Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Holnap Kér elutazik.

Kér éppen azzal volt elfoglalva, hogy fekete négyzeteket festett a dívány aranyszínű huzatára. Nem tudta, hogy a festék lemosható, és zavarba ejtette, hogy senki sem akadályozza működését. Hegyezte a fülét, hallotta, amit apám mondott, de nem hagyta abba a festést.

— Miért megy el? — értetlenkedett nagymama. — Hát rossz dolga van nálunk?

— Rossz — mondta apám. — Itt mindig nyomottan érzi magát.

Kér hosszú vonalat húzott a fekete festékkel, le a padlóig, majd kényelmetlen pózba merevedett, így fülelte, mi lesz tovább.

— Annyira idegenek vagyunk neki, hogy attól tartok, inkább traumát okozunk neki, semmint neveljük.

— De ugyan hova viszik?

— Csináltak egy telepet, egy külön elszigetelt intézetet, ahol a körülmények — legalábbis a tudósok reménye szerint — hasonlítanak egykori, megszokott életviszonyaikhoz. Odaviszik a többieket is, mind együtt lesznek ezentúl.

— De ő már megszokott bennünket — ellenkeztem, nem sok meggyőződéssel.

— Megszokott? — csodálkozott rám apám.

Kér pedig bemártotta az ecsetet a festékbe, és tetőtől talpig végigfröcskölt engem, ügyesen. Miután megmosakodtam, megtudtam, hogy a kicsinyeknek magukhoz hasonló lények közösségében kell élni, meg hogy nem tudhatjuk, mikor térhetnek majd haza, és képzeljem el, szeretnék-e én hosszú éveket egyedül tölteni Kér rokonai között, vagy jobban szeretnék-e óvodában, sőt kollégiumban élni ugyanolyan gyerekekkel együtt, amilyen én is vagyok. Nem tudtam egyértelműen válaszolni. Kér akkor egész éjszaka ébren volt, a kincseit turkálta, amiket tavaly szedegetett össze. Nagy ócskasággyűjtő: mindent a világon a szobájába hurcol: üvegfiolát, cserepet, kavicsot, papírt, ágat, levelet, ami csak csodálatba ejti alakjával, külsejével. Reggel már lent találtuk az előszobában, reggelizni sem akart, kincseit őrizte egy zsákban, s úgy ült a zsák mellett, mintha attól félne, lekési az indulást.

— Na nem — mondta a nagymama, aki elsőnek kelt fel, és akinek igen rosszul esett, hogy Kér egy szikra sajnálkozást sem mutat, amiért itt kell hagynia bennünket. — így nem lehet útnak indulni. Előbb megreggelizel, mint minden ember.

— Nem akarok — brekegte ő. Nincsenek ajkai, és a szája szorosra csukódik, csak akkor látni, hogy van, amikor nyitja. Akár a békáé.

— Örülsz, hogy elutazol? — tettem fel a magam kérdését; ebben meg az én sértettségem volt benne a hálátlan vadóc iránt.

Kér mereven bámult rám, válaszra sem méltatott. Nem is reggelizett, így várta meg apát a küszöbön kuporogva. Elkísértük, hogy elbúcsúztassuk, de ő azonnal bemászott a repülőbe, és elbújt előlünk. A gép elment, mi hazajöttünk nagymamával, szörnyű hangulatban. Én üvölteni szerettem volna, nagymama pedig folyton önmagát vádolta, hogy nem találta meg az utat Kér szívéhez.

— Értsd meg, Katyerinka — mondta” nekem —, végül is apádnak van igaza. Tökéletesen igaza van. Mégiscsak mi vagyunk többen, ő meg egyedül. Mit tudunk mi arról, hogyan bánt vele az édesanyja. Lehet, hogy reggelente meg kellett volna simogatni a fejét?

— De láttam, hogy te megpróbáltad megsimogatni, ő pedig megkarmolt!

Nem tudtam megnyugodni. Elkeserített engem ez a Kér. Nohát, szerencsés utat neki! így mérgelődtünk egész nap. Este megjött apám, elmesélte, milyen sikeresen fundáltak ki mindent a kicsiknek, hogy minden hozzájuk van méretezve, és a hőmérséklet, a nedvességtartalom stb. az optimális paraméterekkel beszabályozva.

— És hogyan fogadták? — érdeklődött nagymama.

— Kik?

— Hát a többiek.

— Hogyan? — Apám megvonta a vállát. — Nyugodtan. Közömbösen fogadták. Ne próbáld a mi érzéseinket beléjük képzelni, nagymama. Megnézték, aztán a saját dolgaikkal foglalkoztak…

Még azon az éjszakán rendkívüli esemény történt. A hat kicsi közül hárman megszöktek új otthonukból, ezzel is tanúbizonyságát adva kitűnő felfogóképességüknek. Bennünket is értesítettek, arra számítva, hogy Kér talán hazajön. De nem. Az űrrepülőtéren kapták el őket. Ennyi eszük volt — szinte felfoghatatlan. És gyerek létükre hatvan kilométert tettek meg egyetlen éjjel.

Visszavitték őket a telepre, megint elmagyarázták nekik, hogy sajnos senki sem tudja, merre van az igazi otthonuk. Ok azonban most sem vették tudomásul ezeket a szavakat. Mintha nem is hallották volna.

Néhány nap telt el, újabb esemény nélkül. Nem mintha megfeledkeztünk volna Kerről. Pusztító tevékenységének ezer nyoma is emlékeztetett rá a házban. A negyedik nap reggelén valamiért felmentem a szobába, ahol azelőtt lakott; ezt a helyiséget most apám műhellyé akarta átalakítani. Kér ott aludt békésen a gyalupadon, feje alatt kincseivel teli zsákja.

— Ohó — mondtam. Nagyon megörültem neki. Kinyitotta a szemét, és az öklét mutogatta, hogy fogjam be a számat!

— Szó se lehet róla — mondtam én. — Hiszen te visszaeső vagy! Mindenki azon töri magát, hogy neked jobb legyen, te pedig a jóért rosszal fizetsz.

Kér borzasztóan kétségbe esett, arcát a zsákba temette, én azonban folytattam:

— Most vissza kell téged küldeni a telepre, ahol a társaid, vannak, mert az emberek már izgulnak miattad…

Nem is tudom, mi késztetett arra, hogy így beszéljek. Talán az, hogy amikor megtudta, hogy elmegy tőlünk, túlságosan gyorsan rámolta össze a holmiját, és nagyon is hamar akart itthagyni bennünket?

Ekkor Kér kiugrott a nyitott ablakon, és mire én észbe kaptam, késő volt. Utánaugrottam, de nyoma veszett.

A zajra nagymama is felébredt, egyébként is rossz előérzetek nyugtalanították. Anyám is kiszaladt, mert őt már felhívták a telepről, és megmondták neki, hogy Kér újra megszökött, ezúttal egy társával együtt, aki szintén errefelé lakott.

Mindnyájan Kert hajkurásztuk, minden zugot felhajtottunk, ahová bújni szokott, de sehol sem találtuk. Apám fedezte fel végül. Kér észrevétlenül visszaosont a szobájába, és ott máris tönkretette a gyalupadot, ahol nehezére esett az alvás, így jelezte nekünk, hogy kéri vissza az ágyát.

Hosszú tárgyalások után megengedték, hogy magunknál tartsuk Kert, ha ő is így akarja. Hamarosan a többiek is visszatértek előző otthonukba. A telepen csak ketten maradtak. Nagymama szerint ez a kettő nem kapott annyi gondoskodást az új családban, mint amennyit mi — azaz hát elsősorban ő — nyújtottunk neki. Nagymama hiú volt, mint általában a nagymamák, különösen, ha unokáikról van szó.

Most persze azt hiszik, ilyen viszontagságok után Kér lehiggadt, szófogadó lett, elkezdett tanulni, és tiszteletet nyilvánított az idősebbek iránt. Szó sincs róla! Minden maradt a régiben. Egy kicsi változás mégis volt. Nagymama tudniillik büntetésből azt is kilátásba helyezte időnként, hogy visszaviszik a telepre — amit valamiért „menhelynek” titulált —; ez a fenyegetés használt. Meg aztán Kér idősebb is lett, benőtt a feje lágya. Észrevettem, hogy lopkodja a videolemezeimet, és éjszaka saját tanulógépén lejátssza őket. Nem tudom, mit értett belőlük, mit nem, de bizonyára érdekesnek találta a látványt.

Valahogy, tehát családtaggá vált, és már képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy bárhová is elutazna tőlünk; mégsem éreztem rokonomnak. Talán nem tudta megbocsátani gyerekes bosszúmat, amit akkor éreztettem véle, mikor visszajött a telepről. A család más tagjaival, lehet mondani, lojálisán viselkedik. Nekem azonban ő az egyes számú ellenségem. Megesett, hogy vendégek jöttek hozzám, ő pedig betört a szobámba, és körmönfont módon idétlenkedett, csak azért, hogy kihozzon a sodromból. Igaz, nem sikerült neki. És ha a vendégeim nem ijedtek meg tőle, hanem nevettek rajta, megszégyenülten vonult vissza a szobájába.