Kir Bulicsov - Kettészakított élet

Aztán a tadzsik szlalomosokban gyönyörködtem. Léghajóik bonyolult vonalban kifeszített drótkötelek, közt csusszantak át, egyik a másik után, egy— egy pillanatra megálltak, majd lefelé zuhantak, végül spirál alakban repültek fel az égbe. Még a szemem is hunyorítottam, hogy lássam a vékony szálakat, amelyekkel, mint a bábfigurákat, mozgatja őket egy láthatatlan bábos. Ekkor láttam meg Ranger Singh jól ismert világoskék hajóját. A leggyorsabbak közé tartozik; ő a tavalyi bajnok, az én legnagyobb ellenfelem. Singh nem fedte fel kártyáit, lassan röpködött a mező felett, mintha a természetben gyönyörködnék. Integettem neki, bár a magasból aligha ismerhetett fel. Odamentem egy ismerős fiúhoz a leningrádi csapatból. Éppen most mászott be a léghajóba, még nem csatolta be magát. A léghajó így átlátszó vacaknak, egyszerű plasztikzsáknak tűnt. „Segíts csak egy kicsit!” — mondta a leningrádi. Ekkor pillantotta meg Kert. Korábban még nem találkoztak, és a fiú összerezzent az ijedtségtől.

— Jaj, mi ez?

Kér megsértődött, elkomorodott. Nem tűrte az ilyen lekezelő hangot. Meg is szidtam a leningrádi fiút.

— Hogy szabad ilyet csinálni? Úgy bánsz vele, mint egy kutyakölyökkel.

— Semmi ilyet nem mondtam. Hova való?

— A testvérem — feleltem.

— Az édestestvéred? — A leningrádi sehogy se tudott belenyugodni. Nem akarta megérteni, hogy nincs szándékomban tréfálkozni.

A szemem sarkából követtem Kert, de már meglátták a mi csapatunk tagjai, akik ismerték, és irgalmatlanul kihasználták szegényt. Ám ez még mindig jobb, mint a meghatódás vagy a sajnálat. Hallottam, hogy Szveta Szabinyina odakiált neki:

— Kér, galambocskám, miért vagy ilyen szomorú? Emelkedj csak fel vagy öt méterre, ellenőrizd nekem az áramlás irányát!

Kér engedelmesen felszállt, és lebegni kezdett, hol feljebb, hol lejjebb röpködve — az én leningrádim meg tátott szájjal bámulta. Én pedig ezt mondtam neki:

— Rajta, mássz be! Meddig várjak még?

Be kell ismernem, büszke voltam Kerre, és napról napra erősödött a meggyőződésem, hogy szép a maga módján. Ahogyan minden célszerűen felépített test szép.

A leningrádi tovább csodálkozott, de bemászott a plasztikzsákba.

Behúztam a nyílás zárját, ő maga belülről felpumpálta a léghajót. Ellenőrizte a légcsavart; üresjáratban jól működött. Intett, hogy kapcsoljam le a ballasztot. Leemeltem a rudat, erre hirtelen felszállt, és a fejem fölött lebegett. A fiú úgy függött a kötelei közt, mint pók a hálójában: észrevettem, hogy a rögzítése nem valami megbízható. Most oldalra döntötte a léghajót, a mozgékonyságát próbálgatta. A légcsavar csillogó körként forgott, és a hajó feljebb emelkedett, a megadott magasságba.

Kér kihúzta az én léghajómat. Elhatároztam, hogy kipróbálom. Amikor felszállók, soha nem kapcsolom be a légcsavart, csak a szükséges magasságban. A legelső repülők óta nyilván senki sem érezte, milyen az: úgy repülni a levegőben, hogy az ember alatt semmi sincs, amire szilárdan támaszkodhatna. Az amatőr léghajókon kicsi, ablakféle átlátszó felületet csinálnak lefelé is, a magasban repülő ezért úgy érzi, bármikor leeshet.

Belülről az ablak olyan, mintha nem is lenne. Mi még a rögzítést is átlátszó anyagból csináltuk, ami a gömb közepéhez köti az embert, így semmi sem zavarja azt a képzetet, hogy magam repülök — mint az álomban.

Kér mellettem repült, és csúnya szemeket meresztgetett. Persze tudom, mi baja: nem bírja elviselni, ha fél kilométernél magasabbra megyek fel. Oda már nem tud követni, és ilyenkor azt érzi, alattam maradt.

Bekapcsoltam a motort, és gyorsan lehagytam Kert: A léghajó tökéletesen engedelmeskedett nekem. Arra gondoltam, nincs vetélytársam. Mindenkit magam mögé utasítok gyorsaságiban is, ügyességiben is; ez utóbbit itt úgy csinálták meg, hogy a pálya bonyolultabb volt, mint bárhol a világon; ki is kell próbálnom reggelig. Kér fekete pontként lebegett alattam: leszállni nem akart, feljebb jönni nem tudott. De ekkor egy pillanat alatt összeomlott minden reményem. Váratlanul! Egy hebehurgya nyaralóvendég miatt! Nagy sebességgel jött elő a hegyek közül, egyenesen felénk. Senki nem vette észre idejében, ezért nem szállították le a gépét. Amikor meglátta a rengeteg léghajót, megijedt, hogy nekünk jön, és elkezdett rézsűt lefelé ereszkedni, a legmagasabban lebegő hajók között. Mire észrevettem, belehasított az enyémbe. Ilyesmi tíz évenként egyszer fordul elő. Ha betartom a felszállási szabályokat, ha nem vagyok ennyire önfejű, ha felcsatolom az ejtőernyőt, ahogy kell — nem történhet meg, ami megtörtént. Nincs biztonságosabb közlekedési eszköz a léghajónál: kétrétegű burka erős és rugalmas.

De ez a nyaraló úgy vágott bele a léghajómba, hogy repülőjének egyetlen kiálló éles részével, a stabilizátorral csaknem kettészelte a külső burkot, és a belsőn is jókora lyukat vágott. Olyan sebesen süvített ki a levegő, hogy a gömb pillanatok alatt összecsuklott, és máris zuhantam. A légkeverőt még sikerült bekapcsolnom, de hasztalan — mintha szitával merne az ember vizet.

Mindez túl gyorsan zajlott le, megijedni nem volt időm. Ráadásul nem is voltam magasan. Rohamosan közeledtem a földhöz. Végiggondoltam, mit kell tennem, hogy ne törjem össze magam. De cselekedni már nem volt időm.

Társaim, akik lentről figyeltek, feljajdultak, amikor látták, hogyan ütközik belém a bolond repülő. Az edző azt ordította, bontsanak ki egy üres léghajót, és emeljék fel, hogy arra essek. De már ezt sem csinálhatták meg — túl gyorsan zuhantam.

Vologya Degrell, aki kivételesen jól látta, mi történt, úgy manőverezett a léghajójával, hogy álam kerüljön, és felfogja a zuhanást. Sokat kockáztatott, de ő nagy mester, a legjobb tíz szlalomos közt van Európában. Majdnem sikerült, amit akart: Csak majdnem. Kér volt az, aki segített.

Szerencséjére — meg az én szerencsémre — éppen alattam keringett, és felfelé bámult, mintha előre érezte volna a bajt. Látta, hogyan zuhanok lefelé ronggyá tépett léghajómmal. Mindent megértett. Óriási sebességet vett, és utol is ért a földtől úgy 50–70 méterre. Szárnyával ütögette a roncs léghajót, hogy felfogja a zuhanást. Ennek köszönhetem, hogy mindketten egy kijevi léghajóra huppantunk, ami feldobott bennünket: így kerültünk a vászonra, amelyet társaink feszítettek ki alánk. Persze nem úsztuk meg sérülés nélkül. Engem kék foltok leptek el. Kér eltörte jobb keze ujjait, s a lábát is kificamította.

Valahogy összekapartak bennünket. Mindenki Kert dicsérte — milyen okos, milyen határozott —, ő meg tűrte a kötözést. Fájdalomcsillapítót nem kaphatott, pedig erő? fájdalmai voltak. Elviselte. De rám nagyon haragudott, jobban sziszegett, mint három éve. Akkor, bár minden tagom fájt, odanyújtottam a kezem, és azt mondtam:

— Ha akarod, harapj bele, hátha attól megkönnyebbülsz.

Ő pedig elfordult, és többet rám sem nézett. Két nap múlva felkelhettem, azonnal hozzá mentem, és el sem mozdultam az ágya mellől.

Eljött a hebehurgya nyaralóvendég, hogy bocsánatot kérjen. Nagyon kedves fiúnak találtam, óceánkutató, meg is tetszett nekem. Nem haragudtam már rá, de Kér olyan sötéten méregette, hogy megzavarodva, ijedten távozott.

Visszatértünk Moszkvába, így hát nem kerültem be a döntőbe, sőt a versenyzéstől is eltiltottak fél évre, mert ejtőernyő nélkül szálltam fel.

Én már felgyógyultam, de Kér még betegeskedett, rosszul forrtak össze az ujjai. A kozmobiológia nagyjai mind megfordultak nálunk. Meglátogatták Kert a társai, az egykori „kicsinyek” is. Én is gyakran üldögéltem nála. És ő, a felnőtt, mikor senki nem látta, jelekkel adta tudomásomra — még mindig nagy fájdalmai voltak —, hogy szeretné, ha felolvasnék neki a nagymama régi gyermekkönyveiből.