Kir Bulicsov - Kettészakított élet

„…Meglepett, milyen gyorsan megjegyezték szavaimat, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt kiejteniök. A szájuk, mint egy csőr, fogak nélkül. De nagyon igyekeztek. Ezekben a napokban mintha álomban éltem volna — jó álomban. Csodálatos változásokat tapasztaltam magamban. Úgy tűnt, nincs a világon kedvesebb teremtmény a tengeri uborkánál. Már tudtam, hogy szépségesek. És meg is tudtam különböztetni egyiket a másiktól. De a sziszegésükből és mocorgásukból, őszintén szólva, semmit sem értettem. Most sem értem. Hanem én tudtam őket tanítani. Amikor csak alkalmam volt, menet közben is szavakat vetettem oda nekik, és tárgyakat vittem a ketrecükhöz, megmutattam és megneveztem azokat, ők pedig rögtön értették. Megtanulták a nevemet, és amint megláttak (persze csak akkor, ha nem volt a közelben sükebóka), tüstént sziszegni kezdtek: „Nasesda, Nasesda”. Mint a kisgyerekek. Észrevettem azt is, hogy szeretnek. Úgy vágytam arra, hogy én etessem őket, bár az ételük nagyon rossz szagú — ezt az egyet sehogy se tudtam megszokni. A sükebókák szigorú parancsot kaptak a Géptől, hogy ne engedjék szabadon a tengeri uborkákat, le ne vegyék a szemüket róluk, és a legnagyobb éberséggel bánjanak velük. Ezért nem találkozhattam velük nyíltan: tartottam tőle, majd engem is gyanúsnak találnak miattuk. Elég furcsa, hogy még mindig veszélytelennek kezelnek, ilyen hosszú idő után. Biztosan, mert egyedül vagyok. De a tengeri uborkákkal szövetkezve, már igazi erővé válhatunk. És én ezt éreztem. Aztán már ők is mondták nekem, amikor jobban megtanultak beszélni. És eljött a nap, amikor odamentem a ketrecükhöz, és ezt hallottam:

— Nagyezsda, el kell mennünk innen.

— De hová mennél innen? — feleltem én. — Azt sem tudjuk, hová repül az űrhajó. Azt sem tudni, most hol vagyunk. És egyáltalán: képesek volnánk-e irányítani az űrhajót?

Ekkor a Bal nevű tengeri uborka ezt felelte:

— Képesek vagyunk irányítani. De nem most. Hanem majd ha már többet tudunk. És ehhez terád is szükségünk van.

— De segíthetek-e én valamiben is?

Kerten is elkezdtek egyszerre sziszegni, csipogni — és meggyőztek. Én csak mosolyogtam. Nem tudtam megmondani nekik, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha nem sikerül elszöknünk innen. Maga az is boldogít, hogy szövetségesek lettünk: én és a tengeri uborkák — micsoda szövetség! O, ha Ólja látná az anyját, öreg édesanyját, amint a világoskék folyosón halad a lezárt ajtók és ketrecek közt, és ezt dúdolja: „Sem az, égen, sem a Földön nincs előttünk gát és akadály!”„

— Mégis társakra talált! — közölte Pavlis, amikor Dag haragosan átszólt, hogy olvasson hangosan. — Értsétek meg, tízszer gyorsabban olvasom magamban.

— Node azért… — mondta volna Dag, de Pavlis már a következő oldalt olvasta.

„Néhány napja semmit sem írtam, nem volt rá időm. Pedig most sem volt több dolgom, mint máskor. De a gondolataimat valami lekötötte. Még a hajamat is levágtam. Sokáig álltam a sötét emyőtükrök előtt, és műtőkéssel nyiszáltam a hajamat. De a vasaló! A fél életemet odaadnám, ha lenne vasalóm! Pedig hát ki lát itt engem, ki ismer itt engem? Azt sem tudják, mi az a vasalás. Rajtam kívül senki sem ismeri a ruhát. És mégis. Mennyi időt kellett elpazarolnom, hogy kitaláljam, miből és mivel varrhatnék magamnak ruhát! Keservesebb volt, mint Robinzonnak a lakatlan szigeten. És most tessék! Állok a homályos üveg előtt, és arra gondolok, sohasem volt módom divatosan öltözni. Ha most megjelennék a Földön, mindenki csodálkozna: milyen régimódi vagyok. Ha számításom nem csal, a Földön már 1960-at írnak. Miben járhatnak a nők? Persze nincs két egyforma hely. Moszkvában sok a divathölgy, Kaljazin ellenben — kisváros… No tessék — elkalandoztam, rongyokon jár az eszem. Nevetnivaló.”

„Bal, a kedvencem, nagy áldozatot hozott, csak azért, hogy jobban megtanulhassa az emberi nyelvet. Szörnyen megvágta magát valamivel. A sükebókák engem hívtak oda segíteni; most már én vagyok az elismert elsősegély-szolgálatuk. Szidtam, gyaláztam Balt, mindenféle csúnyasággal — nem gondoltam arra, milyen tanulékony. О persze mindent megjegyzett. Igazán csúnyákat azért nem mondtam, csak ilyeneket: káposztafej, mamlasz, tökfilkó… Ha újra szabadabban mozoghatok börtönünkben, két feladatom lesz. Az egyik az, hogy tartsam a kapcsolatot a tengeri uborkák cellái közt. A másik, hogy a „front” mögé hatoljak, és felderítsem, mi hol van… Én még emlékszem a háborús időkre.”

A következő oldalon rövid, sietős feljegyzés volt.

„Dola háromszor is megpróbált rávenni, hogy bemenjek a terembe. Elmondtam neki mindent. Dola a vezetőjük. Már eldöntötték, hogy az én segítségem nem elég. Balnak kell bejutnia a műszerszobába. Elvezetem az átjáróig, onnan a tervrajz szerint jut tovább. Visszaúton én várom az átjárónál. Nagyon féltem Balt. A sükebókák igen éberek. Most indul… A sükebókák ilyenkor a többi emeleten vannak elfoglalva.”

A feljegyzés itt megszakadt. A következő oldalon az írás is megváltozott: apró, szigorú betűkkel íródott.

„Szörnyű dolog történt. Az átjáróban álltam, vártam Balt, magamban számoltam. Arra gondoltam, ha visszajön, mielőtt ezerig számolok, minden rendben van. De nem jött. Elkapták. A lámpák pislogni kezdtek, zúgás támadt. Mindig ez volt, ha valami rendkívüli történt az űrhajón. Néhány sükebóka futott el mellettem. Be akartam csukni az ajtót előttük, de az egyik olyan áramütést mért rám, hogy kis híján elveszítettem az eszméletemet. Balt megölték, és a múzeumba vitték. Sikerült elrejtőznöm a szobámban, amíg minden elcsendesült. Féltem, hogy engem is bezárnak, de úgy látszik, nem vesznek komolyan. Úgy két órával később kimentem a folyosóra, elvánszorogtam a kertbe. Itt volt az idő, hogy vitamint adjak a sárkánynak. A tengeri uborkák ajtóinál ott álltak a sükebókák. Úgy kellett elmennem ott, hogy arrafelé se tekintsek. Akkor még nem tudtam, hogy Balt megölték. Csak este sikerült pár szót váltanom velük, és Dolától tudtam meg, hogy Bal már nem él. Éjszaka nagyon szomorú voltam. Eszembe jutott, milyen kedves, gyöngéd és szép volt Bal. Nem bírtam elaludni. Nagyon-nagyon sajnáltam. Arra is gondoltam: most már minden elveszett. Soha többet nem juthat be senki a műszerszobába. De ma Dola megmagyarázta nekem, hogy nincs minden veszve. Mert ők úgy is tudnak érintkezni egymás közt, ha nem látják egymást: nagy távolságból is képesek beszélgetni, valamilyen hullámok segítségével. Bal éppen azért maradt oly sokáig a műszerszobában, mert onnan közölte a többiekkel az irányítópult szerkezetének leírását és ezzel kapcsolatos elképzeléseit. Sőt a Gépet is megközelítette. Tudta, hogy meg kell halnia — ezért mindent, amit megismert, tovább kellett adnia. A Gép ölte meg? Akár így, akár úgy, a végső eredmény ugyanaz.”

„Mi lett volna, ha őseim kerülnek ilyen helyzetbe? Őseim, akik tanulatlan jobbágyok voltak, akiknek fogalmuk sem volt Giordano Brúnóról vagy Kopemikuszról… De mi a különbség köztük és köztem? Hiszen én is csak olvastam a világ végtelenségéről, számomra eddig ennek nem volt különösebb jelentősége. Hiába tudtam, hogy a világ végtelen, én mintha a világ közepén éltem volna, s a középpont számomra Kaljazinbah volt, a Zimmermann utcában, ahol laktunk, a házamban. Innen oda tekintve, az én kis Földem: jelentéktelenül kicsi…”

Dag szólt valamit, de Pavlis jóformán meg sem hallotta. Úgy felelt, mintha álmából ébredne.