Kir Bulicsov - Kettészakított élet

A Vega persze megfelelő üzenetet hagyott hátra az orbitális pályán, hogy ha megérkezne a segítség, kiderüljön, hová vitték a csöppségeket. Itt a Földön először valami speciális kórházban akarták elhelyezni őket, de később úgy döntöttek, hogy mivel a kicsiknek szoros gondoskodásra és szülői szeretetre van szükségük, kiadják őket családokhoz. Apám is elvállalt egyet. Én meg arra gondoltam, barátnőim megpukkadnak az irigységtől. Családunk egyébként majdhogynem ideális környezet ilyen célokra, atyám ugyanis biológus, pontosabban űrbiológus, anyám orvos, ami pedig a nagymamát illeti, ő az iskoláskor előtti pedagógia jó hírű elméleti specialistája.

Hát elkezdtük az együttélést, ha ugyan jogos ez esetben „együtt”-ről beszélni. Nem akarom megsérteni Kert, de az igazság az, hogy éppoly kevéssé lehetett vele kommunikálni, mint valami vadállattal. Például, mintha az ember egy hermelint tartana otthon, ami egy mozgékony, erős és szép állat. Gondoskodna róla bőséges hústáplálékkal, kényelmes fekhellyel, abban a reményben, hogy ha ma nem, de előbb-utóbb, egy hét vagy egy hónap múlva meghálálja. De az bizony ma is, holnap is, holnapután is kérlelhetetlenül beleharap a feléje nyúló kézbe, összelopkodja, amihez csak hozzáfér, fészkében rothadt húst tartalékol, és csak azt lesi, hogyan szökhet el a kényelmes otthonból, hogy visszatérhessen erdei éhezéséhez, létbizonytalanságához. Konokul abban a hitben él, hogy mindenki ellensége, és csak azért hozták ide, hogy megegyék. Kér pontosan így viselkedett. Semmit nem volt hajlandó érteni. Pedig nem igaz, hogy ne értett volna. Beletáplálták ugyanis a mi orosz nyelvünket, belénk pedig az ő nyelvét, így, ha akartunk volna beszélgetni, tudtunk volna. Hogyisne, még mit nem!

Emlékszem, két héttel megérkezése után, amikor cafatokra szaggatott egy számomra fontos levelet, és aztán be is falta, mérgemben ezt mondtam neki:

— Barátocskám, arra akarsz rávenni talán, hogy megverjelek? Nem fog sikerülni. Én nem bántom a kisebbet.

Úgy tett, mintha egy kukkot se értene, ezzel szemben felugrott, és megharapta az ujjamat, amivel figyelmeztetni akartam. Én pedig sokáig dagadt, fájós ujjal voltam kénytelen mászkálni, és be sem vallottam az iskolában meg az edzésen, hogy ezt is elbűvölő árvánknak köszönhetem. Elszántan hazudoztam egy hozzánk tévedt borzról, és szép legendákat találtam ki Kerocska hálás és megértő természetéről.

A nagymamát egyszerűen semmibe vette, fittyet hányt pedagógiai elméleteinek. A mamát mintha meg se látta volna. Egyedül a papától tartott, ami erősen bosszantotta apámat.

Apa megállapította, hogy fizikai és értelmi fejlettségét illetően új öcsikénk egy tízéves gyerekkel áll egy szinten. De gyorsabban fejlődik, mint mi. Amikor találkoztunk, én tizenhárom éves voltam, ő látszólag körülbelül tíz. Mire tizenhét éves leszek, feltehetően utolér. Ha a fiziológusok nem tévednek.

Annyi bizonyos, hogy nem buta. Bizonyíték a megfigyelési napló. Ez egy bonyolult ügy. Kert ugyanis meg a többieket is rendszeres megfigyelés alá vették. Rejtett kamerák rögzítették életét. Ezenkívül azt is elhatároztuk, hogy egy vastag könyvbe — nem tudni, honnan bányászta elő nagymamamindent bejegyzőnk, ami érdekes. Kér nem tudott olvasni; erre még nem tanították meg. Mégis rájött valahogy, hogy a vastag könyvvel való rendszeres foglalkozásunk összefügg ővele. Lehet, hogy felfedezte a kapcsolatot saját cselekedetei és a következmények között — hiszen a gyerekek jó megfigyelők. Amint elkövetett valamit, fogtuk a naplót — vagy a nagymama vagy én, ritkábban apa és beleirkáltunk. Egyszer csak eltűnt a könyv. Először nem is gondoltunk arra, hogy ez is az ő műve. Jól eltüntette a nyomokat. Ugyanúgy harapott, mint addig; ugyanúgy utasította el a nagymama lepényeit és nevelési utasításait. Szemében ugyanaz az üresség és harag honolt. Haragudott ránk. Haragudott az egész emberi világra, hiába volt az meleg és jóindulatú vele.

Akkoriban meg akartam tudni apámtól, mi a helyzet a többi családban, ahol egy-egy kicsit elvállaltak. Kiderült, hogy többé-kevésbé ugyanaz, mint nálunk. A Cambridge-i Egyetem egyik professzoránál is élt egy megmentett leányka. Az például meg sem akarta ismemi örökbefogadóit. Jött aztán egy pszichiáter, és így szólt:

— Jelenleg nincs módunk, hogy utat nyissunk e lények szívéhez.

Ezt mondta, és elment. Nagymama utóbb így mérgelődött:

— Hát szabad így beszélni egy gyerekről?!

A könyvtől tehát félt: attól tartott, kellemetlen helyzetbe sodorja, elhatározta hát, hogy elégeti a kertben. Ezért éjjel ágakat tört le az almafáról meg az orgonabokorról, halomba hordta, meggyújtotta. De nem tudta, hogy a nedves gally rosszul ég.

A füstre kijöttek a tűzoltók, így aztán mi is felébredtünk. Kitekintek az ablakon, villognak a hatalmas reflektorok. A tűzoltóság megfigyelője észrevette a füstöt, és jöttek, hogy megmentsenek minket. Kér beszaladt a házba, vizesen, kormosán, ahogy volt, befeküdt az ágyba, mintha semmi sem történt volna. A könyvet sikerült tönkretennie; tökéletesen elégedett lehetett. Szemrehányó tekintetünkre azzal válaszolt, hogy éles, ragadozó fogait csikorgatta.

Repülni nem tud. A szárnyait szétteríti — ilyenkor olyan, mint egy denevér —, de mintha erezné, hogy nekünk ez nevetséges. Mégis szeretne repülni: órák hosszat ül az ablakban, és bámulja a madarakat. Jobban szereti őket, mint bennünket. A macskánk egyszer fogott egy denevért. Kér meglátta, nekiugrott a macskának, kis híján megölte. El is vette tőle a denevért, de az már nem élt. Tőle azonban nem vehette el senki. Nagymama igen-igen elszomorodott. Még sírt is a szobájában. Kér pedig elásta a denevért valahol. Biztosan azt gondolta: távoli rokona. Ettől fogva örökké üldözte a macskát, dühösen sziszegve. Nagymama végül elajándékozta a macskát — legyen csak minél távolabb innen.

Most került a kezembe ez a régi feljegyzésem, amit csak magamnak szántam. Elcsodálkoztam: azóta eltelt három év. Én tizenhét éves vagyok. Csíkos bőrű csodabarátunkról nem tudjuk, mennyi idős, de már majdnem felnőtt formája van. О is megnőtt, én is megnyurgultam, így aztán éppen a derekamig ér.

Három év! Félelmetesen hosszú idő. Amit akkor csináltam és gondoltam, most tökéletesen idegennek és ostobának tűnik számomra — mintha nem is én lettem volna. Az akkori énem egy érzelmes, sokat olvasott tizenhárom éves kislányé volt. Most pedig… már más dolgok érdekelnek.

Ami Kert illeti — mintha csak néhány napja élne velünk. Tisztán emlékszem mindenre: az első mondatokra, első benyomásokra is.

Először egy évig volt nálunk. Végig úgy bántunk vele, mint a hímes tojással. Később a mamám be is vallotta: „Sajnálom, ha arra gondolok, mennyi szeretettől estél te el, kislányom, amit erre a vadócra pazaroltunk.” De engem ez nemigen sújtott le: szülői szeretetre nem volt túl nagy igényem. Vegyük figyelembe, hogy önálló ember vagyok; nekem éppen elég, ha a felét kapom a szülői szeretet normál adagjának.

Mind szomorúak voltunk, hogy türelmünk és gondoskodásunk kárba veszett. Ha széttépte a rajzomat — vagy bármit, ami a kezébe került —, így szóltam hozzá: „Mondjad, te nagy szemű csoda, miért gyűlölsz ennyire?” „Azért” — felelte. Általában kerülte a világos nyilatkozatokat. Irtózott a két szótagnál hosszabb szavaknál Leginkább két kifejezésre szorítkozott: „nem” és „nem akarom”. Szókincse később ezzel bővült: „menj innen”. Tanulni nem volt hajlandó. Erőnk elfogyott. Mikor az év letelt, egyik napról a másikra elvitték tőlünk. Apám hazajött és megmondta: