Kir Bulicsov - Kettészakított élet

„…egyszer csak nyugtalan lettem. Biztosan attól, hogy most már nem vagyok teljesen egyedül. Érzem, valami hamarosan megváltozik. Nem tudom, jobbra fordul-e a sorsom, de rosszabb úgyse lehet. Ma Olenykával álmodtam, és álmomban elcsodálkoztam, hogy még nem nőtt meg, ugyanolyan csöppség és ugyanúgy piszkos, mint régen. Hiszen már fel kellett nőnie! De ő csak nevetett. Amikor felébredtem, nagyon kétségbeestem. Talán azt jelentené az álmom, hogy Olenyka már nem él? Régebben sosem hittem ilyenfajta előérzeteknek. Még a fronton sem. Lenéztem a babonákat. De most egész nap nyugtalan voltam. Aztán meg arra gondoltam: honnan is tudom, jól számolom-e a napokat? Hiszen akkor vések vonást a falba, amikor felébredek. De hátha ez nem is reggel van? Lehet, hogy gyakrabban alszom vagy ritkábban? Nem lehet megtudni se. Itt mindig egyforma.

Hátha nem is négy év telt el, hanem csak kettő? Vagy ellenkezőleg: öt, hat, hét esztendő? Hány éves lehet most Ólja? És én? Én mennyi idős vagyok? Lehet, hogy már öregasszony vagyok? És olyan kétségeim támadtak, hogy kénytelen voltam a tükrökhöz fordulni. Ezek persze nem igazi tükrök, hanem kerek, kissé domború, a tévé képernyőjéhez hasonló tárgyak, amelyeken olykor zöld és világoskék vonalak futnak át. Más tükör nincs. Sokáig nézegettem magam ezekben. A sükebókák már jelzéseket kezdtek adni, így tudakolták, nincs-e valamire szükségem. Én csak intettem, hogy nincs. Elmúltak az idők, amikor hóhérnak, kínzónak, fasisztának neveztem őket. Már nem félek tőlük. Csak a Géptől félek, a főnöküktől. Néztem magam a tükrökben, egyiktől a másikig mentem, hogy tisztább képet lássak. De semmi különöset nem találtam magamon. Mintha ugyanaz volnék, aki voltam, az orrom is a régi, csak a szemem beesettebb, s az arcom mintha kékesebb árnyalatú lenne. De talán csak a tükör teszi. Igaz, a szemem alatt ráncokat látok. Visszatértem a szobámba.”

— Ez nagyon érdekes — mondta Dag. — Te mit gondolsz, Pavlis?

— Miről?

— Erről a problémáról. Különítsünk el egy embert néhány évre úgy, hogy semmit se tudhasson az idő múlásáról. Megváltozik a biológiai életritmusa?

— Most nem ezen töröm a fejem — felelte Pavlis.

„Hirtelen eszembe jutott a kiscica. Már egészen megfeledkeztem róla, és ma újra gondoltam rá. Valahonnan szereztek egy csöpp macskát. Természetesen a Földről. Sírt, nyávogott. Ez még az első napokban volt. Ott nyávogott a szomszéd kamrában, a sükebókák pedig állandóan futkostak hozzá, de nem tudták kitalálni, hogy tejre van szüksége. Én akkor még nagyon féltem tőlük, de odavezettek a macskához, hátha én Judok segíteni. De kiderült, hogy az ő raktárukból is hiányzik valami, amire éppen szükség lenne. Én meg nem tudtam elmagyarázni nekik, mi az a tej. Három napig vesződtem a cicával. Felhígítottam a kását vízzel, így próbáltam etetni, és ebben a nagy gondoskodásban még a magam bajáról is elfeledkeztem. De a macska elpusztult. Ebből is látszik, mennyivel többet bír ki az ember, hiába mondják, hogy a macskának nyolc élete van. Én mégis élek. A macska bizonyára a múzeumba került. Pedig ha élne, most már tudnám, mivel kell táplálni, és azt is tudom, hogy kell bejutni a laboratóriumba. A sükebókák is másképpen bánnak már velem. Hozzám szoktak. A sárkány állapota ellenben nagyon rosszra fordult. Nem húzza már sokáig. Tegnap is ott ültem mellette, ismét kimostam a sebeit. Teljesen legyengült. Próbálom valahogy megértetni magam vele. Mintha ez a lény tudna hatni a gondolataimra. Nem azt mondom, hogy értem a jeleit, de amikor fáj valamije, megértem. Azt is tudom, hogy örül nekem. És most már sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rá, mert féltem tőle. Hiszen lehet, hogy ő is olyan, mint én. О is rab. Csak még boldogtalanabb, mert ketrecben tartják, mióta elfogták. Hátha ez a sárkány ugyancsak ápoló volt egy kórházban, egy távoli planétán. És ugyancsak a kislányához igyekezett, amikor ebbe a repülő állatkertbe került, ahol annyi évet élt le rács mögött. Szerettem volna a sükebókák tudomására hozni, hogy a sárkány nem butább náluk. És hogy meg fog halni, anélkül hogy megérthetnénk lényét. Eleinte mosolyogtam, de később már sírtam. Most pedig ülök, és üvöltök a fájdalomtól, de indulnom kell, várnak. Mégis, ha a sárkányra gondolok, azt kell hinnem, az én helyzetem jobb. Hozzá képest már az első napoktól kezdve szabadabb vagyok.”

„Amióta a macska elpusztult, sokat gondolkodom, mi a magyarázata annak, hogy a helyzetem ilyen különleges. Az összes többi fogoly — ki tudja, hány van, hiszen a többi emeleten, a válaszfalak mögött másféle a levegő, oda én nem mehetek, és biztosan ott is vannak rabok a többi mind be van zárva. Egyedül én sétálgathatok viszonylag szabadon. Valamiért azt hiszik, én veszélytelen vagyok. Lehet, hogy a gazdáik hasonlítanak rám. Lám, rám bízták a macskát. Kiengedtek a kertbe, megmutatták, hol vannak a magok. Be szabad járni a laboratóriumba is. Sőt a sükebókák hallgatnak is fám.”

„Aki majd feljegyzéseimet olvassa, csodálkozva kérdezheti, kik azok a sükebókák. A vas teknősbékákat hívom így. Amikor észrevettem, hogy ezek csak gépek, és hogy a legegyszerűbb dolgokat se értik meg, elneveztem őket ostobának, azaz sükebókának. Csak úgy, a magam használatára. Ámbár, hajói belegondolok, az én életem sem sokkal jobb azokénál, akiket ketrecbe vagy kamrába zártak. Csak az én börtönöm nagyobb, mint az övék. Ez minden. Szerettem volna a sükebókák révén megmagyarázni a Gépnek, hogy bűntett egy embert elfogni és fogva tartani. Azt is szerettem volna értésükre adni, hogy okosabban tennék, ha kapcsolatba lépnének az emberekkel és a Földdel. De aztán rájöttem, hogy itt csak gépek vannak, s a gépeken kívül nincs senki. Ezek a gépek azt az utasítást kapták, hogy repüljenek a mindenségben, gyűjtsenek össze mindent, ami az útjukba kerül, és küldjenek jelentést mindenről. Csakhogy nagyon hosszú ez a visszafelé tartó út. Még reménykedem, hogy megélem a végét, és találkozom azokkal, akik irányítják a gépeket, és akkor mindent elmondok nekik. Hátha nem is tudják, hogy valahol, az ő planétájukon kívül is léteznek tudatos emberek.”

Mikor Pavlis végigolvasta ezt az oldalt, Dag így szólt:

— Alapjában véve elég logikusan ítélte meg Nagyezsda a helyzetet.

— Természetesen ez egy kutató automata lehetett — mondta Pavlis. — De van itt egy rejtély, ami Nagyezsdának is felötlött.

— Rejtély? — kérdezte Szató.

— Különösnek találom — mondta Pavlis —, hogy egy ilyen hatalmas űrhajó, amelyet távoli kutatóútra küldtek, semmilyen kapcsolatban nem áll a bázissal, a planétával. Nyilván sok éve úton van már, ezalatt az utasításai elavulhattak.

— Nem értek egyet — felelte Dag. — Gondold el, van néhány ilyen űrhajójuk. Mindegyikre a galaktika egy-egy szektora jut. Utazhatnak sok-sok évig, élő szervezetet csak minden ezredik bolygón találnak. Felszedik és tárolják őket. Mit jelenthet, mondjuk, száz év egy olyan civilizációnak, amely gépesített fel derítőket képes küldeni a világmindenségbe? Majd csak visszatérnek ezek a fel derítők, akkor aztán megvizsgálják a zsákmányt, akár élő, akár holt, és ez elég nekik, hogy eldöntsék, hová kell expedíciót küldeniök.

— Tehát mindent az űrhajóba tömnek, ami az útjukba kerül, válogatás nélkül? — kérdezte Szató, nem is titkolva utálatát az űrhajó gazdái iránt. — De milyen kritériumok szerint tudják megállapítani, hogy értelmes lény került hatalmukba vagy sem?