Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Pavlis unalmas, ám rendes asszonynak találta Szolja Petrovnát. Munkáját bizonyára kitűnően ellátja. Oroszt tanít; alig hihető, hogy rajonganának érte a gyerekek — gondolta Pavlis, az asszony szigorú arcélét, simán hátrafogott ősz haját szemlélve,

— Miért figyel engem? — kérdezte Szólj a Petrovna, oda sem fordulva.

— Ez magánál foglalkozási ártalom? — válaszolt kérdésre kérdéssel Pavlis.

— Ezt nem értem — mondta a nő.

— A tanárnak mindent látnia kell, ami az osztályban történik, még ha a háta mögött is — vélte Pavlis.

Szóé a Petrovna elmosolyodott.

— Azt hittem, a hasonlóságot keresi, azért néz engem.

Pavlis nem felelt. Tényleg azt kereste, de nem akarta beismerni. A szomszéd asztalnál overallos repülőtanulók ültek, zajos társaság. Levehettek volna kezeslábasukat már a hangárban, de tetszett nékik, hogy rajtuk van. Még nem tudták megszokni, hogy overalljuk van és pilótasapkájuk, a bolygószolgálat arany címerével.

— Késnek, úgy látszik — ismételte Szolja Petrovna.

— Nem késnek. — Pavlis az órájára nézett. — Mondtam magának, hogy várjon otthon.

— Otthon túlságosan nyugtalan voltam. Az volt az érzésem, valaki jön, és megkérdezi: „Hát maga miért nem utazik oda?”

Szofja Petrovna szabatosan beszélt, szinte mintha könyvből olvasná. Mintha mondatai fölött is ott lebegne piros ceruzája.

— Ezekben az években — folytatta, miközben maga elé emelte poharát, és a limonádéban úszó buborékokat figyelte — folyton csak ezt a napot vártam. Ez furcsán hangzik, hiszen igyekeztem, hogy ne lássék meg rajtam az örökös türelmetlenség, mely hatalmában tartott. Vártam, mikor fejtik meg annak az űrhajónak a memóriájában tárolt adatokat; vártam a napot, amikor elindul az expedíció ama lények bolygójára, akiket nagyanyám tengeri uborkáknak nevezett. Azóta a visszatérésüket vártam, íme, sikerült kivámom.

— Furcsa — mondta Pavlis.

— Tudom, mennyire csalódott első találkozásunk alkalmával, amikor nem látta rajtam az érzéseket, amelyeket várt. A nagyanyám számomra absztrakció volt: néhány amatőr felvétel, anyám pár elbeszélése róla, négy háborús érem ápolónői frontszolgálatért. Anyám meghalt. О volt az utolsó ember, akinek ez a név: Nagyezsda Szidorova több volt amatőr fényképnél; élő kéz, szem, beszéd emléke társul hozzá. Mióta eltűnt, száz év telt el… Én csak akkor éreztem, hogy közöm van hozzá, amikor maga már elutazott. És nem az újságok, a folyóiratok hozták közel, akik úgy írtak róla, mint az első emberről, aki kijutott a kozmoszba. Az igazi ok: a naplója. Kezdtem összehasonlítani a magam viselkedését az ő türelmével és magányosságával.

Pavlis lehajtotta a fejét. Értette, amit hallott.

— Nem vagyok én olyan száraz valaki, mint amilyennek maga néz, fiatalember — mondta hirtelen Szofja Petrovna, megváltozott hangon. — Színházunkban leginkább én játszom a gonosz vénasszonyok szerepét. A tanítványaim pedig szeretnek.

— Én sem gondoltam másképp — szakította félbe Pavlis. És ahogy felemelte tekintetét, Szolja Petrovna mosolyával találkozott. A beesett arc elpirult. Poharát feléje emelte.

— Igyunk arra, hogy valami jó történik. Dag csörtetett feléjük az asztalok között.

— Jönnek — közölte. — A diszpécserek megkapták a jelentést.

Álltak az ablaknál, és nézték, hogyan ereszkedik le a látóhatár szélén a bolygóközi rakéta. Látták a felé tartó űrkompokat, melyeket a lenyugvó nap tarkára színezett. Ezeken ereszkedtek le az expedíció tagjai. Dag kitűnően ismerte vezetőjüket, Kiapacsot. Reménykedett, hogy az újságírókat megelőzve beszélhet vele.

Kiapacs elsőnek szállt ki az űrkompból. Megállt, körültekintett a várakozókon. Egy pisze kislány, aki éppen olyan fehérszőke volt, mint Kiapacs, odafutott, és Kiapacs magához ölelte. De tovább is keresett valakit a tömegben. Mikor az ajtóhoz ért, megpillantotta Dagot, Pavlist és Szolja Petrovnát. A kislányt a földre tette, és hozzájuk lépett.

— Jó napot — köszöntötte Szolja Petrovnát. — Tartottam tőle, hogy nem jön el ide.

Az asszony elkomorodott. Nagyon zavarta a tudat, hogy tévékamerák és fényképezőgépek lesnek rá. bűapacs arca előtt egy dongó alakú mikrofon jelent meg. Kiapacs félrehajolt a mikrofon elől.

— Odaért? A nagyanyám odaért? — kérdezte Szolja Petrovna.

— Nem — felelte Kiapacs. — Meghalt. Pavlisnak igaza volt.

— Semmi több?

— Nem sokat tudtunk kérdezősködni róla. Nézze meg ezt! bűapacs díszegyenruhája zsebébe nyúlt. A nyári osztag mindig díszegyenruhába vágja magát érkezéskor. A legénység felsorakozott mögötte. A kozmoszkikötő előtti téren csend támadt. Kiapacs fényképet vett elő. A tévékamera lencséje a kezéhez közelített, s a fénykép betöltötte a tévékészülékek képernyőjét. A képen várost lehetett látni. Alacsony kupolák, hosszú építmények, hengerekből és gömbökből rakva. Az előtérben szobor állt, alacsony, kerek alapzaton. Sovány, simán hátrafésült hajú asszony, zsákféle ruhában, Szolja Petrovnához igen hasonló arccal. Ülve ábrázolták, a térdén pedig furcsa lényt tartott, amely nagy tengeri uborkához hasonlított.

— Papa — mondta a pisze kislány, akinek elege volt a várakozásból. — Mutasd!

— Nesze — adta oda neki Klapacs.

— Hernyó — mondta a kislány csalódottan.

Szolja Petrovna lehajtotta a fejét, és szapora léptekkel az űrkikötő épülete felé indult. Senki sem állította meg, senki sem szólt utána. Csak egy újságíró akart a nyomába eredni, de Pavlis megállította. Dag elvette a fényképet a kislánytól. Nézte. Látta, amint a halott űrhajó eltűnik a kozmosz végtelenjében.

Egy perc múlva az űrkikötő újra zengett a nevetéstől, a megszokott örömteli sürgölődés zajától, amely az érkező űrhajókat és a visszatérő űrhajósokat fogadja.

Márkus István fordítása

Sötétedett már, amikor leszálltam a helyiérdekű villanyvonatról. Unalmas, szemerkélő eső szitáit. Ettől afféle őszi érzése támad az embernek, még ha messze is egyelőre az ősz. Lehet, hogy a lelkem mélyén már vártam az őszt, hogy végre elfelejthessem az örökös esti villanyvonatozást, az álldogálást a peronon, az utat az erdőn át. Mindez már reflexszerűvé vált: beszállok a metró első kocsijába; azért abba, mert így érem el legközelebb a feljárót; a jegyet a szélső kasszánál váltom, hogy húsz lépést spóroljak, futok az utolsó előtti harmadik vagonhoz, mert ez az, amelyik éppen a lépcsőnél áll meg, ahol leszálláskor mindjárt az aszfaltozott út kezdődik; erről az útról a kettős fenyőnél térek le, mert tudom, ha itt átvágok a nyírfaligeten, újabb 120 lépést nyertem. Egy hónap alatt volt időm kitapasztalni mindezt. Az út hossza azon múlik, aznap milyen nehéz a táska.

Az eső tehát szép lassan szemerkélt; amikor a helyiérdekű elment, hallottam, mint verődnek a cseppek a levelekre. Sehol egy lélek. Mintha a vonat elvitte volna az utolsó embert, s én egyedül maradtam volna a Földön. Lelépkedtem a lépcsőn az aszfaltozott útra, és mint mindig, átvágtam a ligeten. Hallottam lépéseim zaját, és arra gondoltam: a lépteim öregebbek nálam. Biztosan elfáradtam, és az életem sem olyan, amilyennek szeretném.

Nagyon későre járt, mire kiértem. Valja nagynénjénél is jártam ugyanis aznap, fertőtlenítőlámpáért Koszka számára, csipkeszörpért be kellett járnom négy gyógyszertárt, míg kaptam, három üveg citromlét is vásároltam Raisza Pavlovnának, néni szólva a kolbászról, a sajtról, a többi élelemről — 20 deka ebből, 30 deka amabból —; a táskám degeszre tömve, volt vagy 10 kiló. Legszívesebben letenném a fenyő alá, és itt felejteném.