Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Hát például Nagyezsda fel volt öltözve. És láthatták a városainkat.

— Nem meggyőző — mondta Pavlis. — Hol a garancia, hogy egy X világon a tudatos lények nem meztelenül járnak, és nem a háziállataikat bugyolálják ruhába?

— Egyébként is kevés az esélyük, hogy éppen tudatos lényeket kapjanak el — vélte Dag. — Különben se érdekelte őket, úgy látszik, tudatosak-e az áldozataik vagy sem. Mindenesetre arra törekedtek, hogy a zsákmányt életben tartsák.

— Mi csak fecsegünk — zárta le a beszélgetést Pavlis, és maga elé tette a következő oldalt. — Eddig még semmit sem tudunk azokról, akik ezt az űrhajót útjára indították. Azt se tudjuk, mi volt a szándékuk vele. A galaktika általunk ismert részén semmi ilyen nincs. Tehát nagyon messze lehetnek. Csak azt tudjuk, hogy jártak nálunk, és hogy valami okból nem sikerült hazatérniük.

— Lehet, hogy jobb is így. Mindenki elhallgatott.

„Majd ha egyszer időm lesz, megírom azt is, hogyan teltek első éveim ebben a börtönben. Sok minden elmosódott már, távoli és szinte ködbe vész. A félelmem, a kezdeti kétségbeesésem, meg ahogy kiutat próbáltam keresni. Például arra is gondoltam, hogy betörök az űrhajó központjába, és összetöröm a gépeket. Hadd pusztuljon az egész hajó! Azért is gondoltam erre akkor, mert azt hittem: egyszer majd visszatérnek a Földre, és ártani fognak az embereknek. Azt azonban tudtam, hogy semmiképp nem volnék képes irányítani az űrhajót. Nemhogy én, száz mérnök sem ismémé itt ki magát…”

„Vissza kell térnem azokhoz az eseményekhez, amelyek nemrégen történtek. Az új foglyokat, akiket legutóbb hurcoltak be, az én szintemen helyezték el, biztosan, mert ugyanolyan levegőre van szükségük, mint nekem. Kezdetben egy másik emeleten, megfigyelőhelyiségben tartották őket, de azután idehozták, a szomszédos kamrákba. Reménykedni kezdtem, talán ezek is emberek, legalábbis hozzám hasonló lények… De aztán megláttam őket, amikor a sükebókák ételt vittek nekik; megláttam és megértettem, hogy megint csalódtam. Egyszer régen, Jaroszlavlban az élelmiszerboltban tengeri uborkát árusítottak, és én furcsállottam, hogy az emberek képesek ilyen utálatos valamit elfogyasztani. Mások is vélekedtek így a boltban. Hát ezek az új foglyok leginkább ilyen tengeri uborkákhoz hasonlítottak. Ketten voltak egy kamrában, méretük körülbelül a kutyáé, bőrük sikamlós, egyszóval undorító. Kétségbeesve húzódtam vissza a szobámba. Nem is írtam róluk a naplómba semmit. Másnap elmeséltem a dolgot a sárkánynak, ő persze semmit nem értett belőle. Ha nem reménykedtem volna annyira, könnyebb lett volna túltenni magam a csalódáson. Ezeket a tengeri uborkákat nem engedték ki a kamrájukból. Később észrevettem, hogy öten vannak: kettő a kamrában, három pedig egy ketrecben, vasajtó mögött. Láttam aztán azt is, mit esznek. A sükebókák elkerítettek egy részt a kertből, oda dézsákban valami penészfélét hoztak, ami mintha élt és mozgott volna, és az egésznek rossz szaga volt. Hát ezt a penészt vitték a tengeri uborkáknak enni!”

„…a sárkány megint rosszabbul lett. Én már kísérleteztem is a laboratóriumban. Most látott volna Iván Akimovics, aki mindig mondta a kórházban, hogy tovább kellene tanulnom. Azt is mondta, hogy jó orvos lenne belőlem, mert fejlett az intuícióm. De az élet nem engedte, így aztán tanulatlan maradtam. Most sajnálom igazán. Igaz, nemegyszer helyettesítettem a laboránsnőnket, megtanultam analizálni is, az operációknál asszisztálni is. Egy ilyen kis kórház: jó iskola. Minden medikusnak javasolnám, hogy már egyetem előtt dolgozzon kórházban. De kinek használ az én tudásom?”

— Miért hallgatsz? — kérdezte Dag. — Kihagytál valamit?

— Majd elolvashatsz magad is mindent. Én a lényeget keresem — felelte Pavlis.

„Miközben undorodtam a tengeri uborkáktól, tudtam, hogy igazságtalan vagyok velük. Semmit sem ártottak nekem. Meg is szoktam már, hogy olyan furcsa lények és csúnyaságok között kell élnem, amiket álmában sem lát az ember. Ha számba veszem itt töltött napjaimat, olyan végtelen, egyhangú láncolat az egész, megrettenek tőle. De ha elgondolom, mi minden történt, ráébredek, hogy mindennap megtudtam, láttam, felfogtam valami újat, gondolataimban gyarapodtam. Miért is ilyen — szívós teremtmény az ember?! És az is lehet, van olyan lény, akinek a szemében én vagyok borzalmas féreg. Talán a sárkány is így van velem.” „Lehet, hogy ezek a tengeri uborkák gondolkodó lények? Elhaladtam a ketrecük előtt, láttam, hogy figyelnek rám és mozognak. A kertből jöttem, egy csomó retekkel a kezemben — satnya retek ez, fonnyadt, de mégis vitamin. Az egyik tengeri uborka a rácsnál mozgolódott. Mintha szét akarná tömi. Mi ez, gondoltam, hiszen nekem is ugyanez járt az eszemben az első időkben, amikor becsukva ültem meg később is, mikor egy planétához közeledtünk, s ezért engem újra bezártak. Úgy elgondolkoztam, meg is álltam a ketrec közelében. Hogy lehet ez? Ugyanúgy viselkedik, mint én. Tehát gondolkozik? A tengeri uborka, amint engem meglátott, sziszegett, és a ketrec mélyére mászott. De nem sikerült eltűnnie, mert egy sükebóka (akit én észre sem vettem, mert már úgy megszoktam őket, nem is figyelek rájuk) áramütéssel megrázta a tengeri uborkát, így büntetnek itt. Az szegény, összezsugorodott. Rákiabáltam a sükebókára, s tovább akartam menni, de ekkor én is megkaptam a magamét.

Olyan erős áramot bocsátott rám, hogy elestem, és elszórtam a retket is. Nyilván azt akarta, értésemre adni a sükebóka, hogy nem szabad a tengeri uborkákkal érintkeznem. Valahogy feltápászkodtam — mostanában fájnak az ízületeim és visszamentem a szobámba. Akármilyen régen élek itt, nem tudom megszokni, hogy az ő számukra csak olyan vagyok én is, mint egy kísérleti nyúl. Bármelyik pillanatban megölhetnek, berakhatnak egy üvegbe a múzeumukban. Senki se bünteti meg őket érte. A fogamat csikorgattam dühömben.”

„… Később kiderült, hogy szinte hasznomra volt ez az áramütés. A tengeri uborkák eleinte azt hitték, hogy én is a gazdákhoz tartozom, sőt a legfőbbek közé soroltak. Ha nem büntettek volna meg a sükebókák, továbbra is ellenségüknek hisznek. Eltelt három nap, megyek a sárkányt ápolni, mellettük haladok el, és hallom, hogy az egyik tengeri uborka megint ott mocorog a rácsnál, és sziszeg. Körülnéztem, sehol egy sükebóka. „Mi az? — kérdeztem. — Rosszul érzed magad, kedveském?” Már valahogy megszoktam őket ez alatt a pár nap alatt, s nem találtam olyan csúfnak, mint elsőre. Az meg egyre sziszeg és mozgolódik. Felfogtam, hogy beszél hozzám. „Nem érteim — válaszoltam, és mosolyogni is akartam volna, de úgy döntöttem, azt nem szabad — hátha az én mosolyom olyan ijesztő nekik, mint nekünk a farkasvicsorítás. Megint sziszeg Én meg: „Na mit akarsz? Nincs szótáram a nyelvedhez. De ha nem haragszol rám, biztosan meg fogjuk érteni egymást.” Elhallgatott és figyelt. Ekkor feltűnt a folyosón egy nagy termetű sükebóka, a keze mint a szöcskéé. Takarítómunkás volt. Habár tudtam, hogy az ilyenek nem tudnak árammal ütni, mégis továbbsiettem: nem akartam, hogy meglássanak a ketrec előtt. Később azonban visszamentem, és tovább beszélgettem velük. Mégiscsak van valaki, aki előtt kiönthetem a szívemet. Aztán az jutott eszembe, talán jobb lenne, ha írásban érintkeznénk. Leírtam egy papírra, hogy Nagyezsda a nevem, odaadtam, megmutattam, hangosan megismételtem. De attól félek, nem értette meg. Egy nappal később az egyik tengeri uborka összetűzött a sükebókákkal. Azt hiszem, sikerült kinyitnia a zárat, aztán elkapták a folyosón a takarítók, meg is verték, közben pedig hívták a többi sükebókát. Ő azonban erősen ellenállt. Éppen a folyosón voltam, hallottam a nagy zajt, odafutottam, de későn érkeztem. Magánzárkába csukták, és új zárat csináltak az ajtajára. Láttam, hogy a többi tengeri uborka ideges, nyugtalan a ketrecben. Szerettem volna bejutni abba a magánzárkába, de a sükebókák nem engedték. Arammal most nem bántottak, de be sem engedtek oda. Elhatároztam, hogy makacsabb leszek náluk. Megálltam az ajtó mellett. Vártam, hogy kinyissák, hogy benézhessek. A tengeri uborka a padlón feküdt, láttam, hogy súlyosan sérült. Akkor bementem a laboratóriumba, magamhoz vettem az orvosi felszerelést — nem először kell elsősegélyt nyújtanom —, és egyenesen a cellához mentem. Amikor a sükebóka fel akart tartóztatni, megmutattam neki, mi van a táskámban. Erre megállt. Én már tudtam, hogy ilyenkor ezek a Géppel tanácskoznak. Vártam, eltelt egy perc. Akkor a sükebóka félreállt: szabad az út. Körülbelül három órát üldögéltem a tengeri uborkánál. A sükebókákat úgy küldözgettem, mint az orvos a műtősöket. Hoztak vizet és almot a tengeri uborkának. Csak azt nem tudtam elérni, hogy hozzáengedjék valamelyik társát, pedig azok jobban tudnák, mint én, mire van szüksége. De a legérdekesebb az volt, hogy amikor egy sükebóka sem volt a kamrában, a tengeri uborka ismét sziszegni kezdett, és én ki tudtam venni sziszegéséből ezt a két szót: „Mit akarsz?” Tehát megjegyezte, amit én mondtam neki, és utánozni akarja! Hosszú-hosszú idő után ez volt az első igazi örömöm. Hiszen ez a lény nem csupán majmolja szavaimat, hanem érti is, amit csinál!”