Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Minden rendben — mondta Dola. — Ültess engem oda fel. Visszaállítom a kapcsolót.

Nagyezsda föltette Dolát, ő pedig kapcsolt a gépen valamit.

— A mieink a vezérlőpulton vannak — közölte Dola, miközben visszaereszkedett a padlóra, és a gép mentén haladt. — Ha minden sikerül, irányítani is tudjuk az űrhajót.

Dola a sziszegésre figyelt, mely egy fekete körből áradt. Távbeszélőféle szerkezet lehetett. Utasította Nagyezsdát, mit tegyen; ő maga nem ért fel minden gombhoz, fogantyúhoz. Nagyezsda hirtelen úgy érezte magát, mintha egy régi folyami gőzös gépházában lenne, s a kapitány parancsait hallaná: „Félgőz! Teljes gőz!” — és indulnának máris hazafelé. Különös, édes fáradtság fogta el. Lába megroskadt, le kellett ülnie a padlóra. Azt mondta Dolának:

— Kicsit hadd pihenek.

— Jól van — felelte Dola, és közben arra figyelt, amit a vezérlőpulton dolgozó társai közöltek.

— Pihenek, aztán újra segítek neked.

— Át akarják állítani az űrhajót kézi irányításra — mondta Dola kisvártatva; hangja mintha messziről érkezett volna.

E pillanatban Dola felkiáltott. Nagyezsda sohasem hallotta a tengeri uborkáknak ezt a hangját. Olyasmi történhetett, amitől Dola megrémült.

A Gépen sorra kihunytak a lámpák, hunyorogva, egyre gyengébb fénnyel, mintha búcsúznának egymástól. A hangszóróból érkező sziszegés gyenge sipítássá vált. Dola szaggatott kiáltozásba fogott, értelmetlen, mégis kifejező hangokat hallatott.

— Gyorsan! — kiáltotta. — A csónakhoz!

Valamire nem gondoltak. A gép memóriájában, arra az esetre, ha a foglyok fellázadnának, készen állt az utasítás: Mindent leállítani! Pusztuljon el inkább az egész szerkezet, semhogy mások, idegenek kezébe kerüljön!

Nagyezsda talpra állt, Dola noszogatta, siettette. De képtelen volt igazán megrémülni. Teste-lelke abban a vigaszban ringatózott: Vége az útnak, megyünk hazafelé, minden jól van… És tovább is, amikor Dola után futott a folyosón, a kiégett sükebókák mellett, és amikor Dola ráparancsolt, hogy vigye a csónakba az élelmet és még valami kerek, súlyos tárgyat is rábízott, ami leginkább tengerészeti aknára hasonlított… és amikor mindezt a segítséget végezte, még mindig abban az érzésben élt: minden jóra fordul. Hiszen sikerült legyőzni a Gépet.

A fedélzeti nyílásban, amely a csónakhoz vezetett, Nagyezsda felhalmozta az élelmet, majd visszafutott, mert vizet is kellett hoznia meg a ballonokat, amelyekben bizonyára levegő volt. Dola figyelmeztetni akarta, hogy a Gép már nem fejleszt sem levegőt, sem hőt, s az űrhajó hamarosan elpusztul, vele ők maguk is, ha nem sikerül időben átrakodniuk és felkészülniük; semmi sem mentheti meg őket… Szólt volna, de elfelejtette és összezavarta a megfelelő szavakat. A két másik tengeri uborka odaérkezett a vezérlőpultról; szerszámokat cipeltek, és elkezdték a csónakot kiszerelni. Nagyezsdára ügyet sem vetettek. Mozdulataik idegesek voltak, de gyorsak. Mintha mind a húsz kezük — ennyi volt nekik — külön-külön a saját munkáját végezné.

Nagyezsda nem észlelte, mennyi ideig tartott ez a futkosó, kapkodó rakodás. Csak mikor már vagy tizedszer, huszadszor szaladt el a melegházig és vissza, akkor ébredt tudatára, hogy a hajó hűl, s neki egyre nehezebb a lélegzés. Csodálkozott, milyen gyorsan bevált Dola jóslata. A levegő az űrhajóba zárt körben keringett. A tisztító-égető elszívó berendezés — még működött, de a visszafúvó mechanizmus már nem — Nagyezsda mit sem tudhatott erről. Egy űrhajó pusztulása lassú folyamat. Néhány berendezése — amelyekről neki fogalma sem volt — még sokáig, akár hónapokig, évekig is járhat. Még vissza akart menni a szobájába is, a holmijaiért. De Dola szólt, hogy pár perc múlva indulniuk kell. Jobb hát, ha levegőballont vesz magához; arra mindenkinek szüksége lehet, míg ő a szoknyája, csészéje, kosara nélkül meglesz valahogy. Amikor a ballont a csónakhoz cipelte, a padlón meglátta zsákját, amelyet színes huzalokból font. „Istenem — gondolta —, teljesen elfelejtettem.” A csónakhoz futott, leeresztette a ballont a nyíláson „Rögtön jövök — mondta. — Egy pillanat.” „Nincs idő!” — kiáltott Dola. De Nagyezsda már szaladt is a folyosón a zsákért, felkapta, és rohant az akváriumhoz, ahol a gömböcskék várták. Talán nem is várták. Talán csak ő találta ki az egészet. A gömböcskék, mihelyt őt meglátták, virág alakban elrendeződtek. „Gyorsan! — mondta Nagyezsda. — Mert itt maradunk. Indul a vonat.” Lemerítette a zsákot, a gömböcskék pedig, legnagyobb csodálkozására engedelmesen belegördültek. Nagyezsda hálás volt nekik, hogy ilyen gyorsan végezhetett. De a zsák nagyon nehéz lett, súlyosabb, mint a légballonok. Vonszolta a folyosón, és bár az űrhajó már erősen kihűlt, neki melege lett. Annyira elfoglalta a sietés, észre sem vette a nagy sükebókát, mely alighanem az űrhajó más részét őrizte eddig, de most, hogy észlelte a bajt, elindult, hogy megkeresse okát. Nagyezsda már-már a csónakhoz ért. Néhány lépés volt hátra, amikor a sükebóka, aki ugyancsak észrevette a csónakot, a bejárati nyílásra irányította sugárnyalábját, hogy mindent felgyújtson. Ekkor pillantotta meg Nagyezsdát. Gondolt-e valamit vagy sem — nem tudni. De sugárnyalábját Nagyezsdára fordította. Az asszonynak alig volt ideje, hogy eldobja magától a gömböcskékkel teli zsákot. Ez a néhány pillanat Dolának elég volt, hogy elzárja a bejárati nyílást. A csónak oldala kissé megfeketedett a sükebóka támadása nyomán; más nem történt. A töltés kimerült, s a sükebóka megmerevedő maradt ott, a hamu halma fölött. A gömböcskék kihullottak a zsákból, szétgurultak a padlón. Dola kitekintett a csónakból, és értett mindent. Nem várhatott tovább. Ha ember lett volna, talán összeszedte volna a hamut, Nagyezsda maradványait, hogy eltemesse majd otthon. De a tengeri uborkák nem ismerik ezt a szokást. Dola lezárta a nyílást, a csónak levált a holt űrhajóról, és elindult a csillagok felé, amelyek közt ott volt az egyetlen, amely az övék. Sikerül-e elérniük oda? Nem tudták.

…Pavlis égett foszlányt emelt fel a padlóról. Ez minden, ami Nagyezsdából megmaradt. Aztán halomba gyűjtötte a gömböcskéket. Ilyen szomorú vége lenne a történetnek? Kevés reménye maradt, hogy mégis tévedett, és Nagyezsdának sikerült elmenekülnie a csónakon.

Pavlis felegyenesedett, és a hideg, üres robothoz lépett, amely teljesítette kötelességét, azóta pedig úgy állt, mozdulatlanul, a semmire célozva fegyverét. Megtette, ami a dolga volt. Őrizte az űrhajót minden veszélytől, amire felkészítették.

— Két órája egyfolytában hallgatsz — szólt Dag. — Mi van? Nem történt semmi?

— Majd elmondom. Később — felelte Pavlis.

Az ablak mellett ültek. Az asszony, Szolja Petrovna, limonádét ivott. Pavlis sört. A sör jó volt, sötét és erős, s a tudat, hogy ihat, mert szolgálaton kívül van, és a legközelebbi orvosi vizsgálat csak három hónap múlva esedékes, élvezetté varázsolta számára ezt a megbocsátható kis szabálysértést.

— És magának szabad sört inni? — kérdezte Szólj a Petrovna.

— Lehet — mondta Pavlis.

Szolja Petrovna hitetlenkedve ingatta a fejét. Meg volt győződve róla, hogy az űrhajósok nem ihatnak sört. Igaza is volt. Elfordult, a végtelen mezőt nézte; a lehanyatló nap a látóhatáron szeszélyesen rajzolta ki az űrgépek körvonalait.

— Sokáig kell várni — mondta az asszony.