Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Figyelj ide, Kolja — szólt a zilált úr. — Miért nem tetszett neked a gyári kondenzátorunk? Miért cserélted ki?

Kolja visszatért a földre a mennyekből. „Sok gyerekesség van még benned — mondta magának némi rosszallással. — Úgy beszélnek veled, mint egy komoly férfival, és neked meg ki tudja, min jár az eszed.”

— Önök meg vannak elégedve a gyári kondenzátoraikkal? — kérdezett vissza Kolja, s megnyomta a „gyári” szót. — Jó kis firma.

A zilált úr fölnevetett, a kövér pedig hátrafordult és megkérdezte:

— Sironyin, mondja csak, milyenek az iskolai eredményei? Ez a kérdés nem tartozott a tárgyhoz, és egyáltalán nem volt Kolja ínyére.

— Mi köze van ennek az egészhez?

— Nagyon is sok — válaszolta a kövér. — Remélem, hogy nem fog félrevezetni.

— Miért vezetném félre?

— Több oka is lehet rá — válaszolta rejtélyesen a kövér, és visszafordult.

A gyár a Cserjomuski kerületben volt, egy csupa üveg és alumínium épületben. Sironyint bevezették egy nagy terembe, amely a szanatóriumok halijaira hasonlított. A fal mellett fotelek álltak, középen pedig egy nagy, piros szőnyeg.

— Várj egy kicsit, Kolja! — mondta a zilált úr. — És ismerkedj meg addig az urakkal!

A fotelekben még két ember ült. Olyan keserves képet vágtak, mintha fogorvosra várnának. Kolja leült az egyik, egy sovány, Bozontos, csupa szőr férfi mellé.

— Sironyin — mutatkozott be Kolja.

— Tumanyjan — mondta a szakállas. — Szintén a motor miatt került ide?

— Miért adta volna fel? — szólt közbe a harmadik úr, egy idős, negyven év körüli férfi, aki divatos öltönyt és csokomyakkendőt viselt. — Ha már elfecsérelte rá az egész szünidejét.

Ekkor belépett a szobába a zilált úr, a kövér úr és egy kék köpenyes öregember. — Jó napot — köszönt az öreg magas hangon. — Örülök, hogy találkozhatom önökkel, és remélem, hogy meg fogjuk érteni egymást.

Majd a kövérhez fordult, és Koljára mutatva megkérdezte:

— Ez az a Sironyin?

— Ez — mondta a kövér, mintha minden szörnyű hibának Sironyin lenne az oka.

— Nono — mondta vidáman az öreg — mi, azaz Szergej Petrovics Becker akadémikus és Sztoljarov professzor barátom — mutatott a ziláltra azért hívtuk ide önöket, mert mi találtuk fel a Burun-45-ös motort.

Az akadémikus szünetet tartott, és a vendégekre nézett, mintha azt várta volna, hogy szitkokkal árasztják el. A vendégek azonban hallgattak, és semmit sem értettek.

— Nincs kérdésük? — kérdezte Becker. — Kiváló. Önök mind kitartó és állhatatos emberek, így tehát, ismétlem, mi találtuk föl a csodamotort, a holnap motorját, és a kereskedelemmel történt megállapodás szerint forgalomba is hoztuk. Összesen tizennyolcezer-hatszáz olcsó Burun motort adtunk el. A mai napig tizennyolcezer-ötszázkilencvenhat motort vittek vissza az üzletekbe. Egy motort tulajdonosa dühében belevágott a vízbe, további hármat pedig rendbe hoztak, és azok kiválóan működnek is. Miről tanúskodik mindez?

Senki sem válaszolt.

— Arról tanúskodik, hogy a motort úgy találtuk fel, hogy az teljesen használhatatlan. Potenciálisan remek egy motor, a gyakorlatban azonban lehetetlen üzemképes állapotba hozni. És egész intézetünk gondoskodott arról, hogy ez még véletlenül se történhessen meg. Nem tréfálok: a motort egyszerűen nem lehet beindítani, holott ez a legjobb az összes létező függesztett csónakmotorok között.

— Én semmit sem értek — szólalt meg Tumanyjan.

— Mi értjük. Látjuk, hogy ezer olyan ember között, akik szeretik a technikát, és van bátorságuk ahhoz, hogy egy teljesen ismeretlen típusú motort vegyenek, akadtak hárman, akik annyira illogikátlanok és makacsok voltak, hogy fittyet hánytak a logikának, és nagyszerű állapotba hozták a motort.

— Hogyhogy? — kockáztatta meg a kérdést Kolja.

— Figyeljen ide. Először elmagyarázom, hogy miért éppen csónakmotort választottunk a kísérletünkhöz, hiszen választhattunk volna autómotort is. Ha teszem azt Zaporozsec-sorozatba tettük volna ezeket a szörnyszülötteket, akkor tulajdonosaik rögtön műhelybe vitték volna őket, és onnan visszakerültek volna hozzánk. A motorcsónak-tulajdonosok azonban a városoktól messze, szabad idejükben és magányosan űzik hobbijukat. Tudják, hogy motorjaik kiszámíthatatlanok, és személyes, humánus bánásmódot igényelnek. A hajósok magukra vannak hagyatva, hiszen ha a motor lakott területtől tíz kilométerre döglik be, aligha esik meg, hogy éppen arra jár egy jóságos ezermester, aki mindent megjavít helyettük. A csónakmotor éppen ezért kiválóan alkalmas a műszaki tehetségek felkutatására és kipróbálására. Kísérletünk sikerrel járt. Nagyon sokba került az államnak, de remélem, hogy költségeink meg fognak térülni.

— Azt hittem, hogy el fogják ítélni magukat — mondta Tumanyjan.

— És most hogyan lesz tovább? — kérdezte Kolja.

— Hogyan tovább? Tumanyjannal és Peszkovszkijjal — az akadémikus az idős piperkőc felé bólintott minden rendben van. A mai naptól kezdve intézetünk alkalmazza őket. Új, univerzális motoron kezdünk el dolgozni, olyanon, amelyet sajnos nem lehet föltalálni. Önöket mindannyiukat alaposan próbára tette a Burun, és önök kiállták a próbát.

— De mégis… — kezdte Tumanyjan.

— Minden el van intézve — válaszolta az akadémikus. — Még a felesége is beleegyezett. Ami pedig Peszkovszkijt illeti…

— Minek rólam beszélni — mosolyodott el az öreg piperkőc. — Egész életemben arról álmodoztam, hogy lehetetlen dolgokkal foglalkozhassak.

— A legnehezebb dolgunk Kolja Sironyinnal van — mondta a kövér úr, aki az akadémikus helyettese lehetett a termelési ügyekben. — Még hátravan a tizedik osztálya.

— Nem tehet róla, hogy ő a legfiatalabb köztünk — tiltakozott Sztoljarov professzor. — Tanulni és dolgozni fog. Hiszen a Sironyinok makacsok.

— Kolja azt gyanította, hogy Sztoljarov Gorogyiscsében járt, és a nagymamától hallotta ezeket a szavakat.

— Remélem, hogy nem lesz nehezebb, mint megjavítani a Burunt — mondta Kolja.

— Biztos vagyok benne, hogy nehezebb lesz — válaszolta az akadémikus.

Sölch Ágoston fordítása

Az öngyilkosok szoktak efféle üzenetet hátrahagyni: „Kérem, hogy halálomért senkit se hibáztassanak.” Az én változatom így szól: „Kérem, hogy minden bajomért a telefont hibáztassák.” О az én ellenségem, én pedig a rabszolgája vagyok. Nálam kevésbé határozatlan ember már rég elszaggatta volna a zsinórt, vagy szétverte volna a készüléket. Én képtelen vagyok rá. A telefonra nem terjed ki a hatalmam. Márpedig nem lenne többé mártír e földön, ha súlyos keresztjéből mindenki aprófát csinálna. Ha valaki kérni akar tőlem valamit, a telefon segítségével férkőzik hozzám. Bezzeg, ha gyalog kellene felkeresnie vagy valamilyen városi közlekedési eszközön, háromszor is meggondolná, mire vállalkozik. Ha önnek, kedves olvasó, van telefonja, akkor megért engem. Ha viszont nincs, nem érthet meg, mert akkor a postát ostromolja, ékes szavakkal bizonygatva, hogy beosztásának jellegéből kifolyólag ön a telefont éppoly kevéssé nélkülözheti, mint tüdőbeteg a friss hegyi levegőt. Egyébként én magam is ostromoltam a hivatalt, de ami még ennél is szörnyűbb, megint csak ostromolni kezdeném, ha netán leszerelnék a telefonomat. Amint láthatják, határtalanul őszinte vagyok.