Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— A csónakot a mi bolygónkra próbáljuk visszavinniközölték vele a tengeri uborkák. — De a siker nagyon bizonytalan. Ehhez ugyanis át kell állítanunk az űrhajó vezérlőművét, hogy nekünk engedelmeskedjék. Ha nem sikerül, ki kell kapcsolni. Ez szükséges ahhoz, hogy a mentőcsónak a miénk legyen. De hogy aztán eljut-e oda, ahova kell, képesek leszünk-e irányítani — ebben mi sem vagyunk biztosak. Lehet, hogy elpusztulunk. Tudnod kell ezt is.

— Tudom — felelte Nagyezsda. — Voltam háborúban.

De a tengeri uborkák ezt nem értették. Náluk már réges-rég ismeretlen volt a háború. Ám az időt nem vesztegették. Pálcákat készítettek, amelyek érintésétől a sükebókák kikapcsolódtak. Nagyezsda is kapott ilyen pálcát. Neki kellett elöl mennie és kinyitnia az ajtókat. Két tengeri uborka utána. Két másik ugrálva-mászva oda sietett fel, ahol a központi gépek álltak; olyan helyiség volt ez, mint egy hajó parancsnoki hídja, ablak nélkül.

— Három ajtót! — ismételte a tengeri uborka. — De az utolsó mögött talán nincs is levegő; vagy ha van, nem olyan, mint a miénk. Ne lépj be rögtön. Meg kell várni, amíg a levegő oda is átáramlik. Világos?

A tengeri uborkák mindig határozottan fogalmaztak. Nagyon igyekeztek, hogy Nagyezsda megértse utasításaikat, kéréseiket.

Nagyezsda valahogy túljutott az első ajtón. Tudta, hogy itt széles átjáró kezdődik, s a fal mellett a tartalék sükebókák állnak, mint a halottak. A tengeri uborkák megmagyarázták, hogy a sükebókákat ott töltik fel árammal. Hogy korábban mikor és hogy jutott el ide, már nem tudta, de a folyosó, a holt sükebókákkal, határozottan bevésődött emlékezetébe.

— Nem bántanak — mondta Dola.

— Ne is aggódj — felelt Nagyezsda.

— De ne kockáztass semmit. Nélküled nem boldogulunk, ezt jól jegyezd meg!

— Tudom. Ne nyugtalankodj.

Kitapogatta az ajtót nyitó négyszöget. Az ajtó elmozdult. Furcsa illat csapta meg a folyosóról: édeskés, égett szag. Minden beugróban holt sükebóka állt.

— Lassabban töltődnek fel — közölte Dola, aki mögötte haladt. — Ezért is ritkultak meg a mi részlegünkön, láthattad.

— Észrevettem — mondta Nagyezsda. — De ne felejtsük el magunkkal vinni a gömböket.

— Micsoda gömböket?

— Beszéltem már róluk.

— Vigyázz!

Egy sükebóka váratlanul kiugrott a beugróból, és feléjük tartott, hogy elállja az útjukat, és visszakergesse őket.

— Gyorsabban! — sürgette Nagyezsdát Dola. — Sebesebben!

Nagyezsda előrerohant, át akarta ugrani a sükebókát, aki a lába elé vetette magát. De az is felugrott — hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy erre is képesek? — , és áramütést mért rá. Szerencsére gyengét. Úgy látszik, nem töltődött még fel egészen. Nagyezsda térdre esett, és elejtette a pálcát.

Megütötte magát, erősen. Jajgatnia kellett. Hiába, már a lába sem a régi. A technikumban annak idején kosárlabdázott, a „Medikusában játszott, övék lett a második helyezés Jaroszlavlban — de ez nagyon régen volt. Dola állította meg a sükebókát; neki is olyan pálcája volt, mint Nagyezsdának, csak valamivel rövidebb.

— Mi van veled? — kérdezte Dola. A tengeri uborkák sziszegő hangjából hiányzott minden kifejező árnyalat, Nagyezsda mégis érezte, mennyire aggódik Dola.

— Semmiség — felelte Nagyezsda, majd felállt, és igyekezett nem törődni fájdalmával. Továbbhaladtak. A következő ajtóig húsz lépés volt hátra. Újabb benyílóból másik sükebóka vánszorgott elő.

— A Gép már megkapta a jelzést — szólt Dola. — Úgy látszik, ezek is kapcsolatban vannak vele.

Nagyezsda bicegve sietett az ajtóhoz, de a négyszög nem volt ott, ahol kereste.

— Nem tudom kinyitni — mondta.

Senki nem felelt. Erre megfordult, és látta, hogy a másik tengeri uborka éppen három sükebókát kapcsol ki pálcájával.

— Siessünk! — szólt Dola.

— Másik út nincs? — kérdezte Nagyezsda, és érezte, hogy izgalmában megnyirkosodik a tenyere. — Ezt az ajtót nem lehet nyitni.

— Másik út nincs — felelte Dola. Suttogó hangja mintha mélyből, távolból ért volna ide.

Az ajtón semmi rés: zárt tömb az egész. A mélyedésekből újabb sükebókák másztak elő, bágyadtán, lassan mozogtak. Mintha egy csorda nagy testű tehén támadna a kis tengeri uborkákra. Ekkor az ajtó kinyílt, magától. Erősen csapódott ki, oly hirtelenül, hogy Nagyezsda alig tudott elugrani. Tudta, ez nem lehet véletlen, így rohan haza valaki, ha arra gyanakszik, betörtek hozzá. Dolának is sikerült félreugrania. A tengeri uborkák néha meglepően fürgék. Az ajtóban megjelent egy sükebóka, akit Nagyezsda addig nem látott. Majdnem akkora, mint egy ember, és inkább gömb alakú, nem teknőcféle, mint a többi. Három ízeit karja volt, és erősen, dörögve zúgott, mintha meg akarná ijeszteni azokat, akik tiltott helyre merészkedtek. Valahonnan láng tört elő és végigcsapott a folyosón, szinte Nagyezsdáig, ki már érezte a láng veszélyes fuvallatát. Szemét kénytelen volt behunyni, ezért nem láthatta, hogy Dolának sikerül pálcájával megállítania és kikapcsolnia a nagy sükebókát. Sajnos, későn. A folyosó másik végén összetorlódott sükebókák sötét színt öltöttek, mintha elégtek volna; az a tengeri uborka pedig, aki addig feltartóztatta őket, nem ugorhatott félre a láng elől, s egy halom hamuvá zsugorodott.

Mintha álmában történne mindez — Nagyezsda úgy élte át a jelenetet, mint akit nem érinthet veszély, néni fenyeget halál. Tudta, az a dolga, hogy átjusson a második ajtón, mert az becsukódhat, és akkor értelmetlenné válik minden, megsemmisül a lehetőség, amiért Bal meghalt, és ez a másik tengeri uborka is elpusztult. A második ajtó mögött kör alakú terem volt, olyan mint egy félbevágott gömb felső része. Még időben érkeztek oda. Másik nagy sükebóka közeledett éppen az ajtóhoz. Dolának sikerült odaugrania és ártalmatlanná tenni ezt is, mielőtt működésbe lépett volna.

Több, teljesen egyforma ajtó nyílt Nagyezsda előtt. Hátrafordult, hogy megkérdezze, merre kell tovább menniük. Dola előresietett, gömyedten, hátát felpúposítva, mint valami riadt hernyó, csúszott az ajtók mentén, pillanatokra megállt mindegyik előtt, mintha azt szimatolná, melyik mögött mi rejlik.

— Ez az — szólt. — Keresd meg, hogyan nyílik.

Nagyezsda már ott állt mellette. Ezen az ajtón sem volt nyitószerkezet. Ostoba kétségbeesés fogta el. Kezével az ajtóra csapott, az pedig, mintha csak erre várt volna, kitárult.

Ott álltak a Gép előtt. Az űrhajó Gazdája előtt, aki a parancsokat adta, hogy idegen bolygókon szálljanak le, és gyűjtsék be, ami elébük akad. A Gép előtt, aki a rendet szabta, aki táplálta, büntette és őrizte a zsákmányt, a foglyokat.

A Gép: egyszerű fal volt, rengeteg apró ablakkal, színes lámpával, szürke és kék lemezzel, tömérdek fogantyúval. Ennyi volt — semmi több. Nagyezsda ámulatba esett. A hosszú évek alatt, mióta itt élt, számtalanszor próbálta elképzelni a Gazdát: szörnyűségesnél szörnyűségesebb vonásokkal ruházta fel. De éppen ez: a Gép teljes személynélkülisége sohasem jutott volna eszébe.

Egy apró sükebóka, aki talán a Gép tetején ült addig, most leereszkedett, és feléjük gurult. Nagyezsda a pálcát kereste, de az Dolánál volt; Dola a sükebóka felé nyúlt vele, és megállította.

— Mit csináljak? — kérdezte Nagyezsda lihegve. Szoknyája, amelyet viaszosvászonhoz hasonló anyagból varrt, térde körül szétfeslett, és véres lett. Nagyon megsérülhetett, amikor átugrotta a sükebókát. Dola nem felelt. A gép előtt állt, és forgatta bogárra emlékeztető fejét: tanulmányozta a Gépet. Zúgás hallatszott. Mintha Dola tekintetétől kelt volna a zúgás a teremben: hangos, szaggatott sziszegés támadt. Nagyezsda visszahőkölt, de aztán felismerte: a tengeriuborkák beszélnek ezen a hangon.