Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Pavlis megtalálta a következő lapot.

„…de akkor észrevettem, hogy velem szemben, alig valamivel fej fölötti magasságban űrcsónak közeledik, vízi csónakhoz hasonló, szárnyak nélküli valami. Ezüstszínűnek láttam. Egyenesen előttem leereszkedett. Nagyon csodálkoztam. Láttam én a háborúban a haditechnika különféle vívmányait, most arra gondoltam, valami újfajta repülőgép kényszerleszállást végez, talán elromlott a motorja. El akartam futni, elrejtőzni a fenyvesben, hogy megmeneküljek, ha felrobban ez a masina. De a csónakból fémrúd nyúlt ki, és kimásztak belőle a sükebókák, és ebben a pillanatban elvesztettem az öntudatomat, és valószínűleg el is estem…”

— Tovább, aztán mi van? — kérdezte Dag.

— Nincs tovább — felelte Pavlis.

— De mi történt?

— Nem írja.

— De hát mit ír ezután?

Pavlis hallgatott. Magában olvasott.

„Tudom az utat a földszintre. A kertből vezet az út, és a sükebókák nem őrzik. Nagyon szerettem volna megnézni az új jövevényeket. Mert a szomszédaim között nincsenek tudatos lények. A sárkányhoz már be tudok járni a ketrecbe. Eleinte féltem tőle. De amikor láttam, mivel táplálják a sükebókák (azzal a fűvel, ami a kertben nő), rájöttem, hogy engem nem esz meg. Sokáig nem is törődtem vele, de egyszer, mikor arra jártam, észrevettem, hogy beteg. A sükebókák sürögtek-forogtak körülötte, etették, valamit mértek, piszkáltak. A sárkány pedig csak feküdt az oldalán, és nehezen lélegzett. Akkor odamentem a rácshoz, és közelről is megnéztem. Hiszen ápolónő vagyok, kötelességem enyhíteni a szenvedését. Megvizsgáltam a sárkányt, igaz, hogy csak a rácson keresztül, és láttam, hogy megsebesült. Biztosan ki akart tömi, és megsebezte magát a ráccsal. Ereje, az volt, esze annál kevesebb. Arra gondoltam kétségbeesésemben: látod, milyen olcsó az élet. Ez a sárkány, úgy látszik, megszokott már engem. Hiszen ezerszer látott; ő még nálam is előbb került ide. Mondtam a sükebókáknak, ne zavarjanak, hozzanak meleg vizet. És belevágtam a gyógyításba, találomra, komolyabb vizsgálat nélkül. A sebei el voltak gennyesedve, kimostam őket, bekötöztem, ahogy tudtam. Nem ellenkezett. Sőt úgy fordult, hogy könnyebben hozzáférjek.”

A következő lap a köteg aljáról került ide, és nem volt kapcsolatbán az előbbiekkel.

„Ma leültem írni, de a kezem nem akar engedelmeskedni. A madár kitépte magát. A sükebókák utánarohantak a folyosón, hogy hálóval elkapják. Én is meg akartam fogni, mert féltem, hogy összetöri magát. De hiába igyekeztem. Kirepült a nagyterembe, nekiütődött a csőnek, és lezuhant. Azután, hogy a sükebókák elvitték a tetemet a múzeumukba, találtam egy tollat, hosszú, vékony toll volt, majdnem olyan, mint az árvalányhaj. Sajnáltam is, irigyeltem is a madarat. Volt ereje meghalni, ha már nem élhet szabadon. Egy évvel ezelőtt ez a példa biztosan erősen hatott volna rám. De most más ügyek foglalnak el. Nem vesztegethetem az időmet fölöslegesen. Van célom, még ha talán nem is reális. Olyan szórakozottan, elmemben mentem a sükebókák mögött, ők pedig elfelejtették becsukni a múzeumba vezető ajtót… Ott még nem voltam, ott nincs is levegő, de most benézhettem az üvegfalon keresztül. Láttam az üvegeket, a kockákat, az edényeket, amelyekben azokat őrzik a sükebókák, formaiinba rakva, akik nem élték túl az utat. Mint Leningrádban a ritkasággyűjteményben a torzszülötteket. És megértettem, hogy eltelik néhány esztendő, és akkor engem, ha meghalok, nem hamvasztanak el, el se temetnek, hanem ilyen üvegbe raknak be a sükebókák — vagy gazdáik — okulására. És ez nagyon rossz érzés. El is mondtam Balnak, ő pedig összehúzta magát, és értésemre adta, hogy ő is ettől fél. Most ülök a papír fölött, és elképzelem magamat a spirituszos üvegben.”

Néhány nappal később Pavlis felfedezte ezt a múzeumot. A Kozmosz hidege megfagyasztotta a folyadékot a konzervált tárgyak körül. Pavlis egyik edénytől a másikig lépkedett, és jól szemügyre vette a jeget. Tartott tőle, hogy valamelyik edényben megtalálja Nagyezsda holttestét. Dag és Szató egymás szavába vágva kérdezősködtek: „Mit látsz?” Pavlis átélte Nagyezsda rettegését. Bármit inkább; mint a formalinos üveget! Megtalálta az üveget, amelyben a madár volt, szivárványszínű, törékeny lény, hosszú farokkal, nagy szemekkel, csőr nélküli fejjel. És meglelte azt az üveget is, amelyben Bal volt. Erről a következő lapokon olvashatott.

„Újra meg újra meg kell szakítanom elbeszélésemet, mert ami ma történik, fontosabb, mint az elmúlt évek históriája. Ezért nem tudom időrendben megírni a történteket.”

„Egy kamrácskában tértem magamhoz. Gyenge, élettelen fény világított. Ez nem az a szoba, ahol most lakom. Jelenleg ott, abban a kamrában ősrákok vannak, amelyeket körülbelül egy éve hoztak ide. Négy év alatt már tizenhatszor álltunk meg, és ilyenkor mindig nagy futkosás kezdődik, aztán behoznak mindenféle tárgyakat és élőlényeket. De hát a kamrában, ahol felocsúdtam, ott volt az edény is, amit mosogattam — ez később nagy szolgálatot tett nekem —, és voltak fenyőágak meg fű meg kövek és különböző földi rovarok. Csak később értettem meg, azt akarták megtudni, mivel táplálkozom. Akkor még azt hittem, mindezek a tárgyak véletlenül kerültek, ide velem. Nem ettem semmit, étvágyam se volt. Csak ültem, és kopogtam a falon, amely kemény volt, és közben folytonos zúgást hallottam, ahogy a hajón zúgnak a gépek, ugyanakkor nagyon könnyűnek éreztem magam. Itt általában minden sokkal könnyebb, mint a Földön. Olvastam én valamikor, hogy a Holdon kisebb a nehézségi erő, és ha az emberek egyszer majd eljutnak a csillagokra, ahogyan Ciolkovszkij tanította, nem is lesz súlyuk. A nehézségi erő itt kisebb volt, ebből rájöhettem: nem a Földön vagyok, hanem elraboltak, elhurcoltak, mint valamikor a kaukázusi foglyot, és innen sohasem juthatok haza a magam erejéből. Nagyon remélem, hogy a mieink, a földi emberek valamikor megtanulnak a kozmikus térben is repülni. De attól félek, nekem ez már túl későn lesz.”

Pavlis ezeket a sorokat hangosan olvasta. Dag így szólt:

— De hiszen egy év sem telt bele, és felrepült az első szputnyik!

Szató hozzátette:

— Még élt, amikor Gagarin felrepült.

— Lehetséges, de ez nem könnyített Nagyezsda helyzetén.

— Ha tudta volna, könnyebb lett volna neki — mondta Pavlis.

— Nem biztos — vélekedett Dag. — Mert akkor várta volna, hogy kiszabadítsák. De nem tudta volna kivárni.

— Nem ez a lényeg — felelte Pavlis. — Meg kellett volna tudnia, hogy mi is ki tudunk repülni az űrbe.

Tovább olvasott hangosan, amíg el nem fáradt.

„Hoztak valami ennivalót, és megálltak az ajtóban, nézték, megeszem-e vagy sem. Megkóstoltam, furcsa kása volt, sótlan, unalmas étel. De akkor éhes voltam, meg olyan is voltam, mint akit letaglóztak. Csak bámultam a sükebókákat, akik álltak az ajtóban, mint a teknősbékák, és azt kértem, hívják ide a főnöküket. Akkor még nem tudtam, hogy a főnökük a nagy Gép, amely egy távoli teremben honol, és az egész falat igénybe veszi. Hogy kik az igazi gazdák, akik útjára indították ezt az űrhajót, fémből készített automatákkal felszerelve, ma sem tudom. Aztán azon tűnődtem, hogyan találhatták ki, milyen étel az, ami nem árt nekem. Addig törtem a fejem, míg egyszer el nem vetődtem a laboratóriumba, ott aztán rájöttem, hogy amíg én öntudatlanul feküdtem, vért vettek tőlem, és töviről hegyire megvizsgálták a szervezetemet, így tudták meg, mire és mennyi ételre van szükségem, hogy ne haljak éhen. De hogy mi adja meg az étel ízét, azt persze nem tudják. A sükebókákra már régen nem haragszom. Ok csak parancsot teljesítenek, akár a katonák. De míg a katonák gondolkoznak is, ők erre nem képesek. Az első napokat átsírtam, kértem, követeltem, engedjenek szabadon, és sehogy se akartam megérteni: örökre a sorsom, hogy repüljek és ne érkezzem meg sehová.”