Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi űrhajónk fedélzetén először nyitotta fel őket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettől függne, hogy felrobban-e az űrhajó. Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük végre át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.

Másnap már áttetsző ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott…

Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor, s ennek észrevehetően örült. Hótündér rámosolygott, s azt mondta:

— Az akvárium az ön rendelkezésére áll.

— Nem értem, Hótündér.

— Nem ott tartja a kísérleti csigáit?

— Mondjuk inkább aranyhalnak — felelte Bauer, akit nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.

Hótündémek egyre gyakrabban volt rossz a kedve. Nem is csoda, hisz már hetek óta élt ebben a kis kétszer három méteres üvegszobában. Az akvárium csúfhév nem is állt messze az igazságtól.

— Nekem most mennem kell — mondtam Hótündémek, de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy „de siess vissza”.

Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatban megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellett jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erővel Stuart Mária arcképébe vagy épp Noffetete fej szobrába is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos fiatal teremtés iránt, az érte érzett felelősség, mely önkéntelenül is arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és nemesebbekké legyünk, akárcsak az első randevúnk előtt. Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzés általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ők. De senki sem vette a bátorságot. Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek maguktól.

Este doktor Sztresnyij magához hívatott az interkomon keresztül, s azt mondta:

— Hótündér üzent érted.

— Csak nincs valami baj?

— Nincs semmi baj, ne izgulj.

Rohantam a kórházba, Hótündér már az illuminátomál várt.

— Ne haragudj — kezdte —, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ha most meghalnék, többé sose látnálak.

— Badarság — dörmögte a doktor az orra alatt.

— Maradj itt velem egy kicsit! — kérlelt.

Valamilyen ürüggyel a doktor magunkra hagyott bennünket.

— Szeretnélek egyszer megérinteni — szólt Hótündér. — Szörnyű, hogy még csak hozzád sem érhetek anélkül, hogy meg ne égessem magam.

— Nekem valamivel jobb — feleltem bután —, én legfeljebb megfagyok.

— Nemsokára megérkezünk, ugye?

— Igen — feleltem. — Már csak négy nap van hátra.

— Nem akarok hazamenni — jelentette ki Hótündér. — Amíg itt vagyok, legalább elképzelhetem, hogy megérintelek, ott viszont nem. Tedd az üvegre a tenyered.

Szót fogadtam.

Hótündér az üveg másik oldalán odaérintette a homlokát, s én elképzeltem, ahogy a tenyerem áthatol az átlátszó falon, s megfogja a homlokát.

— Nem nagyon hideg?

Hótündér elvette a faltól a homlokát, és mosolyogni próbált.

— Jó lenne találni egy semleges bolygót — mondtam.

— Milyen bolygót?

— Semlegesei. A kettőnk közöttit. Ahol, mondjuk, mindig mínusz negyven fok a hőmérséklet.

— Az nekem forró.

— Jó, legyen mínusz 45. Megfelel?

— Természetesen meg — felelte Hótündér. — De vajon tud-e úgy élni az ember, hogy örökké csak tűrjön?

— Csak tréfáltam. Még levelet sem tudok írni neked, egészen különleges papír kellene hozzá, ami nem párolog el. Meg aztán, ez a szag…

— És a vízé? A víznek szerinted nincs szaga? — vágta rá Hótündér.

— Nem, tudtommal nincs szaga.

— Nem valami fejlett a szaglásod.

— Látom, megjött a kedved.

— Vajon beléd szerettem volna akkor is, ha földi vagyok?

— Nem tudom. Kezdetben én is szerettelek, de most már tudom, hogy mi sohasem lehetnénk együtt.

— Köszönöm.

Utolsó nap Hótündér rendkívül izgatott volt, mondogatta ugyan, hogy el sem tudja képzelni, hogy elhagyjon minket, és engem, de gondolatban már egészen máshol járt, képtelen volt összpontosítani valamire, összevissza csapongóit. Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok, másik fele azonban már azok között járt, akik haza várják.

Félórája körözött már űrhajónk körül az ő űrcsónakjuk, a fordítógép szüntelenül zümmögött a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási munkával. Bauer jött be a laborba újságolni, hogy megközelítettük a repülőteret. Igyekezett kimondani a nyelvtörő elnevezést is, de nem ment. Hótündér oda sem figyelve, ösztönösen kijavította, majd azonnal afelől érdeklődött, hogy ellenőrizték-e már a szkafanderét.

— Rögtön ellenőrzőm — mondta Gleb. — Ne izgulj, csak harminc lépés az egész benne,

— Meg is akarom tenni — vágta rá Hótündér, észre sem vette, milyen rosszul esik ez G1 ebnek. — Azért nem ártana, ha te is megnéznéd.

— Rendben van — feleltem.

Gleb megvonta a vállát, és kiment. Három perc múlva ismét megjelent, s szétrakta az asztalon a szkafandert. Az egyik légpalack odaütődött a plasztikhoz, mire Hótündér homlokán összefutottak a ráncok, mintha legalábbis szándékosan történt volna. Kikopogott az üvegajtón.

— Jobb lesz, ha beadod nekem a szkafandert, majd magam ellenőrzőm.

Halántékomon lüktetni kezdett az ingerültség. Éreztem, hogy ez már az elválás pillanata, s az idegenség, amely most közénk emelkedik, nem szabadna, hogy megzavarja az elválásunkat.

Az űrhajónk simán talajt ért az idegen bolygón. Hótündér már szkafanderbe öltözve áll. Azt hittem, korábban kijön majd az üvegfal mögül a laborba, de meg sem kockáztatta, megvárta, míg az interkomban felhangzott a parancsnok hangja:

— A kiszálló személyzet öltsön szkafandert! Külső hőmérséklet mínusz 53 fok.

Kinyílt az űrhajónk ajtaja, s aki Hótündértől el akart bú'csúzni, mind ott sorakozott mögötte.

Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral váltson néhány szót, én pedig kiléptem előtte a kijárathoz gurított lépcsőre.

Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak a felhők. Vagy harmincmétemyire tőlünk megállt egy sárga színű jármű, néhány ember kőlapokon állt mellette. Szkafander nélkül voltak, igaz is, ki hord ilyen maskarát, ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a repülőtér óriási méreteiben.

Újabb jármű érkezett, emberek szálltak ki belőle. Hallottam, hogy Hótündér mellém lép. A többiek hátrahúzódtak, magunkra hagytak minket.

De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje. Egyszer csak felismert valakit.

Magasba emelt kézzel integetett neki. A várakozók kis csoportjából kivált valaki, egy asszony, s a kőkockákon a lépcső felé kezdett futni. Hótündér lerohant elé a lépcsőn.

Én meg ott álltam, és vártam, mert már csak én maradtam egyedül, aki még nem vett búcsút tőle. Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is, amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer mellett a reptériekkel való tárgyalásban. Nem maradhattunk itt túl sokáig, egy óra múlva már indultunk is vissza. Az asszony mondott valamit Hótündémek, mire ő felkacagott, és levette magáról a sisakot. Az asszony ekkor a lány arcához szorította a magáét, s én tudtam, hogy most mindketten melegséget éreznek. Kicsit messze voltak tőlem, mégis jól láttam őket. Ekkor Hótündér gyorsan mondott valamit az asszonynak, majd futni kezdett a lépcső felé. Mikor felért a lépcsőn, szemembe nézett, s lehúzta a kesztyűjét.