Kir Bulicsov - Kettészakított élet

És még valami: ebben az évben Kér megtanult repülni. Eleinte tele volt dudorokkal, mert lepotyogott a fáról, a háztetőről. De aztán belejött. Magasra ugyan nem merészkedik, és elég lassan röpköd. Szárnyai, megnőttek, és kezdetleges repülőgépszámyra emlékeztetnek. De nagyon vékonyak. A hátából nőnek ki, mint az őshüllők hártyaszámyai. Olykor megengedi, hogy a nagymama vakargassa a szárnyát; ilyenkor szétteríti, s ez elég fantasztikus látvány. Képzeljék el az én intelligens nagymamámat, amint karosszékében üldögél, félig elborítja a szürke, vékony szárny, előtte pedig egy ördögféle kuporog, és hunyorog a gyönyörűségtől. Kér zavarba jön, ha bárki megpillantja ebben az elengedett pózban. Sziszeg, és úgy tesz, mintha csak könyvért vagy lemezért jött volna ide; nagymama pedig zsörtölődik, hogy nem hagyják bizalmasan csevegni Kerrel. Ámbár, biztos vagyok benne, semmiről sem beszélgetnek. Csak hallgatnak, és annak örülnek, hogy együtt lehetnek.

Igazi otthonuk felkutatásának az ügye sehogy sem halad előre. Érthető. Mégis szomorú tudomásul venni, hogy ezeknek a lényeknek egész életüket itt kell eltölteni.

Én már három hónapja edzőtáborban vagyok Moszkvában. Elég jó léghajósnak tartom magamat. Maga a szó, „léghajós”: elég furcsa szó — mindig olyan érzésem van, hogy valami kövér, rózsaszínű dolgot jelent. Én pedig, mint ismeretes, nem vagyok sem kövér, sem rózsaszínű. Ha Kér jobban megtanul repülni, egyszer magammal viszem. Hadd lássa, hogy az 6 ellensége is tud valamit.

Az ember az életben semmit sem lát előre. Lám, most, hogy megtaláltam újabb három év múltán ezt a régi, kétszeres feljegyzésemet, már nem azon tűnődöm, énmagam megváltoztam-e, hanem hogy a dolgok változtak meg, lényegileg. Átolvastam az egészet, nem is akartam folytatni — kamaszkori grafomániám a múlté —, de a magam számára is váratlanul elkezdtem újra írni, elkapott a távoli meg a nagyon is közeli múlt igézete.

Eltelt tehát egy kis idő. Néhány hónap. Persze, ha minden rendben halad, nincs is miről írni. De nagymama beteg lett és meghalt. És mindez szinte észrevétlenül történt. A nagymama örök volt; betegeskedése is természetes dolognak számított. Gyakran gyengélkedett, rossz volt a szíve, de operáltatni nem hagyta magát, az volt a szilárd meggyőződése, hogy a mesterséges szívbillentyű természetellenes. Nagymama úgy halt meg, hogy senki sem volt otthon. Kér aznap egy honfitársához repült, aki úgy száz kilométerre lakik tőlünk, egy magányos professzomőnél. Nem saját szárnyain, hanem repülőgépen utazott, mert nem szereti a kíváncsi tekinteteket, nem állja a kérdezősködést. Ekkor persze már nem harapott, nem sziszegett, ha ismeretlen emberrel találkozott, de igyekezett elmenni mellette vagy elrepülni, egyszóval kerülte a találkozást. Én éppen versenyen voltam; apám, anyám dolgozott. Kér ért elsőnek haza, ő találta meg a halottat. Az persze nem jutott eszébe, hogy mentőt hívjon. Bár ez sem segített volna: nagymama két órával korábban meghalt. Kér ki akarta cipelni a házból és berakni a repülőbe… Ekkor ért haza apám.

Én aztán néhány hétig nagymama halálának hatása alatt álltam. Minden kiesett a kezemből. Hogyan lehetséges? Hiszen itt vannak a holmijai, itt a könyve, amit még végig sem olvasott, a szekrényben a ruha, amit oly pompásra varrt magának hetvenedik születésnapjára, de ami egyszer sem volt rajta azóta. Micsoda igazságtalanság, hogy a tárgyak túlélik az embert. Még az is eszembe jutott, mi lehetett az értelme a régi szkíta szokásnak, hogy mindent elégettek, ami az ember után megmaradt, semmi se emlékeztesse rá a hozzátartozókat. Ismerték a felejtés becsét. Lehet, hogy nem is a szkíták voltak, az is lehet, hogy nem volt igazuk… Nem leltem a helyemet. Nem jártam be az Idő-intézetbe, ahol gyakorlataim voltak; nem mentem el az edzésekre, pedig első helyre tartottak esélyesnek. Mindnyájunknak rossz volt, de úgy tűnt, Kernek a legrosszabb.

Vagy nem találkozott még halállal a maga világában, vagy elfelejtette már, hiszen kicsi volt akkor. A legfurcsább, hogy mindnyájunkat meggyűlölt e halál miatt. Senkivel nem akart érintkezni. Bezárkózott a szobájába, ki sem mozdult. Csak egyszer, amikor lement a földszintre, a könyvtárba, széket tolt a szekrényhez, és levette a régi meséskönyveket, amik egykor az enyémek voltak, aztán nagymama olvasta fel őket Kernek, még az első esztendőben. Én akkor azt hittem, nem is figyel rájuk, sőt kinevettem nagymamát: „Hiszen náluk nem járnak az utcán krokodilok, és azt se tudja, mi az a szórakozottság.” „Ugye megértetted? — fordult hozzá nagymama, és máris folytatta a felolvasást: — Milyen szórakozott az Uszoda utcai professzor…” Kér meg ült a sarokban, és mintha csak a mennyezetet bámulta volna. Most meg összeszedte ezeket a könyveket, bevitte a szobájába, és az ágyához rakta. Mást nem vitt el. A temetésre nem jött el, talán nem is tudta, mi az, vagy egyszerűen nem akart eljönni. A sírhoz sem jött ki soha.

Termete ekkorra zömök, széles lett, akár egy gömb, lába rövid és görbe, ruhát nem hordott, a legnagyobb fagyban sem, szerintem nem is reagált a szervezete a hőmérséklet változására. Csak tavaly vett föl egy hátul gombolódó inget. Amikor nagymama meghalt, kidobta ezt az inget, akkor megértettem, hogy ezt is csak az ő kedvéért hordta. Ám lehet, hogy csak én képzeltem így, mert akkor ez esett jól. És nagyon elesetté vált, olyanná, mint akit becsaptak. Elkezdte a mamát figyelni, gondolom azért, mert hasonlónak találta a nagymamához, és félt, hogy őt is elveszíti. Mamával mi sosem beszéltünk erről, de ő biztosan értette a dolgot, mert a Kerrel való beszélgetéseinek hangvétele (miféle beszélgetések? — a mama beszél, ő pedig, mint mindig, hallgat) valahogy cinkossá vált, mintha ők tudnának valamit, amit nekünk, be nem avatottaknak nem szabad megtudnunk.

Velem Kér nem érintkezett.

A nagymama halála óta három hónap telt el, és életünk visszazökkent a régi kerékvágásba. Kér egyre gyakrabban látogatta a honfitársát, az is eljött hozzá. Olyankor elmentek hazulról, messze az erdőbe, valamiről elmélyülten tárgyaltak, mi pedig igen sajnáltuk őket. Néha Kér eljött velem az edzésekre. Tetszett neki, ahogy a léghajóink kergetőztek. Leginkább a repülőben maradt, és az ablakból figyelt, mindig magamon éreztem a tekintetét. Egyszer valamiért félteni kezdett engem, és beindította a gépet, odaszállt a közelembe. Meg is kaptam a magamét ezért; azt mondták, a repülőgép megsérthette volna a léggömböt. Bár ez csak amolyan feltételezés. Az edző jól megmosta a fejemet. Persze, tudta ő is, hogy én semmiről sem tehetek, de azért járt el így, hogy megfegyelmezze Kert. Kér viszont elrepült, fütyült arra, hogy nekem is szükségem lett volna a gépre hazafelé. Egy hónapig nem is mutatkozott a gyakorlótéren, aztán megint kijött velem.

Júliusban a Krímben versenyeztünk. Ott a vitorlázópályán felszálló áramlatok uralkodnak. Kerrel együtt illesztettük össze a léghajómat, minden négyzetmilliméterét ellenőriztük. Nagy volt a tét: ha bejutok az első három közé, bekerülök a válogatottba. Kér is tudta ezt. Miután lerakodtunk a völgyben, sokáig álltam és bámultam az eget. Mindig szerettem nézni a szálló léghajókat. Olyanok, mint a léggömbök, amelyeket ügyetlen gyerekek engedtek el. Csillogtak, akár a szappanbuborékok, az emberek pedig alig látszottak a magasban.

Több mint háromszáz versenyző gyűlt össze. Néhányan igen messziről jöttek. Éppen a fejem fölött repült el a kijevi csapat. Még Moszkvában hallottam az ő hajóikról, nagyobbak a mieinknél, és piros-sárga csíkozás jelzi őket. Belülről persze átlátszóak, de kívülről színesek. A kijeviek erőssége a csapatmunka. Egymást segítik a repülésben, mintha összetapadnának, aztán hirtelen láncot képeznek, majd kört és keresztet, és szétszélednek, szétgurulnak, mint a szétszakadt gyöngysor, hogy ismét hibátlanul megtalálják a szomszédjukat. Én tudom, milyen nehéz a műrepülés, magam is több mint egy évig voltam a moszkvai csapat tagja, míg át nem tértem az egyéni versenyszámokra.