyira érdekelte a motor, mint egyfajta közlekedési eszköz, ők inkább a nagymama báránykái vagy valamilyen virág láttán álmélkodtak. Kolja furcsállotta, hogy ilyen köznapi dolgok is lelkesedést váltanak ki belőlük, gondolatai folyton visszatértek a motorhoz, s hiába próbálta leplezni, Emma mégis észrevette:

— Bánt valami? Unatkozol velünk? — kérdezte.

Ezt pedig úgy kellett értelmezni, hogy már nem úgy viselkedsz velem, mint a télen.

— Tévedsz — válaszolta Kolja röviden.

Kolja azután átvitte barátait a szigetre, helyet kerestek maguknak a sátrak között, saslikot sütöttek, furödtek, daloltak, és még jó is volt, hogy Kolja figyelme elkalandozott, mert amikor kikísérte őket az állomásra, és a vonat után integetett, egyszer csak rájött, hogyan lehet rögzíteni a kormánymű váltóját.

— Az a kis fekete lány nagyon tetszett nekem — mondta a nagymama, amikor Kolja hazatért olyan helyes, jól nevelt volt.

A nagymama választ várt, szeretett volna elmélyedni ebben a nagymamákat mindig érdeklő témában, de Kolja csak morgott valamit a bajusza alatt, elővette a szerszámait, és gondolkozott: Ha itt még vágok egy milliméteres lyukat…

Kolja Sironyin július tizenkettedikén fejezte be a motorral folytatott harcát. Ki tudja, hányadszor ment már le a partra, és erősítette oda a motort a tartótőkéhez. A nagymama már le se ment a vízhez. Kolja végignézett a háztól a partig vezető ösvényen, melyet igencsak letaposott ezekben a hetekben. Azután az evezővel ellökte magát a parttól, és nagy nehezen kikecmergett az embemagyságúra nőtt nádasból.

Sironyin beindította a motort, s amikor az bemelegedett, sebességbe kapcsolt, és a csónak fara engedelmesen belesüppedt a vízbe. A csónak vízporfelhőt kavarva siklott, s a motor olyan csendesen, megbízhatóan és magabiztosan zúgott, akár egy elegáns autóé. A vasúti híd úgy közeledett, mintha dróton húzták volna, fütyült a szél, és Kolja megelőzte Gavrilov motorcsónakját, amely szinte egy helyben állt.

— Jól van — mondta Kolja a motornak. — Egy-null a javunkra.

Kolja nem ünnepelt, elege volt már az egészből. A többiek kirándultak, napoztak, míg ő megszállott iparosként töltötte el a szünidejét. A nagymama először nem akart hinni a fülének, csak később szólalt meg:

— Mi, Sironyinok, szörnyen makacsok vagyunk.

Kolja már Moszkvában volt, amikor egyszer csak csöngött a telefon.

— Téged keresnek — mondta a mama gyanakodva. — Egy nagyon kedves női hang.

A nagyon kedves női hang megkérdezte:

— Nyikolaj Viktorovics Sironyinnal beszélek?

— Igen — mondta Kolja.

— Abból a boltból zavarom önt, ahol a Burun-45-ös motort vette. Semmi hírt nem kaptunk még öntől: Elégedett a motorral?

— De még mennyire! — válaszolt Kolja komoran. — Köszönöm szépen a figyelmet.

Letette a kagylót. Persze, annyi reklamációt kaptak, hogy most az egész gyár ellen bírósági eljárás indul ezért az ostobaságért. Úgy kell nekik. Képzelhetjük, hogy szidhatták az eladók a gyárat. Mennyi mindent el kellett tűrniük.

Ismét csöngött a telefon.

— Bocsásson meg — mondta ugyanaz a női hang megszakadt a vonal.

Biztos abban, hogy az ön motorja működik?

— Igen — mondta Kolja, miután úgy döntött, hogy nem fogja sajnálni a kontárokat. — De csak azért, mert egyetlenegy eredeti csavart sem hagytam benne. Nyugodtan beperelhetik a kontárokat.

A hölgy elnevette magát.

— Köszönöm szépen.

Három perc múlva egy izgatott basszus hang jelentkezett a telefonban, és engedélyt kért, hogy megtekinthesse Sironyin úr motorját.

— Szintén a boltból beszél? — kérdezte csodálkozva Kolja.

— Nem.

— Akkor a gyárból?

— Gondolhatja, hogy onnan.

— Akkor hát figyeljen — mondta Sironyin keményen. — Önök nem fogják látni az én motoromat, önöket úgyis elítélik. És én nem fogom sajnálni.

— De kérem — könyörgött a basszus hang.

— Az én motorom a Volgán van — kiáltotta Kolja. — Mit képzel, majd három óra hosszat bumlizok, hogy örömet szerezzek maguknak?!

— Kolja! — kiáltott a mama a konyhából. — Hogy beszélsz?!

— Nem kell bumliznia — mondta a basszus hang. — Csak adja meg a címét, adjon engedélyt, hogy megtekinthessük a motort, és mi odamegyünk helikopteren. Ha van egy kis szabad ideje, ön is velünk tarthat.

— Micsoda? Helikopteren? Bolondot járatnak velem?

— Miért tennénk ilyet?

— Kolja, gyere vacsorázni! — szólt a mama. Te teljesen elkanászodtál a nyáron,

— Gorogyiscse a falu neve, kalinyini járás mondta Kolja váratlanul, mert hirtelen belátta, hogy a hang nem tréfál, nekik valóban minden olyan balul sikerült, hogy még helikopterre sem sajnálják a pénzt, csak hogy lássanak egy működő Burun-45-öt. Hát hadd nézzék meg!

— Látod — mondta a mamának, s hangjában büszkeség érződött az én motoromtól függ a gyár egész sorsa.

— Holnap még ki is tüntetnek — mondta a mama, akit azért komolyan bántott, hogy fia ennyire durva lett.

A gyáriak másnap már Sironyinéknál voltak. Kitüntetés nélkül ugyan, de ott voltak, egy komoly, kövér, vastag keretes szemüvegű úr és egy zilált, meghatározhatatlan korú férfi.

— Nyikolaj Viktorovicsot keressük — mondta a komoly és kövér úr.

Az apa, aki ajtót nyitott, nem értette a dolgot, és visszakérdezett: — Talán Viktor Sztyepanovicsot?

— Nem — mondta a komoly és kövér úr. — Nyikolaj Viktorovicsot. Ön vett Burun-45-ös motort?

— Kolja — szólt az apa.

Kolja az ajtó mögött állt, és mindent hallott. Rögtön kiment az előszobába.

— Nyikolaj Viktorovicshoz van szerencsénk? — kérdezte a komoly és kövér úr cseppet sem csodálkozva.

— Igen. Én vettem Burunt, és velem beszélt tegnap telefonon.

— Helyes — mondta a kövér úr, és a zilálthoz fordult. — Mit tegyünk hát?

A zilált úr félrehajtotta a fejét, és rákacsintott Koljára.

— Senki sem segített?

— Miben? A motorjavításban? Senki. Nem is engedtem volna, mert összetörte volna a fejét, az biztos.

— Helyesen tetted — mondta a kövér úr. — Most pedig gyere velünk!

— Elnézést — szólt közbe apa —, de nem egészen értem…

— Szeretnénk, ha a fia eljönne velünk a kísérleti üzemünkbe — mondta a kövér úr.

„Az én szaktanácsaimra van szükségük” — kívánkozott ki Koljából, de uralkodott magán, nehogy hencegőnek látsszék.

— Ne haragudjanak, hogy nem megyek ki — szólt ki a mama a konyhából —, de hagymát vágok. Aztán nekem vacsorára itthon legyél!

— Igyekszünk majd. És köszönöm a segítségét — mondta a zilált úr apának, bár nem volt egészen világos, hogy mi is volt ez a segítség.

A ház előtt egy Volga várta őket, a kövér úr a sofőr mellé telepedett le, a másik pedig Koljával a hátsó ülésre. Kolja kinézett az ablakon, és nagyon szerette volna, ha Emma véletlenül éppen akkor menne el a ház előtt, és megkérdezné: „Hát te meg hova mész, Kolja? Hiszen holnap dolgozatot írunk.” Ő pedig hanyagul válaszolná: „El kell mennem egy gyárba, látod, még kocsit is küldtek értem.” Persze, ha szatyorral a kezében tejért menne a boltba, biztos, hogy legalább húsz ismerőssel találkozna. Bezzeg, amikor kocsit küldenek érte, akkor mindenkit mintha a föld nyelt volna el.