Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Letértem, mondom, az aszfaltúiról, rá a nyírfaligeten átvezető ösvényre. Ez meg csúszós volt, figyelni kellett, nehogy elbotoljak valami gyökérben.

Hajlandó volnék munka után egyik boltból a másikba rohangászni, ráadásul egy órát zötykölődni a helyiérdekűn, feltéve, hogy van értelme. De nem volt. Ennek se, mint sok más dolognak, amit el kellett végeznem. Eltűnődtem, milyen viszonylagos dolog az idő.

Lám, másfél éve házasok vagyunk, Koszka rövidesen betölti hetedik hónapját, már ezt is tudja, azt is tudogatja — ez a másfél év egyfelől mintha csak tegnap kezdődött volna, minden olyan világosan áll előttem; másfelől meg ez a leghosszabb másfél esztendő az életemben. Ami előtte volt: az én első életem. Ami azóta: a második életem. De ennek is vége lesz. Mert az ember — minden jel szerint — nem egyszer hal meg. És hogy újra élhessen, hogy ember maradjon: nem szabad húzni-halogatni a dolgot, hanem el kell vágni. Egyszer és mindenkorra! És újrakezdeni.

Mégis megcsúsztam, kis híján elvágódtam. Alig tudtam megmenteni a lámpát. A jobb cipőm beázik. Be is akartam vinni a cipészhez, de erre persze nem volt időm. Beértem a faluba. A lámpák már égtek, gyorsabban haladhattam. Lábam elé fehér kuvasz keveredett, olyan ádáz gyűlölettel ugatott meg, szinte fuldokolt. De ez legalább hevesen érez. Nincs rosszabb, mint amikor az érzés elhal, és az embert a másik már észre sem veszi. Semmi sem történt, a látszat ugyanaz, ami volt: enni adnak, a gombodat felvarrják; megkérdezik, hogy nem felejtettél-e el benézni a cipészhez, megtalpaltatni a cipődet, mert ha nem vigyázol, meg fogsz fázni. Világos. Ha megfáznék, nem lesz, aki cipelje a táskát Moszkvából.

Kozarin villája balról a második. Orgonabokrok mögött kivilágított verandán ül Raisza Pavlovna, és a háztartási naplót vezeti. Beírja bevételeit és kiadásait. Életemben nem találkoztam emberrel, aki így számba vett volna minden kopejkát. Eleinte meglepett, hogy Valentyina, ki oly gondtalan — és vidám teremtés volt korábban, megtalálta Raisza Pavlovnával a közös nyelvet. Lehet, hogy rövidesen ő is megnyitja háztartási naplóját, és naphosszat azt vonalazgatja?

Ezt a villát Válj a nagynénje találta nekünk, hát kibéreltük. A ház régi volt, kívül szürke, belül meg minden nyikorgóit. Korábban Kozarin professzor élt itt, ő azonban három éve elhunyt, a villa pedig, más rokona nem lévén, unokahúgára, Raiszára szállt. Ami holmi a professzorról maradt, Raisza behordta a kamrába, mintha nemcsak az életéből, de az emlékezetéből is ki akarná törölni. Volt-e férje vagy sem, nem tudom, de hogy gyereke nem volt, arra mérget veszek. Koszkát nem szerette, idegesítette a gyerek, és ha Valentyinának néni sikerült volna összebarátkoznia az asszonnyal, azt sem tudom, hova lennénk Koszkával. A ház nem nagy, két szoba és veranda. Meg a konyha meg a kamra. Raisza kiadta volna az egészet örömmel, de kénytelen volt megtartani egy szobát magának, mert a házhoz kötötte, hogy zöldséget termel a kertben. Mi mint lakók nemigen feleltünk meg neki, de nem nagyon válogathatott: a ház messze esik az állomástól, még messzebb Moszkvától, üzlet és egyéb civilizációs vívmány sehol a közelben. Raisza akkora összeget kért bárkitől, mintha egy nizzai palotát adna bérbe, végül is úgy járt, mint a válogatós menyasszony, hoppon maradt, be kellett érnie velünk.

Beléptem a kapun, visszatoltam a reteszt, és ahogy a ház felé csúszkáltam a nedves úton, igyekeztem elkerülni az orgonabokrokat, nehogy a leveleken ülő vízcseppek hideg zuhanyként zúduljanak a nyakamba. Raisza az asztalnál ült, ezúttal nem a háztartási napló, hanem kedvenc olvasmánya, a gyógyszerkönyv volt előtte. Köszönésemre ennyi volt a válasz:

— Már megint elcsavarogtál?

Szívem szerint hozzávágtam volna a három üveg citromlét, mint a kézigránátot. De csak elébe raktam soijában, ő pedig szórakozottan mondta:

— A, igen, köszönöm.

Bizonyára az angol királynő is ezt mondja a lakájnak, mikor az átnyújtja neki a fagylaltot. Megjelent Valentyina, és úgy tett, mintha örülne, hogy megjöttem:

— Már úgy aggódtam.

Igazán kitalálhatott volna más üdvözlést, és akkor békével végződik az egész, de hát én tudtam, hogy egyáltalán nem aggódott, hanem boldogan kötögetett vagy szundikált a jó meleg szobában, miközben én bandukoltam hazafelé, és arra gondolt, hogy majd csak vége lesz a nyárnak s ezzel az ő bebörtönzöttségének ebben a házban, és akkor majd találkozik szíve hercegével. Ám lehet, hogy nem erre gondolt, de akár így, akár úgy, ez a nő nyugalmas, szinte növényi életet él, amiből csak a velem való ellenségeskedés zökkenti ki.

— Szórakoztam. — Kíváncsian lestem, hogyan reagál. — Ittunk egyet Szemjonovval, aztán megnéztünk egy hokimeccset.

Valentyina szkeptikusan mosolygott, és máris körülvett megbocsátó semmibevevésének hulláma: A szeme nem volt kifestve, tekintete ettől hideg maradt. Én pedig álltam, és gyűlölni próbáltam az asztalon nyugvó, közönyös, vékony ujjait meg a hajtincset apró füle fölött. Nehéz dolog ez. Magamat gyűlölni könnyebb.

— Elfáradtál, kedves — mondta Valentyina. — Sokat kellett sorba állni?

— Mondom, hogy Szemjonovval ittam!

Szerettem volna kihozni a sodrából, hogy elveszítse önuralmát, és felszínre törjön igazi, gonosz lelke.

— Meg vagyok döbbenve — csikorogta Raisza, — Egy jó családból való fiatalember…

— Magának semmi köze a családomhoz!

Mindjárt azt is elképzeltem, hogyan nevetgélnek ők ketten, amikor Valentyina elmeséli Raiszának, hogy apám mennyire ellenezte a házasságunkat. „Még egy kopejkát sem kerestél életedben, és most azt akarod, hogy ne csak téged etesselek, hanem a feleségedet is?” — mondta apám. És máris eszembe jutott, hogy Valentyina igenis számításba vette a lakásunkat meg az apám fizetését, jól berendezett életünket. Ügyesen játszotta a szerepét, mert amikor apám ilyen mód ellenkezett, Valentyina gyorsan visszakozott, és ravaszul úgy tett, mintha főiskolai tanulmányaimat féltené: „Tanulnod kell, nem hagyhatod ott a főiskolát a második évben, hogy dolgozni járj, tudjuk, milyen nehéz szobát bérelni.” Nem volt vesztenivalója, csak egy vaságy a leányszálláson. Az ő külsejével a miénknél jobb lakást is keríthetett volna. Voltak kérői, tudom.

Az első három-négy hónapban úgy tűnt, nincs köztünk semmi probléma. Mind a ketten dolgoztunk. Találtunk albérletet is. Én zokszó nélkül átmentem esti tagozatra. De jött Koszka, és megingatta jövőnket. Valentyina otthagyta a munkát, amikor a gyerek megszületett, és csakugyan nehéz helyzetbe kerültünk. Neki sem volt könnyű. О még bizakodott egy kicsit, hogy kibékélünk apámmal, az én érdekemben, ahogy magyarázta, mert akkor, ugye, nem kéne fizetnünk a lakásért, sem attól félni, mikor elégeli meg a főbérlő Koszka éjszakai bömböléseit, mikor rúg ki az albérletből. Én azonban hajthatatlan maradtam. Ekkor már sejtettem, mire megy ki a játék. Azt is, hogy ő lesz a vesztes. Mégis reménykedtem.

— Semmi közöm a maga családjához felelte Raisza, és az ajkába harapott.

Ez annyit jelentett, hogy ehhez a családomhoz, ami itt van, köze van.

Szokványos női szövetkezés, két hiéna összefog egy nyuszi ellen.

— Mi van Koszkával? — kérdeztem, hogy lezárjam a vitát.

— Alszik — közölte Valentyina, és ismét beharapta az ajkát, éppen úgy, mint Raisza szokta.

Valentyina befolyásolható.

Raisza felállt, összeszedte az üvegeket, könyvével a hasához szorította őket, így vonult be a szobájába. A verandát ugyan kiadta nekünk, fizettünk is érte, de ő leginkább itt szeretett ücsörögni.