Kir Bulicsov - Kettészakított élet

…Végre sikerült hazavergődnöm. Meleg, de csalóka tavaszi nap volt, az a fajta, amelyet kiadós éjszakai lehűlés követ, így történt most is. A fűtést már kikapcsolták, s én bevettem magam az ágyamba, hogy minél többet befaljak a két napra kölcsönkapott Agatha Christie-ből. Ha mármost mindezt figyelembe vesszük, megérthetjük, mekkora örömmel fogadtam a fél tizenkettőkor felhangzó telefonberregést. Hagytam, hogy, vagy tízet kicsengessen, hátha megunja, és azt hiszi, nem vagyok otthon. Ám a telefon nem hitt nekem. Gémberedetten vettem fel a kagylót, és belemorogtam valamit, amit bárki tetszése szerint értelmezhetett.

— Givi! — szólalt meg a telefon Dávid hangján. — Felébresztettelek?

— Felébresztettél — hagytam rá.

— Gondoltam — folytatta Dávid, aki még csak nem is sejtette, hogy ilyenkor elnézést szoktak kérni. — Nos hát, hogy tudd, elküldtük érted a kocsit. A főnök már bent van az intézetben.

— Meg vagyok hatva — vallottam meg. — És vajh mit csinál a mi kedves főnökünk az intézetben éjjel tizenkettőkor? Netán fiatalkorú bűnözők lopták el a berendezést, hogy csavarjaiból az „Ifjú Konstruktőr” készletét felfrissítsék?

— Ne bohóckodj, Givi — szólt Dávid azon az unott hangján. Mindig unott hangon beszél, valahányszor bohóckodom. — Komoly az ügy, a kocsi bármely percben ott lehet. Csak fölveszi előbb Ruszikót, valahol arrafelé lakik ő is, ugye?

— Egészen közel. Épp tegnap kísértem őt hazáig. Azt hiszem, az apja egy nagy kaliberű puskával követett az erkélyükről.

Dávid lerakta a kagylót, hogy ezzel bizonyítsa előbbi kijelentésének komolyságát. Elhatároztam, hogy nem megyek sehova, de azért mindenesetre öltözködni kezdtem. Már megint ez a következetlenség, amely bizonyára onnan ered, hogy atya nélkül nőttem fel. Elhatározok valamit, és azon nyomban az ellenkezőjét teszem.

Még magamra sem kaphattam a kabátom, amikor odalent egy rövidet vakkantott a kocsi. Hangja után ítélve az igazgatóé.

Olyan hideg volt, mint februárban fönt a hegyekben. Rusziko benn ült a fekete Volgában, smink nélkül, önnön fontosságának teljes tudatában. Hja, nem mindennap küldenek fekete Volgát egy sebészasszisztensnőért.

— Mi a csuda történt az intézetben? — kérdeztem, miközben mellékászálódtam.

— Nem tudom — felelte olyan hangon, mintha nagyon is jól tudná, csak az nem világos számára, megtudhatok-e én is egy ekkora titkot. — Felhívtak. Dávid telefonált — tette hozzá.

— Minő megtiszteltetés — mondtam. — És mivel érdemelted ki?

Rusziko megvonta gömbölyű és feltételezésem szerint igen fehér vállát.

— Na de komolyan, hát mit mondott? Hiszen se erkölcsileg, se beosztásánál fogva nincs hozzá joga, hogy egy ilyen gyönyörű fiatal teremtést az ágyából kirángasson.

— Műtét lesz. Biztosan a földrengés miatt.

— Hogyhogy? Miféle földrengés miatt?

— Reggel volt — kapcsolódott be a sofőr a beszélgetésbe. — Jó messze, a hegyekben.

— És én már megint nem tudok semmiről — húztam fel az orrom. — Biztosan töviről hegyire megtárgyalták, csámcsogtak rajta, amikor meg előmásztam a laborból, egy árva szóra sem tellett. Mikor annyira imádom a földrengéseket meg a tűzvészeket. No és vulkánkitörés nem volt ma Tbilisziben?

— Nálunk nincsenek tűzhányók — oktatott a szépséges Rusziko. — Azok Kamcsatkán vannak.

— Kösz — mondtam, és akkor megérkeztünk.

Az intézet előtt bábeli zűrzavar uralkodott, mintha épp most telt volna le a munkaidő. Autók parkoltak, emberek szaladgáltak, az ablakok fele ki volt világítva.

— Folytatódik a földrengés — szóltam, mikor kikecmeregtem a kocsiból, és szó ami szó, mindenféle pocsék előérzetem támadt.

Az előcsarnok közepén Dávid és maga Lordkipanidze állt.

— Az őrhelyen rendületlenül — mondtam köszönés helyett, mivel reggel már volt részem abban a szerencsében, hogy e két kollégám iránti nagyrabecsülésemet kinyilvánítsam.

— Nocsak, Givi — szólt a Lord, és Rusziko felé fordulva ekképp intézkedett: — Azonnal föl a műtőbe, én is megyek mindjárt.

— Elnézést — így én —, hol van itt, kérném szépen, a tudakozó? Legközelebbi jövömmel kapcsolatban szeretnék felvilágosításhoz jutni.

— Világosítsa fel — vetette oda a Lord Dávidnak, majd a lépcsőház felé kezdte vonszolni súlyos testét.

— Csak két szóban — szögezte le Dávid, mintha a számomra engedélyezett teljes információs keret mindössze négy szó és egy vessző volna. — Pacsulija telefonált. Ismered? Elsősegély. Nem ismered? Furcsa.

— Térjünk a tárgyra — szóltam szigorúan. — Téged arra kértek, hogy a tényállást tisztázd, ne pedig a Pacsulijához való viszonyomat.

— Na igen, hogyne, persze — piszkálta szemüvegének szárát Dávid. — Betegük van, sokkos, nem tudni, magához tudják-e téríteni vagy sem. Éppen ott volt a földrengés epicentrumában. Egy apró földrengés közepén.

Ujjával akaratlanul is mutatta, mekkorák az apró földrengések.

— Az lehetetlen. Ilyen kicsi azért nincs — lepődtem meg.

— Állítólag Tbiliszi némely kerületében csörömpöltek az edények a kredencben.

— Ez a közlekedéstől van — próbáltam Dávidot megnyugtatni. — Na de mégis, mi szükség van itt miránk? Nem vagyunk mi mentősök. Ez tudományos kutatóintézet, afféle agyintézet.

— Na látod, éppen ez az. Agyintézet. Pacsulija tudta, min dolgozunk. Ő is ott volt februárban azon a kijevi konferencián, amelyen a Lord előadást tartott. Emlékezett rá. Persze elég vad ötlet, nem éppen reális, de most emberek élete függ tőle.

Ekkor kizökkentették Dávidot. Egy bűbájos, karcsú lány rohant be feldúltan az előcsarnokba, odaszaladt hozzánk, és elfúló hangon kérdezte:

— Hol van? Él?

Olyan nagy és annyira gyermeki volt a lány bánata, hogy megrögzött egoista és cinikus fráter létemre el kellett fordulnom, és egy szót sem szóltam. Ilyen esetekben általában meg sem tudok mukkanni. Dávid ellenben annál nagyobb mestere a nyájas orvosi modornak.

— Megbocsásson, kiről is érdeklődik? — kérdezte szinte gyengéden.

— Hát Beszórok Beszo Guramisviliről.

— Persze, persze — mondta Dávid. — Az állapota, őszintén szólva, elég súlyos, kétségbeesésre azonban semmiképpen sincs okunk…

— Bemehetnék hozzá? — vágott közbe a lány.

— Most semmiképpen. Majd holnap.

— Igazat mond nekem?

— Már miért is csapnám be? Beszo alszik most, nem szabad háborgatni. Azt mondom, jöjjön holnap reggel és akkor…

— Összetörte magát? Ugye összetörte magát a barlangban? — jött utánunk a lány, látva, hogy Dávid belém karolt, és a lépcső felé vonszol.

— Nem — szólt Dávid —, fönt találtak rá. Az úton. — És a többiek?

— Keresik őket.

— És hogyhogy csak ő egyedül tudott kijutni?

Dávid a lépcső fölött függő villanyórára pillantott, és sarkalatos elhatározásra j ütött:

— Hát akkor jól figyeljen. Két órája az úton, a várostól negyven kilométerre találták meg Beszo Guramisvilit. Egy teherautósofőr akadt rá, és az útba eső kórházba akarta őt bevinni, Tbilisziből jött ugyanis, de amíg körülötte foglalatoskodott, befutottak a hegyi mentőszolgálat emberei. Ők felismerték Beszót, és értesítették a városi mentőket. Most már világos?

Én megjegyeztem, hogy nekem semmi sem világos, s a lány is ugyanezt mondta volna, de nem merte.