De rossz szándékot feltételezni erről a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú pillái árnyékot vetnek sápadt, finom orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa szemének színét, valami fondorlatot sejteni, még ha holmi vírusok képében is, nem, ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.
Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam, mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak és szolgalelkűnek tartja most magát, amiért egy segítségre szoruló védtelen fiatal teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi szabályok bürokratikus oltárán.
Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertőtlenített egy próbaszondát, s a szkafander anyagán átszúrva mintát vett az alatta levő levegőből. Azt sem tudtam, végül milyen eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel együtt visszamentem a roncshoz, hogy a belsejébe hatolva újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélőre leljünk. Reménytelen vállalkozás volt, egyike azon reménytelen vállalkozásoknak, melyeket mégis végig kell csinálni, sosem hagyhatja félbe az ember.
— Baj van — szólalt meg a doktor. Éppen a roncs belsejében küszködtünk, de bentről is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb, hiszen az űrhajó darabjait csak a gondviselés tartotta felettünk.
— Mi baj? — kérdeztem vissza a doktort.
— Életben van — felelte de nem tudunk segíteni rajta. Jégből van. Hótündér.
A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumra, a be nem avatottak azonban nem mindig tudták követni szavait.
— Számunkra természetes — magyarázta meg a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül ért el hozzám a hangja, úgy éreztem, nekem, nem a körülötte állóknak mondja hogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.
Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik, a körülötte állók sem.
— Földi nyomáskörülmények között — folytatta a doktor — az ammónia forráspontja mínusz 33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.
Minden világos.
A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem, hogyan néznek most az ott levők erre a fantom lányra, akiről csak le kell emelni a sisakot, s nyomban köddé válik…
Bauer, az elsőtiszt, most sem állta meg, hogy ne csillogtassa szaktudását.
— Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya 17, a vízé 18. Hőkapacitásuk megközelítőleg egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyű, mint a víz, képes leadni a hidrogénionokat. Egyszóval, kiváló oldószer.
Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekből pedig sosem lehet eleget tudni.
— Alacsony hőmérsékleten viszont az ammóniafehéijék meglehetős stabilitást mutatnak — vetette ellen a doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.
Síri csend lett, senki sem szólt egy szót sem.
Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az előzőhöz képest.
Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammóniaszag terjengett. Már az egész űrhajót átjárta az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan küszködtünk a szivárgás ellen.
A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcső— és palackerdő közepén. Egyes lombikokból gumitömlők és csövek nyúltak ki, s tűntek el az üveg válaszfal mögött. Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot vetett a fordítógép.
— Ébren van? — kérdeztem a doktort.
— Igen, már épp hiányolt — felelt tompán és kissé zsémbesen a doktor. Arcát félig eltakarta a szűrőkészülék. Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvő büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.
Szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szűrőt, de nem akartam óvatoskodónak tűnni. Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.
Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt régi arckép, feltűnt Hótündér arca.
— Szerbusz — köszöntött.
Majd rögtön fel is kattintottá a fordítógépet, mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét. Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném hallani az igazi hangját is. Mielőtt bekapcsolta volna a transzlitert, előbb mindig mondott nekem valamit a saját hangján.
— Mivel töltőd a napot? — érdeklődtem. Az üveg válaszfal hangszigetelése nem volt tökéletes, ezért hallani lehetett csilingelő hangját, amikor megszólalt. A fordítógép nem tudta olyan gyorsan fordítani szavait, ahogy az ajkai mozogtak, így néhány másodpercig szabadon gyönyörködhettem arcában, szembogarában, mely olyan gyorsan változtatta színét, mint a szeles, viharos tenger.
— Próbálom felidézni, mire is tanított a mama — közvetítette monoton, közömbös hangon a fordítógép Hótündér szavait. — Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnak kell ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár, gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön ez a tudás.
És már kacagott is, míg a fordítógép még mindig mondta, kissé lemaradva, imént elhangzott szavait.
— Meg aztán tanulok olvasni is — újságolta.
— Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen is az ü betű?
— Jaj, az egy nagyon mulatságos betű! De az / betű még nála is mulatságosabb. Emlékszel, eltörtem a könyved.
A doktor most elfordította a fejét a bűzös lombikokról, s ránk nézett.
— Te is meggondolhatnád, mielőtt könyvet adsz neki. A műanyag könyvlap mínusz 50 fokon megmerevedik és törékeny lesz.
— Úgy is van — helyeselt Hótündér.
Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Ha a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztő hidegséget érzek. О máj dnem forrót.
Negyven percünk lehetett addig, míg Bauer meg nem jelenik a diktafonjával és végeláthatatlan kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje. És ez önöknél hogy van? És az önöknél hogy van? Ez és ez a reakció önöknél hogyan megy végbe?
Hótündér ügyesen utánozni kezdte Bauert, majd elpanaszolta: „De hisz nem vagyok én biológus! Ha viszont hazudnék neki, később kényelmetlen lenne.”.
Volt nálam néhány rajz és fotó, neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek, a városok és a növények. Néhány, számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek tűnő részletre nevetve mutatott rá, s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a távolba révedtek.
— Mi a baj?
— Unatkozom. És félek.
— Nem kell félni, hazaviszünk.
— Nem is attól félek.
Aznap váratlanul megkérdezte:
— Van a lányról is fényképed?
— Miféle lányról?
— Arról, aki otthon vár téged.
— Nem vár senki.
— Nem igaz! — vágta rá. Időnként szörnyen kategorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit. Nem akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.
— Miért nem hiszel nekem? Nem válaszolt.
…Felhők borították el a napot, elsötétült az ég, a tenger hullámai hidegszürkék lettek, csak a széleken viliódzott némi zöldes fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni, mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszínkék, majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett, szeme el színtelenedéit, ha meg haragos volt, zöldesek lettek.
Читать дальше