Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Mindez csak egy pillanatig tartott, de két-három másodpercre elhagyott minden erőm. Válj a észrevette, hogy reszketek, és elveszítem az eszméletemet, odaugrott, én meg összerogytam. Az abroncs a díványra esett.

Tüstént magamhoz tértem. Közelről láttam Valentyina szemét. Nagyon megijedt, szólni sem tudott. Remegett az ajka. Ez afféle irodalmi szólam, eddig én annak véltem, mert sosem láttam, hogy valakinek igazán remegne az ajka. Szédültem, de fel tudtam ülni a padlón, aztán fel is álltam, Válj a kezére támaszkodva. Keskeny a keze, de erős. Ahogy ujjait fogtam, éreztem, milyen érdes a bőre a sok mosástól.

— Semmi baj — mondtam. — Már elmúlt. Becsületszavamra… — Kimerültél, ülj le, kérlek.

Olyan aggodalom tört ki rajta, hogy nem tudott uralkodni magán, bármelyik pillanatban sírva fakadhat, vagy magához szorít. És bár már nem éltem át a gondolatait — soha többé nem teszem az abroncsot a fejemre (holnap elviszem az Intézetbe!) —, megrémültem, hogy sími kezd, hogy összeroppan. Az elkövetkezendő ötven évre, íme, van egy határozott feladatom: egyszer sem szabad hagynom, hogy ez a szamár kislány sírva fakadjon. Sírjanak mások, de ne ő! És ekkor gonosz ötletem támadt, ami csak olyankor fordul velem elő, hajói érzem magam, ha igazán feldobott vagyok. Nem is engedtem el a kezét, így kezdtem el:

— Mondom, komoly szavam van hozzád.

Az ujjai, amelyek érdes párnácskák módjára simultak a tenyerembe, hirtelen elgyengültek, mintha elszállt volna belőlük az élet.

— Igen — szólalt meg gyermeki hangon.

— Csütörtökön jön ki a nénikéd?

Igy néztem Valentyinát, mintha csak tegnap ismertem volna meg. Nem merte rám emelni tekintetét.

— Azt ígérte.

— Beszéljük rá, maradjon itt éjszakára is. Én meg veszek jegyet valami koncertre vagy moziba. Olyan régen nem voltunk együtt sehol.

— Inkább moziba — mondta, de még fel sem fogta igazán, mit mondtam.

Aztán odaugrott hozzám, az ingem ujjába kapaszkodott, a mellembe fúrta az orrát, mintha el akarna rejtőzni bennem, és három patakban kezdtek folyni a könnyei.

Simogattam a vállát, a haját, és ezt motyogtam: — Hát mi van veled, hagyd abba… mindjárt jön Raisza. Ne butáskodj…

Márkus István fordítása

Eszembe jutott egy beszélgetés. Semmi különös; ilyet százával hall az ember. De ha idegen hallaná ezt a szöveget, ki sem tudná találni, miről van szó.

Nagyanyám a szomszéd szobában ült, és szidta az életet. Barátnőjének szidta, Elzának. Általában türelmesen viszonyulok az efféle beszélgetésekhez: nagymamának jót tesz, ha kipanaszkodj a magát. Nem is figyeltem oda tulajdonképpen, de mert unalmas dolgokkal foglalkoztam, csak-csak elért a fülemhez néhány mondat. Tudniillik azzal voltam elfoglalva, hogy térden csúszva, kezemben ragasztótubussal, fogaim közt kiskéssel léghajóbélést ragasztgattam. A műkedvelő léghajós és az igazi, vérbeli léghajós között az a különbség, hogy a műkedvelő a szakadt bélést elhajítja, mondván, hogy olcsó holmi, kár vele vesződni; a profi ezzel szemben addig bütyköl saját becses kezével, míg így-úgy átpofozza a léghajót annyira, hogy saját szülőatyja — a konstruktőr — sem ismer rá. A léghajó sebessége, mozgékonysága tudniillik az efféle megfoghatatlan apróságokon múlik. Ilyenek vagyunk mi, vérbeliek. Egyszer edzőtáborban voltam, mellettünk kerékpárosok — a gépkorszak hajnalának megkésett hősei — treníroztak; érdemes volt megfigyelni, hogyan gyúrták-fúrták, pofozták ki masinájukat.

Ekkor ért el hozzám a nagymama hangja.

— Néha szörnyen elkeserít. Tegnap például mit csinált? Felugrott a teleekrán rámájára, és olyan dühösen marcangolta, már attól féltem, beleszakad a körme is.

— Szörnyű! — közölte a barátnő.

Nagymamámmal folyton-folyvást történik valami, Elza néni pedig folyton— folyvást együttérez vele.

Megint csevegtek egy kicsit, nem tudom, miről, de aztán ismét áthallatszott a szobámba a nagymama hangja.

— Már azt hittem, ítéletnapig sem tudjuk kiráncigálni a tűzhely mögül. Ott húzta meg magát a kis csirkefogó! De volt ám esze: éjjel mászott be oda, amikor mindenki aludt.

— Biztosan felizgattad magad, szegénykém!

— Nem ez a fontos, szívem. Hanem, hogy képzeld: felkelünk reggel, nyugodt lélekkel — ő meg nincs. Sehol! Oleg már egészen odavolt — majd megőrült. Kimegyek a konyhába, beprogramozom a tűzhelyet, és még jó, hogy Katyerinának eszébe jut: hátha ott van valahol. Az utolsó pillanatban! Belesett a résbe. Tiszta szerencse, hogy még nem nyomtam meg a gombot. A műszerész meg is mondta aztán, hogy a tűzhely alatt 200 fokra is felmegy a hőmérséklet!

— És kimászott?

— Ugyan már! Beszorult. Ott hevert és sziszegett. Szét kellett szedni az egész tűzhelyet miatta. A műszerész azt mondta…

— De hát néha azért észnél van?! — vetette közbe Elza néni.

— Nincs az észnél soha — szögezte le nagymama. — Az a legszömyűbb, hogy ki sem tudja számítani az ember, holnap kibújik-e, ha ma bebújt.

— A szemétkürtőbe is bemászik? — állt elő Elza néni újabb feltevéssel.

— Be hát. Volt ilyen. Katyerinka kapta el akkor is a hátsó mancsainál, úgy húzta ki. Vigyázni kell rá, mindig be kell zárni valahová, ezek miatt. Fél év alatt, mióta itt van, én legalább tíz esztendőt öregedtem.

Nagymamán utolsó mondata távol állt az igazságtól. Remek színben volt. A szakadatlan küzdelem, amit Kerrel vívott, megfűszerezte életét. Mártír szerepe valósággal megfiatalította.

Ahogy a beszélgetést hallgattam — miközben késsel a számban a léghajóbélésen csúszkáltam —, elképzeltem: semmit sem tudok az egészről. Mondjuk, idegen vagyok, Kert sosem láttam. Minek képzelném? Macskának? Kutyakölyöknek? Bárminek, csak ördögfiókának nem, mely egy ódon metszetről lép elénk…

Én nem voltam otthon, amikor apám meghozta Kert. Későn jöttem meg az edzésről, így én voltam az utolsó a családban, aki megismerkedett vele.

Az asztalon üldögélt, és nekem olybá tűnt, hogy nem egyéb 7ez, mint egy kiéhezett, agyonfázott majmocska, akiből hiányzik a majmok pajkos elevensége. Szürkés rongyba burkolózott, amitől semmiképpen nem akart megválni; világosszürke szeme gyanakvó rosszindulattal villogott. Amikor meglátott, rám vicsorította a fogát. Apám meg akarta simogatni, de Kér ellökte magától hosszú, vékony csontú kezével. Aztán esetlenül leugrott az asztalról, és a sarokba bicegett.

— íme, Katyerinka, családunk új tagja — mutatta be a nagymama szomorúan. Pedig egyébként minden élőlényt szeretett. Kér azonban, úgy látszik, csalódást okozott neki. Bevallom, nekem is.

Előző nap még lelkesen vártuk a megható és örömteli találkozást a szerencsétlen árvával, készen arra, hogy ápoljuk, becézgessük, és türelmesen neveljük. Most pedig itt ül a kis árva a sarokban, ránk sziszeg, és szürke rongyai alól csak fejletlen, hártyás szárnya látszik ki.

Míg meg nem láttam Kert, csupán annyit tudtam róla, mint bolygónk bármelyik más lakója. Egy másik naprendszerben találták meg őt ötödmagával, éspedig egy mentő űrcsónakban, mely az ottani Nap második bolygója körül keringett; a rendszer számát persze elfelejtettem. A bolygón laktak ezek a lények, vagy legalábbis volt ott valamilyen bázisuk, ami azonban ismeretlen okból elpusztult. Űrhajójuk nem tudott startolni, ezt a néhány gyereket azonban még elhelyezhették egy mentő űrcsónakban, és kilendíthetlek orbitális pályára. Talán arra számítottak, valahonnan segítség érkezik. De segítség nem jött, viszont az űrcsónak hívójelét a Vega nevű földi kutató űrhajó felfogta. A kicsinyek már alig éltek, amikor rájuk találtak, így hozták el őket a Földre. Hova is vihették volna őket, ha már nem volt otthonuk?