Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Benéztem a szobába, ahol Koszka aludt. Megigazítottam a takaróját. Koszka nem hasonlít egyikünkre sem. Ezért aki nekem akar hízelegni, azt állítja, szakasztott az apja. Valentyina nénikéi ezzel szemben azt ismételgetik: Valecska! Micsoda hasonlóság! A te orrod, a te szád, a te füled!

Jó lenne, ha Valentyina beleegyezne, hogy válás után nálam maradjon a gyerek. Tudom, anyám befogadna a fiammal együtt is. Szereti a gyereket. Ő is azok közt van, akik Koszkát hasonmásomnak tartják. Szomorú, de odajutottam: Valentyinának nem is kell ez a gyerek. Ha egyszer megleli a neki valót, lesz gyereke mástól. Nekem meg már senki sem kell. Azon kaptam magam, úgy gondolok a válásra, mint eldöntött dologra.

— Átázott a cipőd? — kérdezte tökéletes átéléssel Valentyina, amint belépett mögöttem a szobába. — Nem volt időd bemenni a cipészhez?

— Elhum — mondtam, csak hogy ne kezdjek vitát. Az idegeim így is a végsőkig feszültek. Most persze megtalálja a módját, hogyan játssza meg a mártírt. Meg is találta.

— Tudod, Kolja — szólalt meg álnokul megleszek én a nélkül a köpeny nélkül is. A régi még megfelel. Neked nagyobb szükséged van cipőre.

De a tekintete, ahogy elkaptam, hideg és gúnyos volt. A kitömi készülő szavak torkomon akadtak, mint a gombóc. Köhögtem, az ajtóhoz léptem, kiszaladtam. Valentyina nem jött utánam. Világosan elképzeltem, ahogyan áll, hegyes állat ujjaira támasztva, és rejtélyesen mosolyog. Ez a köpeny: övön aluli ütés. Ezt nem kellett volna. Tizenegy óra volt, s én elhatároztam, korán lefekszem, még ha szabad szombat van is holnap, amikor tovább lustálkodhatok. Elfáradtam. Lefekhetem a verandán is; nem először történik. Mindegy. Valentyina ott van Koszkával a szobában, hogy éjszaka, ha a gyerek felébred, tisztába tegye. Be kellett volna mennem a szobába az ágyneműért. Nem akartam. Féltem, hogy rám támad. Ezért elővettem a Fémek korróziója című könyvet; élvezetes olvasmány ilyen lelkiállapotban; nekifogtam olvasni. Valentyina kisvártatva kikukkantott, és suttogva — mert Koszka álmában mozgolódott — kérdezte, nem iszom-e teát. Lepisszegtem, erre visszabújt. Értem. Kitalált valamit. Ha nem így lenne, rég itt lenne a verandán, és hízelegne, hogy megbékítsen. Szüksége van rám. Egyelőre, őszig. Legyen, aki cipeli a szatyrot, ellátja a háztartást.

Rövidesen éjfél lesz. Raisza ágya nyikorgóit, ő már lepihent, hajnalban kel, eteti a csirkéit. Már-már leragadt a szemem. Egy szót se jegyeztem meg a korrózióról. A lelkemet kezdte ki a korrózió, csak ezt tudtam. Meg még azt, hogy az ember harmincegy éves fejjel is újrakezdheti az életét. Valentyina se feküdt le. Nyilván új megaláztatásokat terveit ki számomra, ezért várja, mikor megyek be a párnáért. Hát arra várhat! A tenyeremre néztem, véres volt. Agyoncsaptam egy szúnyogot, és észre se vettem.

Verte a tetőt az eső, s a kopogásra válaszul csobogott a víz, ahogy az ereszről a hordóba ömlött. Nem volt mivel betakaróznom, még a ruhám sem száradt meg a konyhában a tűzhely fölött. Leszedjem a térítőt az asztalról? Miért ne? Tetszik majd Raiszának, ha reggel kijön a verandára, és megpillantja, mire használom ezt a vásári remekművet, négy sarkában vicsorgó Jigrispofával. A földre raktam az üres edényeket, és már a terítő sarkát fogtam, amikor meghallottam, hogy Valentyina az ajtóhoz lép; minden mozdulatát hallom, főleg így, éjszaka. Sikerült még kinyitnom a könyvet.

— Kolja — szólt halkan —, mit csinálsz?

— Dolgozom — szakítottam félbe. — Aludj!

Később nyilván elaludtam az asztal mellett, mert arra ébredtem, hogy elállt az eső. Tökéletes csend volt, csak Valentyina léptei suhogtak az ajtó mögött. „Mennyire gyűlöl engem!” — gondoltam szinte nyugodtan. Egy nagy éjjeli pille verdeste a veranda üvegét. Zajtalanul a díványhoz léptem, és egy pillanat alatt álomba merültem.

Elég korán ébredtem fel, bár Raisza már nagyra becsült csirkéivel társalkodóit éppen a veranda alatt. Nap sütött és szél fújt. A fenyőfák nyikorogtak, a veranda sarkában darázs duruzsolt. Nem is mindjárt fogtam fel, miért alszom éppen itt; úgy voltam, mint aki vasútállomáson ébred. Az első pillanatban még jókedvem volt, de hamarosan rám törtek tegnap esti gondolataim. Felkeltem a díványról, nem akartam, hogy így lássanak. Benéztem a szobába, nagy volt a csend, a család aludt. Csak Koszka álma gondtalan, Valentyina összehúzta magát, fejét a takaró alá rejtette, így aludt. Még álmában is fél a tekintetemtől.

Fogtam a törülközőt meg a fogkefét, lementem a kertbe a lavórhoz, amely a fenyő ágára van felkötve. Amíg mosakodtam, Raisza nesztelenül mögém lopódzott.

— Alusztok, galambocskáim, édesdeden aluszkáltok? Így nem lesz ám tejecske.

Ha ő nem köszön, akkor én se. De ebben a gonosz megjegyzésében van némi ráció. Két házzal odább lakott Xénia néni, nála szoktuk venni a tejet. Egy szót sem szóltam, felkaptam a verandán a kannát, indultam a kapuhoz. Ballagtam, és csodálkoztam magamon: miért vagyok ilyen nyugodt? Nem is értettem, mi lehet az oka. Csak mikor már visszafelé jöttem, ébredtem rá, miről is van szó: alighanem amíg aludtam, döntésre jutottam. Mintha álmomban oldottam volna meg a problémát, amely jó néhány napja kínzott. Még ma beszélek Valentyinával. Mindent megmondok neki. Különben talán évekig halogatnám. Vannak családok, ahol valamelyik fél éveken át halasztgatja az efféle beszélgetést. Egy évig, kettőig, ötig, aztán már késő.

Valentyina már felkelt. A konyhában csörömpölt az edényekkel, és mikor észrevette, hogy jövök fel a verandára, kikiáltott:

— Remek, eszedbe jutott a tej!

Mi sem könnyebb, mint megfejteni ezt a mondatot. Raisza tehát értesítette, hogy ha ő nem figyelmeztet, tej nélkül maradt volna a gyerek.

Úgy döntöttem, rögtön a reggeli után szóba hozom a válást, és már az első szavakat is kigondoltam. Csak attól tartottam, Valentyina majd tökéletes egykedvűséggel fogadja bejelentésemet — mert képes ám erre is —, és csak ennyit mond: „Kérlek.” Pedig azt szeretném, ha megérezné, amit én érzek, ha csak felét is. Igyekeztem fegyelmezetten viselkedni. Még reggeli után is, amikor elmesélte, hogy Koszka este már a fejét forgatta, engedelmesen mosolyogtam.

— Jóllaktál? — kérdezte kávéját kortyolgatva.

— Természetesen — válaszoltam, és a Korrózióért nyúltam. Arra céloz, hogy többet falok, mint amennyit keresek. Ráadásul bármelyik pillanatban megkérdezheti, jól töltöttem-e az éjszakát. El akartam bújni védőpajzsom, A fémek korróziója mögé. És ott eldönteni, mikor kezdjem el a beszélgetést.

— Kolja — szólalt meg Valentyina — komoly dologról szeretnék veled beszélni. De kértek, ne haragudj meg.

Elakadt a lélegzetem, kihagyott a szívem. Ezt nem gondoltam volna, hogy Valentyina megelőz. Talán megtalálta szíve új hercegét? Esetleg Raisza Pavlovna, a szolgálatkész öreg barátnő segítségével? Miért is nem kezdtem el én, rögtön reggeli után?

— Tessék — mondtam közömbös hangon, miközben a gondolátok úgy nyüzsögtek a fejemben, mint méhek a felbolygatott méhkasban.

— Megígértem Raisza Pavlovnának — folytatta Valentyina —, hogy megcsinálunk neki valamit. Sokkal tartozunk neki… Érted, ugye…

Semmit sem értettem. Összehúztam magam, mint a kutya, ha ütést vár. Mi köze ehhez Raiszának?

— Tudod, nehéz már neki hajolgatni, és ki akarja adni a kamrát. Ha ablakot vág bele, jó kis szoba lehetne.