Kir Bulicsov - Kettészakított élet

„Hosszú idő óta először ébredtem arra, hogy fázom. Nehezen lélegeztem.

Aztán elmúlt. Megmelegedtem. De a tengeri uborkák azt mondják, az űrhajóval valami nincs rendben. Kérdeztem, vajon nem Bal okozta-e a zavart, azt mondják: nem. De azt is mondják: sietnünk kell.”

„Pedig én már azt hittem, az űrhajó örök életű, mint a Nap. Azt mondják, már sok mindent tudnak az űrhajó berendezéséről, és hogy mi módon működik a Gép, és hogy otthon nekik ennél bonyolultabb gépeik is vannak. De nehéz felvenniük a küzdelmet, mert őket is váratlanul hurcoltak el — mint engem —, és nélkülem nem is tudnának boldogulni. Hajlandó vagyok-e tovább is segíteni nekik? — kérdezték. Természetesen, hajlandó vagyok — válaszoltam. Ekkor Dola elmagyarázta, hogy a helyzetem mennyire kockázatos. Ha nekik sikerül eltéríteni az űrhajót vagy akármi módon kitömi innen: ők hazajuthatnak, de nekem nem tudnak segíteni hazaérni a Földre. Miért? — kérdeztem én. — Nincs meg az űrhajón a Földre vezető útvonal leírása? Nem tudják. A Gép memóriájába — bizonyára be van táplálva… Akkor megmondtam nekik, hogyan gondolkozom én. Vigyenek magukkal mindenképpen! Nekem mindegy, hová. Akárhol is, közöttük jobb lesz élnem is, meghalnom is. Jobb, mint ebben a börtönben. És ha nem sikerülne kijutnom innen, akkor is megnyugtat a tudat, hogy valakinek mégis tudtam segíteni. Könnyebb lesz meghalnom is, ebben a tudatban. És a tengeri uborkák megértettek engem.”

„Az űrhajón egyre hidegebb a levegő. A kisteremben megfogtam a csövet, éppen hogy langyosnak találtam. Megjelent két sükebóka, valamit javítottak rajta. Sikerült beszélnem a tengeri uborkákkal. A sükebókák hosszú ideje semmit sem közölnek velem. Mit is mondhatnának? Mennem kell. Nem tudom, folytatom-e még ezt az írást. De valamit még ide akarok jegyezni. Nem annak, aki egyszer majd elolvassa talán e sorokat, hanem saját magamnak. Ha nekem néhány éve azt mondta volna valaki, hogy engem börtönbe zárnak, ahol egyetlen embert sem láthatok — még börtönőrt sem azt mondtam volna erre: ez egyenlő a halállal vagy az elvadulással és megőrüléssel. Most pedig — azt hiszem — nem őrültem meg. Kibírtam. Megöregedtem, megrokkantam, de élek. Ahogy végiggondolom ezeket az éveket: mindig, majdnem mindig volt dolgom. Éppen úgy, mint igazi életemben, a Földön. Életben vagyok: és ezt annak köszönhetem, hogy mindig találtam magamnak elfoglaltságot. Valamit vagy valakit, amiért, akiért érdemes élni. Kezdetben az a remény éltetett, hogy visszatalálok Olenykához a Földre. Aztán, amikor ez a remény majdnem teljesen elenyészett, kitűnt, hogy még itt is lehetek hasznos.”

Következett a legutolsó lap. Azok közt a papírok közt volt, amelyeket Nagyezsda előkészített, felvágott, de már nem írt tele.

„Tisztelt Tyimofej Nyikolajevics! Fogadja köszönetemet és hálámat azért, amit értem és leányomért, Óljáért tett. Hogy él? Nem szomorkodik-e? Gondol— e rám néha? Hogy szolgál az egészsége? Nekem nagyon rossz maga nélkül. És kérem, ne gondolja, hogy engem az tartott vissza, hogy maga rokkant…”

Az utolsó két sort Nagyezsda vastagon áthúzta. De odarajzolt, ügyetlen kézzel, egy fenyőfát.

Eltelt néhány nap. Pavlis az oxigénsátor alatt aludt és étkezett, és úgy indult onnan az űrhajó hosszú folyosóira, mint aki munkába megy. Ritkán lépett rádiókapcsolatba társaival, és ha Dag morgolódni kezdett, hallgatott. A többiek szenzációnak kezelték Nagyezsdát: mint érdekfeszítő rejtélyt, különleges esetet, felfedezést, jelenséget — és sorolni lehetne a szavakat, amelyek csak nagyjából fejezik ki mindannak bonyolultságát, amit átéltek, és amiből csak egyetlen elem hiányzott: az azonosulás.

Pavlis viszont folyton Nagyezsdát követte. Nyomain haladt, s úgy látta az űrhajót — a folyosókat, beugrókat, raktárakat ahogy Nagyezsda látta. Szörnyű börtönként érzékelte maga körül az űrhajót, amelyet eredetileg bizonyára nem erre a szerepre szántak, de a kaljazini ápolónő számára ezzé vált. Szükségszerűséggé, amelyet Nagyezsda hiába ismert fel — lelkében meg nem békélhetett vele. Most, hogy Nagyezsda feljegyzéseit az első szótól az utolsóig ismerte, Pavlis pontosan követni tudta az asszony útjait; világos lett előtte lépéseinek és cselekvéseinek értelme. De ő eljutott azokra a helyekre is, ahová Nagyezsda soha; amelyeknek létezéséről az asszony nem is tudhatott. Ezért feltárult előtte az is, mi történt később. Tudása lehetett erről, nem csupán elképzelése.

Az elszakított vezetékek, a felborított „sükebóka”-robot maradványa, a sötét folt a falon, a különös repedés az irányítópulton, a memóriaközpontban észlelt jelek — mindebből összeállt a végső események képe. Azoké, amelyeknek főszereplője Nagyezsda volt.

…Nagyezsda sietett leírni az utolsó oldalt. Igen sajnálta, hogy az utóbbi hetekben oly keveset írt. Sohasem szeretett írni; húgai is korholták, amiért olyan rossz levélíró volt. Most eszébe jutott: ha a tengeri uborkák őt magukkal viszik, megtörténhet, hogy utóbb értelmes lények kezébe kerül az űrhajó, akik az ő feljegyzéseit eljuttatják a Földre. Most bánta, hogy feljegyzései oly kevésre használhatók: nem írta le apróra, napról napra itt töltött életét; nem írta le részletesen a tengeri uborkákat sem, hiába ismerte őket olyan jól, akár saját rokonait. Nem jellemezte a többieket sem, az űrhajó lakóit — sem azokat, akik rég elpusztultak, akik a múzeumba kerültek; sem azokat, akik ezután pusztulnak el, szükségképpen… Hiszen a tengeri uborkák, magasabb technikai tudásuk révén felismerték, hogy az űrhajó azért bolyong a világűrben oly régen, mert valami elromlott a szerkezetében. Ha így megy tovább, időtlen időkig kering majd a mindenségben, megrokkanva, míg aztán meghal, akár egy ember.

Az utolsó napokat nagy sietségben töltötte Nagyezsda. Rengeteg dolga volt. Nem minden teendőjéről tudta világosan, miért fontos, de azt igen, hogy mind lényeges és szükséges, és a tengeri uborkák mindről tudják, mi célt szolgál. Kérdezősködni értelmetlenség lenne, mert a tengeri uborkák, ha akarnák, sem tudnák elmagyarázni neki terveiket. Már megtanulta, hogy igazán megérteni az űrhajó legkevésbé értelmes lakosait sem képes — a tengeri uborkákról nem is szólva. Hányán voltak még a sárkányon kívül, akik mellett sok időt eltöltött, mégsem tud róluk semmit. A gömbök az akváriumban, akik, ha meglátták őt, megváltoztatták a színüket, és medencéjük alján ide-oda gurultak, mint nagy gyöngyök, formákba rendeződve. Mintha tudtára akarnának adni valamit — számára érthetetlen jelekkel. Nagyezsda beszélt a tengeri uborkáknak a gömbökről, de azok vagy elfelejtkeztek erről, vagy nem volt idejük utánanézni a dolognak. Nagyezsda viszont, mikor már tudta, hogy útjuk a végéhez közeledik, szerzett egy zacskót, hogy abban magával vigyen egy gömböt. Látta, hogy a gömböknek vízre van szükségük, semmi másra.

Befejezi az írást. Ezzel azt is, hogy önmagával törődjék. Fut, hogy kinyissa azt a három ajtót, amelyet a tengeri uborkák rajzoltak fel neki a tervben. Ezek nekik túlságosan magasak.

Nagyezsda tudta, azt a kis hajót szálljak meg, amellyel annak idején őt is elrabolták a Földről. Azon repülnek majd el. De hogy az sikerüljön, okvetlenül ki kellett kapcsolniuk a vezérlő gépet. Másképp nem juthatnak el a csónakhoz: a Gép nem engedi őket odáig. Ehhez szükség volt Nagyezsdára is.

Nagyezsda már második éjszaka nem aludt. Nemcsak az izgalom tartotta ébren. Hanem mert a tengeri uborkák nem ismerték az alvást, nem is értették, miért kell neki időnként bezárkózni és lefeküdni. Hiába próbált pihenni; amikor már-már átengedte volna magát a jótékony ködnek, a tengeri uborkák elhívták. Közben papírjait rakosgatta, és azon tűnődött, itt hagyja-e ezeket egyáltalán. Nem jobb lenne-e, ha magával vinné feljegyzéseit a csónakba? De nem történik-e valami baj az úton? Mégsem viszi el — döntött —, hiszen ő maga bármikor elmesélhet mindent, ha megéri; s ha elvinné a papírokat, az űrhajón semmi nyom nem maradna utána.