Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Hát csak adja ki — feleltem gépiesen. Ez tehát egy sablon beszélgetés, jobb, ha nem is ellenkezem, míg nem tudom, hova akar kilukadni. — Hamarosan a padlást is kiadja. Kiadná az üres kutyaólat is.

— Megkért, hogy vigyük ki a kamrából a professzor régi folyóiratait, papírjait, a két ládát és az összes kacatot. Már meg is mutatta nekem.

Mondhattam volna, hogy tanulnom kell. Még azt is mondhattam, volna, hogy egyszer egy héten jogom van pihenni. De megzavarodtam. Másféle beszélgetésre számítottam.

— Ahogy akarod — mondtam. — Hátakkor jó.

A kamra macskaszagtól bűzlött. A mennyezet alatti résen betűző napfényben úszott a por. Átkötött halmokban állt a papír, garmadával a folyóirat, sarkokban, ládákon.

Mögöttünk Raisza is megjelent, és bár senki nem kérdezte, megszólalt:

— Mindent, ami valamit ért, az Intézetnek ajándékoztam. Kijöttek az Intézetből, és én mindent odaadtam nekik, ingyen.

Megtetszett neki a szó, megismételte:

— Ingyen ám.

— Pedig szép pénzt kaphatott volna némelyik könyvért az antikváriumban — mondtam én.

Nem vette észre az iróniát, tüstént egyetértett. Mintha ő is éppen ezt sajnálná.

— Annyi könyv volt itt, és mennyi réges-régi, értékes közötte! Bámulatos, milyen könyvtára volt a professzornak!

Valentyina műanyag kötényt és kendőt vett magára, és elsőnek lépett be a kamrába. A beeső napfényben csillogott a haja. Miért is nem sikerült ez a mi dolgunk? Miért kell, hogy ezután majd más gyönyörködjék a hajában?

— Ami papír vagy folyóirat, hozzátok át a konyhába — rendelkezett Raisza.

Valentyina nem is felelt; nyilván korábban is hallotta már, hogy ez a teendő.

— Megbeszéltem az ószeressel, hogy teherautóval jön el a kidobott holmiért — közölte még Raisza.

Tehát a kétség árnya sem merült fel, hogy én a szombatomat erre a munkára áldozom. Merő formalitás volt, hogy a beleegyezésemet kérték.

Valentyina lehajolt, és a kezembe nyomta az első kupac folyóiratot. Ki vittem a kertbe, leraktam a földre. Német folyóirat volt, a Biofizikai Gyűjtemény körülbelül tíz évvel ezelőtti számai. Arra gondoltam: milyen gyorsan is hullik ki egy ember a világból. Volt, nincs; már el is felejtődött. Ezek a folyóiratok a könyvek mellett hevertek a polcán, ő pedig, ez a bizonyos Kozarin, akit soha nem láttam, még fényképen sem, a polcához lépett, levette őket, hogy tartalmuk az agyába vésődjön. Találomra kinyitottam az egyiket, és láttam, hogy a margón felkiáltójelek vannak, néhány sor pedig alá van húzva. Lám, tartós kapcsolat állt fenn Kozarin élete és ezeknek a folyóiratoknak léte között. De amint Kozarin meghalt, ez a folyóirat is meg a nagy halom jegyzet is, amit ő ennek kapcsán írogatott, elveszítette az utat az emberekhez. Mindjárt jön az ószeres, elviszi az egészet, bezúzzák, és a tiszta papirosra majd új folyóiratokat nyomnak, azok tartalma is eljut az emberhez, összeolvad vele, hogy minden bizonnyal ugyancsak elpusztuljon vele együtt. Három éve ebben a házban létezett egy zárt, öntörvényű világ, amit sok év alatt épített fel Kozarin. Mi pedig most, Valentyinával eltüntetjük ennek a világnak utolsó nyomait, hogy itt most már Raisza jellegtelen kis világa legyen csak jelen. Elhatároztam, ha legközelebb a Lenin könyvtárba megyek, okvetlenül megnézem a katalógusban, van-e valami, amit Kozarin írt, ami az ő személyes alkotása. Létezik-e mégis egy fonál, melyre — ha mi itt el is szakítjuk — más helyen, más időben rákötődik a jövő?

— Kolja — szólt ki Valentyina, és hangja visszatérített a valóságos életbe, ahol énutánam, tudom, semmilyen fonál nem fog maradni —, Kolja, hova tűntél el?

Raisza a konyhában sürgött-forgott, talán, hogy meglesse, nem tulajdonítok-e el egy kiló kacatot. Megkérdeztem, ahogy elmentem előtte:

— Mi volt Kozarin szakmáj a?

— Professzor volt — felelte egyszerűen.

— Sokfajta professzor van. Kémikusok, fizikusok, történészek.

— Hát akkor fizikus — vágta rá Raisza, de én nem hittem neki. Bizonyára tekintélyesebbnek találta a fizikus szót a többinél.

Valentyina már jó pár csomagot kiráncigált a kamrából, nekem csak át kellett cipelnem ezeket a konyhán. A szemem sarkából megfigyeltem, hogy Raisza szája mozog: a csomagokat számolja, hogy aztán bevezethesse füzetébe a számot, noha semmi jelentősége nincs. így dolgoztunk körülbelül egy óra hosszat. Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy abbahagyom az egészet, és beszaladok Koszkához. Ő viszont olyan nagylelkűen maradt nyugalomban ezen a reggelen, mintha megérezte volna, hogy sorsdöntő pillanat közeledik, és neki is meg kell tennie a magáét:

Valentyina kisepert, aztán a ládát kezdtük kirámolni. Ebbe az került, amit Raisza — amikor átfésülte a házat — feleslegesnek talált, mert nem illett bele az ő hétköznapi, háztartási világába. Volt ott lukas cipő, törött bögre, rongy, borítója nélkül maradt könyv; ám a láda fő tartalmát drótok, csavarok, csavaranyák, diódák, nyomtatott áramkörök tették ki, ráadásul pedig — ami igen különös — két, gondosan kivitelezett makett az emberi agyról, azon mindenféle irkafirka, beleszurkált gombostű.

— Furcsa hobbija lehetett a professzornak — jegyeztem meg. Raisza, aki mindenre fülelt, erre átszaladt a konyhából.

— El sem képzelitek, milyen állapotban találtam én itt mindent. Nem is lehetett lakni ebben a házban. Mindenütt üvegek, drótok, fiolák. Meg mindenféle műszerek. De azokat elvitték az Intézetbe. Egy egész gépet is!

Akkor még féltél — gondoltam Rai száról —, mert nem voltál biztos benne, mihez van jogod. Pedig hát minden rád maradt. Most már nem adnád oda ilyen simán. — így morfondíroztam magamban, de nem mondtam ki a véleményemet.

Minden lomot kihordtunk az utcára, végül a kiürült ládákat is átvonszoltuk a konyhán. Odakint a kacathegy még szomorúbb látványt nyújtott, mint bent a kamrában. Miután az utolsó zacskókat és dobozokat is kicipeltem, Valentyina vizes ruhát fogott, hogy lemossa a port, én meg a kertben maradtam, hogy eltöprengjek az élet múlandóságán. De ebből nem lett semmi: megrendelésre a gondolatok nem érkeznek. Ehelyett az jutott eszembe, közeledik a sorsdöntő pillanat, és én már majdnem elfelejtkeztem róla — mert nem akartam emlékezni rá. Az egy vagy két óra alatt, míg ezt az Augiász istállóját takarítottuk, Valentyina okosan viselkedett: egyszer sem emlékeztetett a szomorú valóságra.

Kihoztam a kacatból egy széles abroncsfélét, mely bütykeivel egy koronára emlékeztetett. Eszembe jutott: ha régebben ilyen akad a kezembe, biztosan kitalálok valami vidámságot, megkoronáztam volna például Valentyinát, mint Jamara királykisasszonyt. De már nincs érzéke az ilyesmihez. Megkoronázhatom hát magamat — a féleszűek és tökfilkók királyát!

Visszamentem a verandára, oda, ahol el kell kezdeni a beszélgetést. Ugyanazokkal a szavakkal persze, ahogy Valja is kezdte: „Komoly dologról szeretnék veled beszélni.” De már abban sem tudtam bizakodni, hogy megszólalásom sikerrel jár. Rögtön jön Valentyina!

Ettől aztán megijedtem. De támadt egy mentő ötletem: elmegyek mosakodni. Az abroncsot a díványra hajítottam. Sokáig locsoltam magam a fenyőnél. De közeledett Valentyina, törülközővel kezében, én hát visszamentem a verandára. Na — mondtam magamnak —, itt az idő. Minden, ami eddig volt, azért alakult így, mert túl sokáig voltál rongy. De most elég.

Hallottam, hogy nyikorog a lépcső Valentyina lába alatt. A kezemmel nem tudtam mit kezdeni, megfogtam hát az abroncsot. Valentyina közel jött, én egy lépést hátráltam.